Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

subba

A képeken szereplő pozitúrák nem jelentenek érzéki örömöt a szereplőknek!! Ide küldjed emailben a retket!

 

Természetesen a Subba még mindig megvesztegethető! Adjatok bármit, megírunk akármit! Belépőkért, ajándékokért, merchandise-ért, ingyen cuccokért bármit behazudunk. Amit kapunk, azt meg továbbadjuk az olvasóinknak (ha nekünk nem kell). Ezen a címen csengessetek!

utolsó kommentek

friss topikok

Ezt írjuk mi

    Nincs megjeleníthető elem.

tagek

18minusz (47) 18plusz (162) a hét képe (6) barlangrajz (9) baszdmeg (34) bizarr (448) biznisz iz biznisz (53) bkv (8) budapest tv (7) bulvárszemle (8) bűnözés (9) celeb (157) cukiság (101) dicsőségfal (8) divat (8) drog (5) egyetem (5) emo (5) engedjétek hozzám (5) érdekes adat (126) erőszak (7) ezekafiatalok (97) faszkorbács (6) fekete pákó (11) fesztivál mocsok (8) győzike (5) hajdú péter (5) havas henrik (5) hellókarácsony (9) heti gif (7) hülye (8) hülye doktor (5) hülye ember (185) hülye halál (13) hülye hír (26) hülye hirdetés (13) hülye honlap (120) hülye játék (8) hülye kép (210) hülye levél (12) hülye nevek (6) hülye reklám (39) hülye sajtó (98) hülye szó (7) hülye tánc (82) hülye tévé (7) hülye videó (448) hülye zene (96) humor (5) ikertornyok (12) internet (5) isten allatkertje (11) iwiw (89) játék (5) jézus szeret (18) jó étvágyat (5) karácsony (14) karrier (8) képrejtvény (10) kínzó kérdés (61) kisállat (50) kiszel tünde (12) magyar szépség (7) minőségi szórakoztatás (8) munka helyett (9) nem (5) nemi szerv (43) nemi szervek (208) nemjó (5) norbi (5) no thanx (8) óóóó magyarország (418) partifotó (5) pataky attila (9) pina (7) politika (26) pop (109) rock & lol (5) rtl klub (5) sport (13) subba (5) subba apró (5) subba art (7) subba életvezetés (21) subba records (15) szex (6) szolgálati közlemény (5) szomszédok (10) szupercukiság (14) szupercukisag (5) szuperpuma (21) tanulságos történet (46) testnedv (110) tv2 (11) twitter (10) vasárnapina (22) vatera (7) vers mindenkinek (11) Címkefelhő

IndaVideó

Eközben Lengyelországban

2012.10.05. 16:41 | Subba Vipera

A bejegyzés trackback címe:

https://subba.blog.hu/api/trackback/id/tr244822016

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

myrmidon 2012.10.05. 17:01:36

háh nagyon para! jó lett

Lajos bácsi 2012.10.05. 17:04:22

akrrrvaélet! nagyon para! :D

myrmidon 2012.10.05. 17:07:09

Ez nem a molinós lengyel csávó csaja? Most a csajszi keresi lengyelo-ba, lehet hogy mégis békülne!

Lajos bácsi 2012.10.05. 17:13:16

@myrmidon: nem! ez Pataky Atis űrutazás után

Vrogoarrr! 2012.10.05. 17:15:41

Ha az én torkomnak szegeznek kést, hogy csináljam az apámnak, vagy megölik anyámat, miközben velem csinálják... én megdugnám magamat!

w1ls0n 2012.10.05. 17:20:07

a 9gagről való lopás már faszán megy!

üdv

-wilson

burnsie 2012.10.05. 17:40:51

ez egy fos, így már értem, hogy milyen szar lehetett a film forgatása, valaki rohangál fekete hajjal fehér ruhában, és félni kell tőle, miközben inkább lerúgnád a veséjét...

Fénnyel teli esernyő 2012.10.05. 17:54:21

@burnsie: "Tévénk előtt ülve mindannyian Rambónak képzeljük magunkat".
akkor is, ha monitor. :)

AZ ISTEN BASSZON MEG MINDENKIT 2012.10.05. 18:31:31

Eközben Magyarországon:
A vádlott a Budapesti IV.-XV. Kerületi Bíróság tárgyalásán csütörtökön beszámolt arról, hogy jelenleg is filmforgalmazással és -forgatással foglalkozó céget működtet. A vádbeli időpontban, 2010 januárjában egy úgynevezett BDSM-filmet forgattak – idézte fel. (A BDSM a Bondage, Domination, Sadism, Masochism angol kifejezésekből alkotott betűszó, és elsősorban olyan szexuális tevékenységet takar, amelyben az egyik fél fölérendelt, a másik alárendelt szerepet játszik.) A szereplőket hirdetésekben keresték, elsősorban “bevállalós lányok” megjelöléssel, és 60-80-100 ezer forintot fizettek nekik. Aznap 17-18 lány jelentkezett a hirdetésre.

A vádlott beszámolója szerint általában a pénz miatt vállalták el a jelentkezők a szerepet, de olyanok is akadtak, akiknek ez a műfaj a kedvükre való volt. A férfi – aki az általa forgatott filmek mintegy felében szerepel is, többet pedig rendezett – azt mondta: elvárás a jelentkezőktől, hogy eltűrjék a fájdalmat, és el tudják játszani azt, hogy szenvedésük nagyobb a valóban átéltnél. “Számomra az a jó modell, a színészt mégse használjuk, aki sikít, sír, könyörög, összeomlik” – fogalmazott. Hangsúlyozta: a BDSM-filmek legfontosabb szabálya a biztonság és a kölcsönös beleegyezés; a vádbeli esemény sem bántalmazás volt, hanem egy szokásos módon készült film egyik jelenete. Beleegyezésüket a sértettek nem vonták vissza – mondta. Hozzátette: a nők a hirdetésekre jelentkezve szóbeli tájékoztatást kapnak, megmutatnak nekik korábbi felvételeket, kérdéseikre válaszolnak, és szerződést is aláírnak velük. A felvételkor pedig megbeszélnek egy úgynevezett menekülőszót, amit ha kimond a modell, leállítják a felvételt. A férfi úgy emlékezett, a sértettek nem mondták ki ezt a szót, sőt a felvétel után sem említették, hogy gondjuk lenne, ugyanakkor alkudozni kezdtek, és végül 100 ezer forintra srófolták fel a honoráriumot. A vádlott önmagát jellemezve azt hangsúlyozta, hogy kerüli az erőszakot, másképp oldja meg konfliktusait. Mint elmondta: a forgatások során hangsúlyt fektetnek a nők egészségére, szakápoló van a helyszínen, továbbá alkohol- és drogszondát is alkalmaznak, hogy a nők döntésképesen vállalják a felvételt. Külön ügyelnek rá, hogy ne legyen egészségkárosodása senkinek, ugyanakkor elmondják a jelentkezőknek, hogy pár napig maradhat nyomuk a történteknek. A vérző sérülések pedig megengedhetetlenek, ezt a műfaj sem tűri el – tette hozzá. A rendőrség 2010 januárjában sajtótájékoztatón közölte, hogy egy hétgyermekes anya névtelen levele alapján leleplezték Újpesten egy szado-mazo pornófilm illegális forgatását. A nő levele egy telefonszámot is tartalmazott, a rendőrök így jutottak el a sértetthez, aki elmondta: jelentkezett egy hirdetésre, amelyben “szexmentes, de meztelenül végzendő feladat” szerepelt 100-200 ezer forintért. A rendőrség akkori közlése szerint az újpesti helyszínen közölték vele, hogy szado-mazo pornóról van szó, de imitálják az ütéseket, neki pedig el kell játszania a fájdalmat. Ágyhoz, padhoz kötözték, majd nádpálcával, korbáccsal és egy lapos tárggyal ütlegelni kezdte őt egy másik nő. A felek megállapodtak abban, hogy amikor valamelyik szereplő jelt ad, leáll a felvétel. Amikor az ütlegelt nő kimondta a megbeszélt mondatot, a másik abbahagyta a bántalmazását, de a producer ekkor odalépett hozzájuk, és mindkettejüket megverte – hangzott el az akkori sajtótájékoztatón.

medium001 2012.10.05. 18:43:47

@AZ ISTEN BASSZON MEG MINDENKIT: harmadik sorig eljutottam. éld ki magad máshol.

