Hogy elérjek a napsütötte sávig

Szokványos nyári éjszakának indult.

Sétáltam kocsmáról kocsmára.

Talán éppen a Nylonban ittam,

a HÉV-végállomás mellett, a Margit hídnál

(vagy azt akkor már lebontották?). Nem tudom,

lehet, hogy a Boráros téren.

Ezek a séták mindig

reggelig vagy épp két napig tartottak,

és akárhová vezettek.

Mindenesetre, valahol ültem, ittam.

(Akkor még akármit – kóstolódó ifjúság.)

Még nem olvastam a kocsmákban,

nem, nem, még nem temetkeztem

könyvbe-újságba, nem fixíroztam az asztal lapját.

Még nem idegesített fel, ha szóltak hozzám.

„Fizetsz valamit?” kérdezte egy dohánykarcos

női hang a hátam mögül. Fiatal hang volt.

„Kérjél” – mondtam felé fordulva. Ötven

körüli nő állt rézsút mögöttem. Letapadt,

koszmós, egykor világosbarna haj;

beroskadt íny, cserepes ajkak, vérágas

kötőhártya, aquamarin szemek,¹

megsárgult, fehér műszálas pulóver,

barna nadrág, szemétben talált fehér strandcipő.

Kevertet kért és sört, pikolót. Ízlését nem vitattam.

„Eljövök egy huszasért” – mondta. Ezen meglepődtem.

Az ár – árnak – képtelenül alacsony volt (már akkor is).

Ismertem a Rákóczi téri kurzust. Húsz forint az nem ár.

Másrészt a nő nem állta volna meg a helyét

a Rákóczi téren, sőt semmilyen téren.

Az lett volna logikus, hogy ha akar valamit, ő fizet.

De sokkal többet. Márpedig akart. „Gyere,

akarom” – mondta –, „nagyon szeretnék.”

Soha nőt nőiességében megbántani nem tudtam

(hacsak nem kifejezetten ez volt a célom).

No de hogy… Mentem; úgy éreztem: muszáj.

Hiszen űzött voltam és zavaros,

mint a fölkavart iszap akkoriban, és

csak ezekben az „Eszpresszókban”, „Büfékben”

érezhettem némi álfölényt

a nélkülözés és hajléktalanság valódi nyomorultjai között.

Sokáig vonszolt egy hosszú utcán, hozzám bújt.

Ez kínos volt, de szerves része a törlesztésnek. Átöleltem,

egy pincében kötöttünk ki, nagyon sok lépcsőt

mehettünk lefelé valami nem tudni honnan derengésfélében.

Az ágy. Befilcesedett vatelindarabokból összekotort alom.

Nem vetkőzött, csak megoldotta, lejjebb tolta magáról a nadrágját.

„Így szoktam meg, ha bokor alatt dugok”

– mondta közvetlenül. Nem volt ellenemre,

magam is csak a legszükségesebb mértékben,

meg a zakómat dobtam le – inkább legyen koszos, mint gyűrött.

„Csókolj meg.” Hát igen, ez elkerülhetetlen.

Avas szájszaga volt, ajka pikkelyes, nyelve,

szájpadlása száraz, mintha egy üres szardíniásdobozban

kotorászna a nyelvem – mindjárt fölvérzi az éles perem.

Rettegtem, hogy menten a szájába hányok,

ettől viszont röhöghetnékem támadt,

ömlöttek durva bőrére a könnyeim, amíg

ura lettem a perisztaltikának. A lába köze

szűk, száraz. Alig tágul, alig se nedvesedik.

„Várjál” – mondta, és belevájt ujjaival

egy megkezdett margarinba, magába masszírozta,

aztán még egy adagot.

„ENNI is fog még ebből?”

„Meg tudom mosni valahol magam?” – kérdeztem később.

Egy csőcsonkra mutatott. A víz kilövellt, merő

lucsok lett a nadrágom, mintha behugyoztam volna.

„Ez is hozzátartozik” – mormoltam. Egy ötvenesem

volt még. A fejét rázta: „Mondtam, hogy egy

huszas, és ez nem az ára. Én akartam, a huszas

meg egyszerűen kell.” „Akkor adj vissza” – mondtam –,

„értsd meg, nincs huszasom.” „Hülye vagy”

– mondta – „ha vissza tudnék adni ötvenből,

nem kéne a huszasod” – mondta logikusan.

És a következő pillanatban elaludt nyitott szájjal.

Vállat vontam („ha ilyen büszke vagy”),

zsebre gyűrtem az ötvenest, megtaláltam a zakóm,

és botorkáltam fel a lépcsőn.

Hogy elérjek a napsütötte sávig,

hol drapp ruhám, fehér ingem világít,

csorba lépcsőkön föl a tisztaságig,

oda, hol szél zúg, fehér tajték sistereg,

komoran feloldoz, közömbösen fenyeget,

émelygés lépcsei, fogyni nem akaró mínusz-emeletek,

nyári hajnal, kilencszázhatvanegy.

Na jószakát B)