Az állandó szavazók között kisorsolunk 2012.10.05. 19:09:58

@AZ ISTEN BASSZON MEG MINDENKIT: az a szar ebben, hogy minden filmjuk vegen ott a casting az osszes akcio bemutatasaval, a varhato mennyiseggel es kurva nagy hatarozott igen vallalom mondasokkal a kameraba. Erdekes lesz ezt kivedeni majd ;)

Ehhez meg: ha a kis feketehaju nem beszervezettek ele ugralt, akkor szerencses, en ugy basztam volna pofan, hogy beesik a susnyasba, aztan lett volna nagy huledezes, hogy nade ezt most miert? ;>

type 2012.10.05. 19:45:04

pöcse van a menyasszonynak.

kávébabszemjankó 2012.10.05. 20:33:32

@AZ ISTEN BASSZON MEG MINDENKIT:
Faszt foglalod a monitoromat troll köcsög!!!

Cyber punk · http://www.staggeringbeauty.com/ 2012.10.05. 21:06:54

Szerintem én hirtelen felindulásból leütöttem volna,szerencsés gyerek hogy nem tették meg vele..

(törölt) 2012.10.06. 08:23:28

@AZ ISTEN BASSZON MEG MINDENKIT:

Pável István

Szex, szerelem és egyéb csacskaságok

Új bevezetés
Ez a kiadás, a korábbiakhoz képest, több új verset tartalmaz. A bővítés részben az INTER-MÉDIÁS VERSKÖNYV SZEX, SZERELEM ÉS EGYÉB CSACSKASÁGOK néven 2010 decemberében megjelent kötet új verseiből, részben még újabbakból áll.
Mivel verseimet fokozatosan csiszolgatom, javítgatom fontosnak tartom, hogy egyértelműen kijelentsem: Ez a kötet szinte az összes jelenleg is vállalható versemet a legjobb változatában tartalmazza!
Jó olvasást kívánok: Pável István

Bevezetés
Ez az összeállítás több évtized alatt megírt, több kötetben megjelent verseimből összeállított válogatás. Azért vált szükségessé, mert az idő haladtával a verseim elszakadtak azoktól a személyektől, akikhez íródtak, és azon eseményektől, amelyekről szólnak, így fontosságuk már nem befolyásolja a legjobbra sikeredett versek kiválasztását. Be kellett látnom, az általam gyakran alkalmazott sortörési gyakorlat csak ritkán szolgálta a versek érthetőségét sőt, a rímek szerinti tördelés elősegítette a felesleges szavak megbúvását a többi közt.
A fentiek miatt gondolom úgy, ebben a kötetben szerepelnek a legjobb verseim, amelyeket jelenleg is vállalhatok. A korábban itt-ott másképpen megjelent verseimet sem szégyellem, mert a múltunkat vállalni, míg a hibákból - úgy a sajátunkból, mint a máséból - tanulni kell.
TARTALOM

I. SZEX, SZERELEM ÉS EGYÉB CSACSKASÁGOK
1. Szeretkezés 8. oldal
2. Enyém voltál, enyém leszel 8. oldal
3. Szeretlek 8. oldal
4. Búcsúlevél 9. oldal
5. Eszembe jutsz 9. oldal
6. Még most is 9. oldal
7. Két véglény 9. oldal
8. Talán nem késő 9. oldal
9. Szépségem 10. oldal
10. Erotikus álom 10. oldal
11. Lépés előre 11. oldal
12. Korkülönbség I. 11. oldal
13. Korkülönbség II. 12. oldal
14. Korkülönbség 12. oldal
15. Néhány év 12. oldal
16. Kérés 13. oldal
17. Ne mondd drága 13. oldal
18. Doktor néni 13. oldal
19. Már két hete 13. oldal
20. Add a kezed 14. oldal
21. Végső helyem 14. oldal
22. Ó hogy jár 14. oldal
23. Csap 15. oldal
24. Reményem 15. oldal
25. Sorsunk 15. oldal
26. Miért 15. oldal
27. Andika akarom azt 15. oldal
28. Klára szűk ruhája 16. oldal
29. Csókok ölelések 16. oldal
30. Pici cicik 16. oldal
31. Napból jött eső 16. oldal
32. Combod 17. oldal
33. Még időben 17. oldal
34. Álmom 17. oldal
35. Ne legyek emléked 17. oldal
36. Valikáról 18. oldal
37. Ha férfiként 18. oldal
38. Tündéhez 18. oldal
39. Ha nevetsz 19. oldal
40. Mirigyek 19. oldal
41. Hol a csend 19. oldal
42. Nem leszek tovább 19. oldal
43. Nyugodtság 20. oldal
44. A magány 20. oldal
45. Halványzöld szemek 20. oldal
46. Anita tanít a… 20. oldal
47. Szülinapodra 20. oldal
48. Már nem fáj 21. oldal
49. Szeress 21. oldal
50. Tudtam 21. oldal
51. Kígyó 22. oldal
52. Menü 22. oldal
53. Kinek használ 22. oldal
54. A szerelemről 23. oldal
55. Csak szólj rám 23. oldal
56. Egy tucat két soros 23. oldal

II. ERRE-ARRA TÉVELYEGVE
57. Csak alkalmi munka 25. oldal
58. És mégis 25. oldal
59. Kit lekaszált 25. oldal
60. Robban a bomba 26. oldal
61. Piramis 26. oldal
62. Vajon mért 26. oldal
63. Maszekvilág 27. oldal
64. Az anakonda 27. oldal
65. Éjjel 27. oldal
66. Menyét 28. oldal
67. Halódó gyertyafény 28. oldal
68. Kiadom magam 28. oldal
69. Kívánság 28. oldal
70. Igen 29. oldal
71. Dózsáról jut eszembe 29. oldal
72. Szélkerék 29. oldal
73. Taramm taramm 30. oldal
74. Méltatlan 30. oldal
75. Ha az élet 31. oldal
76. Küldetés 31. oldal
77. Tétova ötösfogat 31. oldal
78. Korunk pestise 31. oldal
79. Öregszem 32. oldal
80. Kiszámoló az életből 32. oldal
81. Álmodom, hogy álmodok 32. oldal
82. Nyílt levél 33. oldal
83. Reggel 33. oldal
84. Nem tudom 34. oldal
85. A mák 34. oldal
86. Csak egy 34. oldal
87. Kandúr 35. oldal
88. Katonanadrág 35. oldal
89. Ember vagyok 35. oldal
80. Hány százezer 37. oldal
91. Érzelem 37. oldal
92. Számtan 37. oldal
93. Fénycsóva 38. oldal
94. Sitt 38. oldal
95. Talicska 38. oldal
96. Lakásprogram 38. oldal
97. Lencse 39. oldal
98. Lottó 39. oldal
99. Csóró csók 40. oldal
100. Második tucat kétsoros 41. oldal

III. AZ ELŐDÖK NYOMÁBAN
101. Disztichon 42. oldal
102. Az utókorhoz 42. oldal
103. Bűnbánat 42. oldal
104. Születés 43. oldal
105. Végzetes szerelem 43. oldal
106. Ő(s)z 43. oldal
107. Kísértés 44. oldal
108. Elveszett szüzesség 45. oldal
109. Nyári magány 45. oldal
110. Változás 46. oldal
111. Új év 46. oldal
112. Ébredés 46 oldal
113. Kései szerelem 46. oldal
114. Őrült verseny avagy Még mindig savanyú a szőlő 47. oldal
115. Emlék 47. oldal

IV. ERRE-ARRA TÉVELYEGVE II.
116. Minden soromban 48. oldal
117. Habár 48. oldal
118. Magamról 48. oldal
119. Oda-vissza csengetnek 49. oldal
120. Szavak 50. oldal
121. A boncnok éneke 50. oldal
122. Ez a világ 50. oldal
123. Munka nélkül 50. oldal
124. J.A. után – szabadon? 52. oldal
125. Attól 52. oldal
126. Aszfalt 52. oldal
127. Ostobaság 53. oldal
128. Múlt idő 53. oldal
129. Forgószél 53. oldal
130. Tagadom 53. oldal
131. Szellentés 54. oldal
132. Mint minden 54. oldal
133. A nagy(-)világ és én 55. oldal
134. Elmúlás 55. oldal
135. Szürkeség 55. oldal
136. Hold 56. oldal
137. Jó sorsomon elmerengve 57. oldal
138. Már meg sem áll 57. oldal
139. Nagymenő tervező 57. oldal
140. Nyomor 58. oldal
141. Ne legyél költő 58. oldal
142. Szebb jövőt keresve 58. oldal
143. Elkeseredés 58. oldal
144. Száraz ág 59. oldal
145. Izgatás 59. oldal
146. Tévedésem 60. oldal
147. Más 60. oldal
148. Elteltem önmagammal 61. oldal
149. Korosztályom 61 oldal
150. Köszönet E. A-nak 61. oldal
151. Kiábrándulás 61. oldal
152. Kemény legény 62. oldal
153. Majdnem 62. oldal
154. Biatorbágy 62. oldal
155. Egy csésze kávé 62. oldal
156. Támad a h(alálos) h(ármas) 63. oldal
157. Nézem jobbról 64. oldal
158. Bukás után 64. oldal
159. Itt a kórteremben 64. oldal
160. Legszebb versem 64. oldal
161. Amíg fejét 65. oldal
162. Furcsa nap 65. oldal
163. Egyedül 65. oldal
164. Soha senki 66. oldal
165. Rövid éken 66. oldal
166. Mesét írok 66. oldal
167. Én is magamról 66. oldal
168. Nem kell mindent viccnek venni... 67. oldal
169. Vágyaim 67. oldal
170. Igaz ember 68. oldal
171. Október huszonharmadika 68. oldal
172. Mi ad vigaszt 69. oldal
173. Szép volt az este 69. oldal
174. Harangjáték 69. oldal
175. Sírvers 70. oldal
176. Misztérium 70. oldal
177. Harmadik tucat kétsoros 71. oldal
178. Egy születésnapon 71. oldal
179. Halottak napja előtt 72. oldal

V. ALIGJÁRT UTAKON
180. Akarnok szakajtók 75. oldal
181. Amu-Darja 75. oldal
182. Már rég 75. oldal
183. Rondó 76. oldal
184. Új hangafű ez mákvilág 76. oldal
185. Ág(y)rólszakadt 77. oldal
186. Szonja szomja 77. oldal
187. Vajon 77. oldal
188. Hagyomány 78. oldal
189. Kiegyezés 78. oldal
190. Tagadás 79. oldal
191. Sertésdagadó 80. oldal
192. Proszektúra 80. oldal
193. Bulvárlap 80. oldal
194. Irén 81. oldal
195. Újszász 81. oldal
196. Az csak hanta 82. oldal

VI. NEHÉZ AZ ÚTVERÉS
197. Gyí, kis lovam! 83. oldal
198. Csupa csúszás, csúztatás 83. oldal
199. Fél térdig kopott 84. oldal
200. Vágy 84. oldal
201. Királyi posta 84. oldal
202. Áthallás 85. oldal
203. Fél Jankó 85. oldal
204. Kantáta 86. oldal
205. Táborszernagy 86. oldal
206. Szép lett 86. oldal
207. Dalárda 87. oldal
208. Betlehem 87. oldal
209. Haj gatunk avagy Háborult béke 88. oldal
210. Farsang 88. oldal
211. Hitel 89. oldal
212. Kacat 89. oldal

I. SZEX, SZERELEM ÉS EGYÉB CSACSKASÁGOK

Szeretkezés
elmondhatom mert mint az atom
oly szilárd bennem a meggyőződés
hogyha a bús hús húsba hatol
míg az egyén éne a kéjbe réved
legyőzve néhány röpke percre a magányt
nos akkor egy pár félénk lépést gyáván hátrál a halál
mert éled új élet esélye
a körülöttünk s bennünk lévő örök éjben végre

Enyém voltál, enyém leszel
nem akarok ötölni-hatolni
álszent ám szép hazugságokról
könnyedén dalolni
én mindennél jobban beléd kívánok hatolni
de nem csak a számomra oly sok kéjt ígérő igéző öledbe
téged szorosan ölelve
de le még mélyebbre
nem kis részben de egészben
be egészen illatos bőröd alá hogy ott éljek benned
végleg elérve hogy ezután már soha soha el ne veszítselek
te szép egyetlenem

Szeretlek

I.
Ha fele annyira szeretnél, mint én,
ketten írnánk életünkkel
a föld legszebb, legőszintébb
szerelmes regényét.
II.
Nem a vonzó, forró kéj keresése
hajtott nyitott öled közelébe.
Orrom a sötét szőrpamacs közepébe fúrva,
nyelvem az élet kapuján könnyedén túljutva,
nedves barlangodban ficánkol újra.
De jó, így franciásan összebújva!
Megduzzadva is kisajkad
ízlelőszervem féltve marasztalja.
Nem is fontos, hogy azonnal elsuttogjam,
mennyire szeretlek.
III.
Furcsán ég szívemben a felismerés,
sokkal fontosabb számomra hogy mi lesz veled,
mint az, hogy megromlott életemért
cserébe, mit adsz nekem.

Búcsúlevél
Konok kínok közt haldokló remény,
remegő kezemben ázott búcsúlevél.
Szememből ömlő ösztönös könnyözön,
lapjait lelkesen öntözöd.
Meglehet, mint macska zsákmányolt egerével,
játszik velem a képzelet.
Arcod látom, melyet pír tüze éget,
zavartan a földet nézed, átkos döntésed magyarázod éppen.
Jeges kezével hírtelen kócos hajamhoz ér a feltámadó északi szél,
és legott, mint fagyott gyümölcs hull lábaim elé
a komor kétségbeesés.
Lám, új társam, mily hamar rád találtam!

Eszembe jutsz
Hűvös az éj, feléled a szél,
meglibben a gyűrött függöny nyitott ablakom előtt.
Kisszobámat betölti a friss levegő,
amely védőn körbeölel,
míg véreres kezével nyúl felém a múlt,
újra eszembe jutsz!

Még most is
Ha tar koponyám mohával benőtt üregébe
ordítva benéz a szél,
majd ő is megül, elcsendesül,
mint a gondolat, mi mindvégig ott maradt:
lehet, hogy rég szemétre vetett a végzet,
de még most is szeretem szép Emesémet!

Két véglény
Ha lennénk véglény,
mint két apró féreg,
én akkor is keresnélek,
hogy melletted éljek.

Talán nem késő
mikor nem is édes nyelved mélyen a számba dugtad
gonosz alkoholgőzzel telített fejemet többször hátrahúztam
akkor még nem tudtam
hogy egyszer majd szeretni foglak
úgy ahogy soha senkit eddig még
most egyedül ülök ágyamon
hull a könnyem hagyom
mind fénylő gyöngyszem neked adom
s nem kérek érte mást
csak egy vad egymásba olvadó területfoglaló csókcsatát
szent ég mennyivel több kéjt adhatnék most
mint amikor még csak te szerettél

Szépségem
Nohát, nem áltatom magam tovább!
Azért lettem mára,
ily végzetesen szakadt,
mert a szépségem belülről fakad,
és egyre csak apad,
míg maholnap már kihűlt nyoma sem marad

Erotikus álom
hosszú körmű ujjak görcsösre gyúrnak fáradt izmot
húsba érve tépnek-vésnek
utat mutatva a parttalan szenvedésnek
rajtam fehér mész az élmény már-már elemészt
nem akarom de gyilkos karok az ágyról felrángatnak
pihenni sem hagynak
pedig még maradnék
hisz lépni sincs elég erőm
de valami hátulról belém döf
nógat hogy menj
ó nem Isten a tanúm
éled a gyanúm
mégsem mész
de tejszínhab finom édes
takarja csüggedt meztelenségem
hátulról ami taszít ami lök
két csodásan duzzadó húsgömb
micsoda öröm ahogy égetik bőröm
az izzó s így jó bimbók
nincs helye rajtuk lepelnek
mik irigyen akármit elfednek
formás női kezek
a hab alatt hozzám érnek
megkeresik a férfinép lényegét
erősödő vitézségem boldogan emeli fejét az ég felé
engem elönt a szégyenérzet
míg végre csillagok fénye égeti izzó szemem
már nem is hittem hogy ilyen is lehet

Lépés előre
Már nem fáj egyáltalán,
hogy csak barátként számít rám.
Én így is élete része leszek.
Észreveszem - mert résen leszek -, ha lehet,
és rendben előbbre lépek.
Tényleg, de szép lesz akkor az élet!

Korkülönbség I.
Szemedbe nézek,
mely mint két fénylő ékkő úgy ragyog,
elhomályosítva napot, csillagot.
Mint nehéz kéz csattan arcomon a felismerés,
Valahogy más ez a ragyogás,
mint amit egy férfi teliholdas éjszakán gyakran megkíván.
Ha jól emlékszem, nem túl régen,
tán húsz éve, ha lehet,
Korodbeli lányok szemébe ha néztem,
mást láttam, nem tiszteletet,
míg hallgatták szépen, értve a mesémet.
Azt kéne mondanom:
tévedés, én még erőm teljében vagyok!
De inkább hagyom!
Mert arra gondolok,
Megadnád talán, mit egy kissé korosodó,
Nem túl önző pasi kíván, de érzem, és értem,
tőled ezt mégsem kérhetem.
Mire annyi idős leszel,
mint én most, mi lesz velem?
Nos... A legtöbb férfi
ezt a kort már meg sem éri.
Még vonzó nő leszel,
mikor várhatóan itt hagynálak özvegyen,
ha csak addig hozzám nem vénülsz.
De nem lehetek oly szédült,
úgy nem mehet el csöppnyi eszem,
hogy ezt kívánjam, kínáljam neked!
Az ember porszem, mégis tervez,
készít gyönyörű tervet,
hogy legyőz majd sorsot,
de az akadály olykor oly sok, mint most.
Van úgy, hogy nincs kiút!
Hátra se nézz,
fuss előlem dőre Szilviám!

Korkülönbség II.
a korkülönbség című versem megírása óta
mint megriadt madárraj szálltak a napok
nagyon hanyagul formázva egy békés félév képét
mint lesújtó pöröly mely könnyedén elér
gyötör jó néhány változás
magas vérnyomás megtalált
mint annyi más szegény egyént
kit a sors megkísért
több terhet rakva rá
mint amit elvinni módjában áll
hosszú élet veszett reménye fáj
a véremben található cukor mennyisége
boldoggá tenne egy egész óvodát
ha svédasztalra teríthetném
lehetne róla szabadon venni
úgyis maradna nekem is elég
a legbántóbb változás
Szilviám versemet félre értve ma már magáz
igaz csak egyszer történt e szörnyű látomás

Korkülönbség
Szeretsz, nem szeretsz?
Lehet, nem lehet?
Vásott agyamban nem járt még soha
ily gyötrően mostoha gondolat,
mely millió korbácsütésként szaggat szét,
mintha egyre látni vélném:
Maholnap már sírba szállok,
mindörökké köddé válok.
Hova lesz akkor színes álmod,
elhagyatva téped majd a gyűlölt virágot?

Néhány év
Néhány év unt házasság súlya görnyedt vállaimat húzza.
Mégis, nejem kurta ruhájának ujja harmadszorra lebben,
amikor újra az ágyamra hull ma.
A dolgot értetlen szemlélem, nem értem!
Mi… közöm… van… nekem… az… egészhez?

Kérés
máskor fáj bánt a bizonytalanság
de ez más most ha látsz
kérlek ne szólj ne mondd meg ha már eldobnál
csak csendesen mosolyogj rám
majd magamtól úgyis észreveszem
hogy nem kellek neked
és valahogy majd csak kiheverem
már az is gáz ahogy megaláz a nyílt elutasítás
de az hirtelen rám zúdítva
kínjaim feleslegesen megújítja
és elég lesz szónak ha vágyaimra azzal felelsz
ajkaimra jeges csókot lehelsz
mint nyitott könyvben úgy olvashatsz bennem
a tévedés így már kizárt
nyugodtan várom végzetem

Ne mondd drága
ne mondd drága hisz úgy is hiába
hogy ne írjak neked levelet SMS-t
hogy ne jelezzem naponta ezerszer
megannyi apró jellel hogy így szeretlek
ne kérd szegény hogy a kacér fény
olykor ne csillogjon huncut szememen
a boldogságom ha látom szép mosolyod
de ha még tréfából sem mondod hogy imádsz
én elhordom irhám és nem látsz soha már
mert túl nagy a gát ami úgy közénk áll

Doktor néni
Mondja kedves doktor néni,
amíg a vérnyomásom méri,
szabad a szédítően mély dekoltázsát nézni?

Már két hete
Már két hete nem voltam nővel,
nem is bírok a férfierőmmel!
Üveges szemmel nézem,
ahogy az ablakom alatt
görbebotjára támaszkodva
egy néni szép lassan elhalad.
Hallgatok, bár a rosszabbik énem
egyre csak biztat. „Pista, tedd meg és szólj!
Mondd azt: anyó, az volna jó,
ha reszkető kezeddel az enyémre támaszkodnál!”

Add a kezed
Ha úgy érzed, hogy elcsüggedni van elég okod,
mert magányt hoznak a mindennapok,
ha érted már, ha érzed már,
hogy a napokban évek érnek,
és az évek egyre többet érnek,
és az évek egyre többet kérnek tőled, tőlem!

Add a kezed, ha elhiszed többet érdemelsz!
Add a kezed, ha elhiszed,
csak együtt érdemes élni, remélni!

Ha a mindennapok forgatagában
a hétköznapok sok-sok bajára,
néhány órás feledést remélve,
keddenként e klubba térsz be,

add a kezed, ha elhiszed többet érdemelsz!
Add a kezed, ha elhiszed,
csak együtt érdemes élni, remélni!
A remény a fény,
mely véd és ígér,
Kánaánba elvezet,
ha utadon elkísér
csak add a kezed!

Végső helyem
Mint az utolsó állomás, úgy igaz!
Lezárt sorsom miatt megszűnt a vád.
Nincs bennem vágy,
mely szöges korbácsként nógatna tovább,
sejtetve újabb szép látomást.
De miért is kellene egy hajtóerő?
Hisz arcomon csillogó, mennyei mosoly,
minden földi hívságról lemondva fekszem csendesen.
Lám megleltem végső helyem,
mikor szótlanul meztelen öledbe tettem
a nagy, kerek fejem.

Ó hogy jár
ó hogy jár lép az én szép kedvesem
boldog vagyok ha elrévedve nézhetem
izgató dereka karcsú nádszálként lengedez
mint mikor pajkos lágy szellő siklik át a sekély tó felett
csodálkozom mennyi sikk mennyi báj
nem vitás ez az érzés sirály
nem is lelek benne én hibát

Csap
szép fiatal csapos Tündém
bár sajnálkozom ifjúságom tűntén
mégis szörnyen gyötör a kíváncsiság
öt kecses halványkék eres ujjad
hogy ad gyönyört újra és újra
ha nem a sörös csap karját fonja
rózsaszín gyűrűként körül
és konok mód elszántan húzza maga felé
amíg a teli korsóról lecsurgó hab
nem jelzi ennyi már éppen elég

Reményem
meghalt lám az utolsó esélyem
megcsalni készül
szárny vesztett reményem
egyetlen szerelmem
még vissza sem nézek
elviszem magammal
mardosó emléked

Sorsunk
ha érzed élted végleg összeomlott
és fontos kis örömöt lopnod
nos akkor gondolj rám merészen
lehet visszaad neked egészen
a százszínű enyészet

Miért
Már tudom, miért hevíti oly sok indulat
azt az anyagot, amiben lakom,
ami egy darabig még én vagyok.
Múzsám ágynak esett, lehet, igen beteg!
Bennem nő az elkeseredés,
mely sápadt arcomat pirosra festve jelzi
a halhatatlan lélek éber uralmát romlandó testem felett

Andika akarom azt…
Andika, akarom azt, hogy karcsú lábad
lüktető vállamra tedd,
és a homlokodon végigfutó verítékcsermely
összekeveredjen csókom szétfolyó levével.
Fontos, hogy közben könnybe lábadt szemmel
gyakran élvezz el a nagy iramtól,
amit dőre korom
talán utoljára hajt ki belőlem.
Tudom, meg nem állhatok,
hisz hiába várnám a mesés holnapot.

Klára szűk ruhája
Klára szűk ruhája alatt több tonnányi remek falat dagad,
minden lépésénél rezgő bájának látványa idegeim cibálja.
Amit látok s amit nem, úgy hat rám,
mint egy nagy halom alapos fájdalom.
Igen, így van, roppant teste izgat, szinte bíztat!
De okos enged, hisz tartósan nem szenvedhet!
Elkészült a szuper tervem!
Nem gondolva az idegre,
majd felkapcsolok direktbe!
Érted teszem jó lompos,
te aranyos bozontos,
hogy rálépek a pedálra.
Aj hó, de jó!
Én, a vadászbajnok - teljes gázzal - hadba szállok!
Legfeljebb majd utána, magamat is utálva,
közben sűrűn dudálva,
zarándokként futok el Budára.

Csókok ölelések
túl sok hosszúra nyúlt búban érlelt éjjen
sejlik át a felismerés
mint egy jogfosztott skót zsellér
nyakamban járom úgy járom önként
megsértve nem értve
a csókok ölelések álnok ártó földjét

Pici cici
mily izgik a picit parányi cicik
amik a szédítő bimbókról őrzik a titkot
azok miért is nyílnak a lázas számban
megszokott méretüknek több mint kétszeresére

Napból jött eső
Szerettem őt, ahogy csak egy vérbő, érző nőt lehet.
Fájt is a tréfás elutasítás,
bár karomba kapaszkodva, mosolyogva mondta:
„Akkor majd én is szeretni foglak,
ha a nap láztól fényes szeméből hideg eső hull alá.”
Most állok magányos szobám komor ablaka mögött,
és a kéklő eget szemlélem.
Egyedül nézem, ahogy az éltető
a gőzölgő napból tör elő.

Combod
mintha a testem a pokol legforróbb bugyrában égne
úgy felforrt a vérem
amikor végre
frissen gyantázott combodhoz értem

Még időben
ez még csak játék
gondoljunk arra
még időben hagyhatjuk abba
hisz a köztünk lévő aprócska láng
még nem veszélyes,
heve még nem éget,
csacska visszhangja
csupán az igazi vágynak
a magával ragadó sodró áradásnak
még néhány kámforként illanó nap
ó jaj én szédülten szeretni foglak
és ha te
nem úgy szeretsz majd viszont
ha látlak
ha nem nő az én kínom
és nem lehet majd soha
magamból kiírnom

Álmom
bánt hogy ma
eddigi életemhez hűen
szemlesütve szembesültem álmommal
ki fájó pofont vágott az arcomba
majd azt mondta
te csak ne nézd táncközben hullámzó farom
sem alig fedett kebleim játékos mozdulatait

Ne legyek emléked
te érted édes leszek az éden
mely két kézzel szórja értékes kegyét
nem is kell kérned leszek a párnád
vigyázom éjjel szerelmem álmát
elég ha akarod leszek az asztalod
boldogan tartom bódító italod
de lehetek nyári felhő
ha esel az ejtőernyő
vagy leszek a míves irodalom
rossz hangulatod is elzavarom
csak holnaptól ne legyek
téged végleg elhagyó emléked

Valikáról
nem nagy átok
hogy nem a tudományos hierarchia csúcsán állok
bár helyből egész jól deriválok
de azt mégsem látom
mi megy végre éjjel
gyönyörű fejében
mikor e modern nő
kéjtől aléltan hever egy meggyötört heverőn
csak azt tudom
ha kell évekig leásva a lényegig
jobban akarom szép testét karomban tartani
mint ahogy megpróbál magától messzire hajtani

Ha férfiként
Ha férfiként már ne tudsz felnézni rám,
úgy gyűlölj vagy vess meg, akár egy rút pestisest,
de barátként tovább már ne szeress!

Tündéhez
Rút, konok, kérges, szívem, ha érez,
tiéd az érdem! Növekvő lázzal
nézem a térded. Izgató tájak!
Mennyekben járhat veled a társad!

Fekete szoknyád mesésen kurta,
mint irigy horvát vigyáz a húsra.
Nagy néha felfed, megmutat dúsan,
mindent, mi lelkem csalja a csúcsra.

Tekintetemet emelem feljebb.
Meglelem nemes, aprócska melled,
áttetsző felsőd védelme hanyag,
eldugva - Úgy jó! - semmi sem marad.

Magasba értem! Ravasz vagy érzem!
Tűzforró éjben kábultan nézlek.
Szép szeplős arcod eldöntve harcot.
Fizettet dacból kegyetlen sarcot.

Ha nevetsz
amikor felém nevetsz
mintha kékeres angyalkezek
az égre írnák lánggal a neved
miközben a messzi távolban
boldogságomra válaszolva
vidám fanfárok hangja szólna
amihez bájos tündérek ropják a táncot
sugallva nyomban dobjak el minden
béklyózó láncot

Mirigyek
vallom(-)ásom
sírom
míg kéjjel éltem
és nem untam rábuktam
az édes testiségre
de mára
már nem küzdök álnok vággyal
a női mirigyek
zamatossá érett illatával

Hol a csend
Hol a csend d-mollban zenél,
és a semmi mesél
egy mesés regét,
hol a rend már messziről integet:
„Te küldesz, én megyek.”
ott vajon ki keveri ki
portrédhoz a színeket?

Nem leszek tovább
szép istennőm nem leszek tovább
az önmagát féltő érzékeny lelkű költőd
leszek helyette az őserő
a hűvös völgyben megbúvó tölgy
a védőernyőd
a világ súlyát is magamra húznám
és férfiként bármit elviselek
csak akként is szeress

Nyugodtság
valami nem várt furcsaság
egy tündérszép látomás ma rám talált
mint egy bátor kismadár görnyedő vállamra szállt
leigáz nyugalma nyurga hatalma
miközben elképzelem
édes végtelen szerelem
ahogy meglelem titkos búvóhelyed
és hű szolgádként végleg ott maradok veled

A magány
Hol van már a magány ártó mérge?
Vége! Mindörökre elmúlt végre,
csak az emléke lengi be úja és újra a múltam,
hogy biztosan tudjam,
mit is köszönhetek neked,
és mennyit ér lelked, mit jobb létet remélve rám bíztál?!
Bár féltőn vigyázok rád, én mégis…
Ha akarok, melletted tipegő gyermek vagyok,
vagy bátor oroszlánvadász,
esetleg a legnagyobb költő,
kit órákig hallgatsz szemlesütve,
sutba dobott, botor álmaimmal nevetve szembesülve.

Halványzöld szemek
Kedvesem halványzöld szeme
sosem volt boldogságot nevet felém
madonna arcán a tőlem mint holttól a bűn
oly messze tűnt lázas ifjúság örök fénye ragyog
míg szirén hangján új szerelemről dalol
ezzel végsőkig feltüzelve bennem
a múló férfiasság mostanság
mindinkább szunnyadni kész parazsát.

Anita tanít a…
Mondja mester!
Minden rendben?
Igen, hiszen egyre
Anita tanít a szexre!

Szülinapodra
Egy égre mutató fallosz
egy lángoló pallos
határozottságával érzem
és botor módon próbálom
újra és újra a nevén nevezni
hátha elnézik nekem
amit e modern korban
az igazgyöngyként
összefűzött szavak
értékvesztése nélkül
már nem is igazán szabad
talán mert rút hazug ajkak
mint tengerbe vetett
üvegdarabot a hullámok
oly illetlenre formálták
e néhány szó valóságtartalmát
mégis csak így röviden:
NAG…………………………
……..YON…………………..
……..….SZE………………..
…………….RET……………
………………….LEK………

Már nem fáj
már nem fáj egyáltalán
hogy csak mint barát számít rám
én így is élete része leszek
mert résen leszek
észre veszem hogy lehet
és csendben előre lépek
tényleg de szép lesz akkor az élet

Szeress!
ha azt mondod, kedvelsz én szeretlek
ha azt mondod, szeretsz én imádlak
ha azt mondod imádsz, én istenként imádlak,
ha azt mondod istenként imádsz, az istened leszek…
Csak tényleg szeress!

Tudtam
minden idegsejtem sejtette rég
és súgta-búgta újra és újra
hogy egyszer eljön e nő
aki a megfelelő erővel feltölt
míg az átkozott
kárhozott korral rám hozott
hideg mindennapok kemény éjén
lágy fényként átragyog
és dalol dalol hogy itt vagyok
ha hagyod
betöltöm kéjjel
az éned a lényed az éjed
ha akarod csak add a karod
én vezetlek
mint álmos vakot a szebb jövőt látó
csak légy elég bátor
hogy most itt rám bízd
árván maradt röghöz tapadt magad

Kígyó
Kígyóméregként árt szívemnek az átkozott szerelem,
de semmi baj, kigyógyulok belőled hamarosan szívem!

Menü
Rántott leves
ha a szexuális vágyad tárgyát formázó bombázót
mondjuk az Anitát akit úgy kívánsz
addig bombázod míg engedve igent regél neked
és látod szép arca lángol
így végül habozás nélkül a bugyit
és minden egyéb ruhát lerántod róla hirtelen
majd nem sajnálva rá a kellő energiát
a kellő helyen addig irritálod
amíg eléred a kellő levesesedét
máris kész az ebéd első kívánt fogása mára

Túrós angyal bögyölő
rántott leves után ajánlott kivált
ha nincs víz a mosdásra
előbb vagy utóbb
majd fájón látod ahogy nő a károd
mikor a nem túl angyali bögyölőd
a melegben túrósosodni fog
így jobb ha magadtól elhatározod
mert nincs más esély
hogy munka nélkül más legyen az ebéd
második fogása mára
mint a nem túl elbűvölő
túros töpörödött angyal bögyölőt

Kinek használ
Neked sem jó, nekem sem jó!
Akkor mégis kinek használ
az állandóan köztünk lévő,
velünk élő haragszom rád?

A szerelemről
Gyermekként félve az apadó szavaktól,
szédülten kérdezem magamtól.
No lám, jó komám, érted-e,
mily végleges a végzetes szerelem,
amely egy marasztaló, mély verem,
ha merek, ha nem merek
mindenképp elnyel majd engemet,
mint egy álnok,
szélesen nyújtózó árok,
melynek a szélén töprengve járok.

Mégis, eb, aki érti!
Végzetes szerelem?!
Járhatok kopottan folyton a nyomodban
én, a kevély, kemény legény roppantmód sajnálom,
rád hiába vágyom.
A vesztemet kívánó rózsaszínködödet sehol sem találom.

Csak szólj rám
Csak szólj rám bátran,
lankadó szívemnek utolsó dobbanása,
ha csupán egy röpke villanásra,
férfi önzésem sodró áradása
nem talál kellő védőgátra!

Csak szólj rám bátran
illatos Tündérvirág,
én máris Pittikés kedvességgel teszem jóvá rémes hibám,
és leborulok formás lábaid elé,
majd átölelve izgató farod, nyomban egy
nedves csókot cuppantok kócos homlokodra!

Egy tucat kétsoros
Attól mindig zavarban van,
ha bugyija az avarban van!

Megbámulják Gizikének izgó-mozgó fenekét,
ahogy földig lehajolva fen ekét.

A helyzet apropója,
hogy nem apró az ő popója.

Azért kapott tevém léket,
mert felidéztem szép emléked.

Eljött ím a nemek kora,
amit kívánsz, nem ekkora.

A szépség vizét kiitta. Nincs vita!
Legjobb nő itt a Brigitta!

Akkor szép a leányálmod,
ha mosolyomat benne látod.

Az a remek csikós kanca,
valakinek csiklót ad ma.

Azért rövid a kantárja,
mert izgatottan a kant várja.

Mongol nagylány szája tárul,
pedig nem beszélek én tatárul.
Ez a vonzó kóristalány,
terjeszti a kórt is talán.

Azért, mert az emlőd ily termetesre megnőtt,
még ne játszd nekem a nagy delnőt.

II. ERRE-ARRA TÉVELYEGVE

Csak alkalmi munka
holnaptól napi 5 szem keksz sok lesz
mert nem lesz steksz sem szex
hisz nem maradhat elegendő erő
ha a gyatra
kétkezi munkára kiírt pályázatra
a gazda nem ezt a választ adja
maga látom bátor
hogy ide jelentkezni mer
mától alkalmazva

És mégis
Néha ránk ront a rossz,
kérges kezében rozsdás gyilok.
Kínos, ahogy kínoz, fenyeget.
A gyenge máris segítségért remeg,
gyáva nyúlként próbál
nihillel bélelt üregébe bújni,
amely olyan, mint a sír, mindegy bármi jön, megvéd bárkitől!
Sorstárs, tévesen hiszed,
hogy elég magad ellen emelned kezed,
és a végzet végre észre tér,
mert széttárt kezéből ezzel kitéped éles fegyverét!
Ki mondta azt neked,
csak ennyi kell és győz a józanész?!
Nem! Ne hidd! Ez a – nálunk magyaroknál –
valami ismeretlen oknál fogva
átkozottul népszerű dal túl hamis,
értelmetlenül szórnád szét
a reménynek forró hamvait!
Csak a kérges kezű lét ad egy csöppnyi esélyt,
hogy valóra válts valami fontos küldetést,
és leélj egy meg nem írt mesét!
Ember, bár a fájdalom fátylán nem is üt át mindig a miért,
izzon benned a felismerés: CSAK AZÉRT!!
Ahogy a cinege madár mondja; „élnikék, élnikék”!
Mindenképp hinnikék!

Kit lekaszált
Kit lekaszált lazán undok halál,
azt már nem hajtja vágy,
és nem éri vád,
hogy valamit rosszul csinált.
Lehet, hogy boldog már?
Talán, pont úgy, mint aki végleg hazatalált.

Robban a bomba
Álmos reggelbe nyúlt az este,
mikor rideg ágyamban fekve,
korunk kihívásainak rejtett értelmét keresve,
lelkem legmélyét kutattam át.
Reméltem meglelem az okát, amiért a csalfa sors
naponta rak botladozó lábaim elé
pusztítást ígérő bombát,
míg körülöttem rendre a rontás izmos virágai nyílnak.
Egyre ürülő zsebemmel elszenvedem,
hogy jól fizetett „közemberek”,
addig hoznak törvényt és rendeletet,
míg nem marad ház vénülő fejem felett!
Persze, méltatlan lenne bármely fejükre olvasott vád,
hisz ők az ország legjavát akarják!
Talán azért, hogy elrakják!?

Naponta szembesülök vele, hogy nyomorra születtem!
Minden hiába, mindennek az a vége,
a szenvedés nem, csak az élet véges!
A meteor a vízben sebbel-lobbal nagyot csobban.
Ám, ha a bomba robban,
attól dől minden romba nyomban.

Piramis
Á
ÁR
KÁR
A KÁR
VAK ÁR
ÉVA KÁR
HÉ VAK ÁR
.A HÉV A KÁR
MA HÉV A KÁR
Ó MA HÉV A KÁR
JÓ MA HÉV AKÁR
JÓ MA HÉV AKÁR A

Vajon mért

Vajon mért mért rám az ég ily sorscsapást
mint a kínzó vágy
mely szüntelen űz tovább
hogy több legyek hogy több legyen
földhöz ragadt magamnak
ha egyszer úgyis ha e tény bús is
végül - mint a nagyok - mindent itt hagyok
vajon mi a végső ok
amiért úgy törtetek hogy majd megveszek
és mi az amiért oly csekélynek látszik az elég
mi súgja azt az oly kevés
mit a lét már eddig is adott
amivel - okkal vélhetném - már eddig is elhalmozott
sok félénk kérdés de miért
hiszen a választ kudarcaimmal együtt temetik mellém
mellénk mikor mindent elvesztünk
és örökre elveszünk
ha szól az Úr elég eljött a vég
már elkésett a felismerés
hogy hinni kell és tenni kell

Maszekvilág
Mindent elsöprő, elemi erővel becsülöm őket, a szép, vonzó nőket,
akik tisztán látják, hogy nem igazán érdemes,
mégis - igen érdekes -
a tisztesség talaján oly szilárdan állnak,
hogy az embert gyötrő, őrlő munkába
mindig mosolyogva járnak,
ahol durva tulajdonos főnökök mindenkit bátran megaláznak,
akit az égető megélhetési kényszer kapzsi kezük közé vezérel.

Az anakonda
Azt mondja a nagy ronda anakonda:
Azt nem gondolta volna,
hogy rémes vétkem én azzal védem,
libbenő farkára csak félve léptem.

Éjjel
más az az éjjel
amikor a nap lábujjhegyen a horizont alá oson
míg a korán feljövő csillagok
könnytől csillogó szemmel búcsúztatják a napot

tényleg más mint most
mikor a hold friss sírom felett ragyog
míg fölötte halad gyalog
s mint boldog gyermeknek apja gagyog nekem
s felém nevet
derék öcsém
te csendes mint az éj
ez már más sötét
mi felold minden reményt
mit elregélt sok költemény
fáj ez a hang
mintha az eldobott horog
sokadszor is újra a sebtől csúnya húsba akad
nem is kétlem érzem
a mélyben eltűnt a kéj
mindörökre eljött az éj
s elvesztem én

Menyét
Az a szemét menyét
becsapta derék menyét,
mert becsukva két szemét,
egész nap csak henyélt.

Halódó gyertyafény
Fáj a lét, mert, mint halódó gyertyafény
a nedves pincében, oly idegen és árva
a lélek e földön a szükségből magára öltött
nyálas testruhában,
amely néhány hibánkat elfed,
de hegységgé növeszt minden csöppnyi terhet,
míg végül a romlandó test lüktető vágyai
elűzik lelkünk illanó álmait.

Kiadom magam
kiadom ronda goromba magam
minden átkozott kárhozott nap
mikor a papír elé ülök feledve hogy vénülök
és lassan a bűneimmel együtt elévülök
így egyre inkább mindegy már mire vár e betyár
gondolom s mondom az sem az én gondom
hogy ezzel nő a támadási felület
s így a sok végső soron nem üres ügyes
ellenséges érdek siserehadat ellenem egyre nagyobb sikerrel vezérel
ha a sok bután elkövetett kitárulkozás után
maradna egy csöpp esély egy kis reménysugár
hogy hiába vétkezek valamit így is elérhetek
míg egyre múlnak unalmas hetek
én tervezek hogy elvesztem ezt
és fizetek azért hogy elérjem e célt
így már tudom jól van hogy holnap
könyv alakban kiadom magam
megcsúfolt elveimet
el nem ért terveimet
őszinte verseimet

Kívánság
amikor a jóság e velejéig romlott
világra - jobbító szándékkal - ráront
jaj nehogy az átkos valóság
ingoványos talaján járjon

Igen
Igen!
Naponta rebegek köszönetet neked, ó Istenem,
de jó, hogy nem teszed kemény próbának ki az én hitem!
Nem azért, mert végtelen haragodat félem,
de valami ismeretlen erő – talán a lélek – belülről vezérel
hogy legtöbb törvényed magamtól betartva éljek.
Mégis jogosan félek, ez még túl kevés a remélt üdvösséghez.

Dózsáról jut eszembe
fejemen két soros szorosra fonott babérkoszorú
mint költő fejedelem ülök mereven
az elismerés nehéz arany trónján
míg műveimet - kivétel nélkül szinte mind -
idézik országszerte szertelen
de mi van velem
pompás koronám formás homlokom körül
feszül tövisként szaggat bőrt húst
míg a trón egyre égetőbb
micsoda dolog az ébredő felismerés mérge öl
nem is szép nem is épp e karosszék
a színe sem arany tán véremtől haldokló énemtől
egyre veresebb barnább
mind jobban formázza már az izzó rozsdát
nem sok hódoló olvasó idéz sorokat versemből
hanem zord kritikus szerkesztő szól róla megvetőn
ó ez sem jó az sem jó
s ha lehet mutassam meg hol itt a vers
megkínzott fejem felemelem
hogy a szigorú valósággal farkasszemet nézzek
érzem nem vagyok költő fejedelem
csak Dózsaként szenvedek
mert a rímek térvesztését végképp nem szenvedem
ó jaj én bolond
bal kezembe tollat fogtam
szinte énekelve nem érdekelve mibe kezdtem
most is hiszem ha nyertem ha vesztettem
csupán ezt tehettem

Szélkerék
egy nap tán tegnap száz halk lila bolhaperc bizsergés után
újra visszaestem a csúnya
megszokott múltba révedő búba
az ám nem volt nagy talány azonnal tudtam
lám rám a rossz sors szeme most sem tekint máshogy
mint mikor keze megint megint
így vagy úgy feltör vadul egy új
észak kemény jegét sötét telét hordozó szél
ami ha kopár lelkemben valami élőt érzőt még fellel
mint vadállat úgy ordít rá
hogy utána még a hálál is szalutál
nehogy ő is kapjon tőle egy ipont érő dobást
féltő gonddal adja oda előre a dőre
mi csak későbbi sorsom volna

Taramm taramm
taramm taramm olyan e zaj
mintha maguktól elszállt elszánt kőfaragók vésnék az agyam
a kín érző testem felett száguldó lovak patáját idézi fel
rám tör a méreg magamon kívül kiáltanék
fáj a hátam a lábam a vállam
ELÉG
rút dolog az öregedés

Méltatlan
tényleg rémes
mindenki mondja
testi lelki énem naponta ontja a könnyet
így könnyebb
csak sírok majd írok
- megfosztva haragtól -
magamtól magamról
arról akiért lassan a harang szól
tán haragszol rám Istenem
ki segít nekem ha te nem
jelezz mi itt a vád
a bánat mért ver nálam lazán tanyát
már régóta nincs munkám
az okát bárcsak tudnám
ekképpen tépelődöm éppen
mikor képernyőről árad az információ
ártatlant gyilkol golyó
többség ront kisebbségre
kivált ha cigány
a falon írás kínál halált
lám Hazám ez szíven talál
látnom fáj
mily orvul nyomul a nyomor
érzem szörnyű vétek
ahogy korog sok gyomor
értem már mily méltatlan dolog
ha csak saját rossz útra tért sorsomért
száll nem vidám imám a kék ég felé

Ha az élet
Ha az élet megannyi szennye,
a ragadós mocsokfolyó
már a gondosan bezárt ajtóm aljáig ér,
én a nyitott ablakom elé lépek,
hogy e folyam elől végleg kitérjek!

Küldetés
vesztett veszett hanyag anyagból formázott vásott agyam észreveszed
mily remekül felmerül bennem
majd rendületlenül tart a csúcs felé
egy furcsán csúnya gondolat
talán kiderül sikerül
átvennie feletted az irányítást
míg kivont szablyáját rázva azt ordítja rendre
a nem lét megvéd mint nem rég az anyaöl
jaj megjön száz védekezőn feltörő emlék
mégis félek
hogy túl hamar elhagy szerves létem
mert az alkony durván rám ront
és elvisz mint Elvist egy kor egykor
így végleg becsődöl földi küldetésem
mert ezen a folyton forgó sárgolyón
el mit sem értem
bár reszketve remélve leéltem
sok tucat fájó évet
mégis bántó az észrevétel
téves volt túlélnem véres születésem

Tétova ötös fogat
tétova ötös fogat lassan tolat
nem úgy mint egy sebes vonat
nem is tudom ugyan hogyan
mégis kiverte a fogam

Korunk pestise
már nem is kiszera méra bávatag
csupán csak bágyadt tag
de nem baj agyon töcskölt
költőcske szerkesztőcskék
beállok önkéj a serbe
húzzunk új ruhát a versre
még van vagy tíz olvasú
kik mellső végtagjukba vesznek lapot
van kit nagyonütnünk
ne tűrjünk romboljuk szét
a bárgyú érzelmeket
mondjuk úgy helyette mek
veszettűz jó móka ez

Öregszem
mint a legtöbb megtört
az élet kényes rémes hegyét megjárt egyén
a leszállóágban
hol az útja majd nem sokára
átvezet egy másvilágba
én is félve remélve visszanézek
hogy egy csepp örömet megidézzek
az elmém szent ég
a múltba réved
mennyi szép kép vonzó emlék
mit végig éltem nem rég
de jaj már lassan vár a nem lét
súgja egy hang újra újra
nem akarom tudni
így tagadom
bár ezzel magam is becsapom
minden nap nagyobbra dagad
annak az esélye
hogy hűlt testem lesz
ezer éhes féreg étke
vagy a mardosó tűzvirág
ki akkor is imád
egy forrón izzó csókot rám lehel
amitől lehet elégek végleg érted

Kiszámoló az életből
Egy – megjöttem,
Kettő – e gyerek majd felnő,
Három – páromat várom,
Négy – eljöttél
Öt – örökös jött
Hat – már ő is nagy
Hét – betegség
Nyolc – zord öregkor,
Kilenc – vár a hideg,
Tíz – tovább nincs.

Álmodom hogy álmodok
átkozott kárhozott dolog
álmodom hogy álmodok
rég elfelejtett meg nem fejtett önmagam
ki változatlan megmaradt
a selypítő selymes hajú kisfiú
ki a bűntelenségére még hiú
szól nekem nem túl kedvesen
haraggal vagy nem azzal
csupán csak méla daccal
mint egy régi barát
ki legyőzött magányt halált
míg újra visszatalált
nemsokára rá köszönt önre az öntelt érzés
elmúlik őszre a tavasz romlandó dicsősége
nem tudom azért eszi-e önt a méreg
hogy semmi sem maradt mi őrizné a nyarat
az élet ezer színét az ifjúság bolondos ízét
s mindent mit a végtelen érthetetlen képzelet
megőrizni érdemesnek talál
habár nem nagy talány
úgyis lekaszál a csontváztestű rém
ki nem nézi és meg sem kérdi
ki voltam rég mikor még ön volt én

Nyílt levél
Valaki szeret, van, aki utál,
ám a sas nem kapdos legyek után!
Inkább dicsér, semmint sért,
a csak bunkózni kész vélemény!

Reggel
Ahogy hullámot nem kelt
a befagyott tó felett
szilaj vadlóként vágtató szél,
oly reménytelenül próbál a nyújtózó világ
ökölbe szorult agyamba jutni.
Csak ülök az ágy szélén,
az órám már nem is berreg.
Feladta,
bár csak félig végrehajtva feladata.
Félálomban egyre csak merengek:
menjek, maradjak?
Ki tudná ezt megmondani nekem?
Belül az elcsendesült vágy
- ahogy én is - csak ül és vár,
hiszen addig minden mindegy,
amíg besurranó tolvajként vissza nem lopódzik belém az élet.
Lehet, törvényszerűen ilyen a reggele
egy álmos, jelenkori rabszolgának.

Nem tudom
Nem tudom ki mit árult el és miért,
de egy régi rendszer újra visszatért!
Egyre fájóbb látni, nyomort szül nyomor,
mind nagyobb úr lesz az éhező gyomor!
Mint a jég, úgy olvad a középosztály,
ahová oly büszkén tartoztál!
Az utcákon hajléktalanok hada nő,
míg csökken életünk színvonala!
Csak korhadt fa, mi idő előtt kidől?
Ha van munkád, nem kell félned semmitől,
mert biztos támaszt nyújt jól végzett munkád?
Mennyi új kérdés, túl sok fájó válasz,
mert az ember néha rosszul választ!
Szívesen elfutnál/bújnál, ha tudnál!

A mák
Jaj anyám, belátom, nincs mákom,
de nagyon sajnálom,
hogy az ópiumban már
túl kevés a mák!

Csak egy
A különben sem roppant gusztusos anyagcsere folyamat
minden zavarával ellátott-megáldott,
érzékeny, - sokszor félénk emberi - lény vagyok.
De a jó isten képére lettem teremtve,
így a WC-én - undortól telítve - nem magamat húzom le.

C!c!c!c!c!c!c!c!c!c!c!c!c!c!c!c!c!c!c!c!
sSksksksksksksksksksksksksksksksKk
aoAaoaoaoaoaoaoaoaoaoaoaoaoaOoao
ykyKykykykykykykykykykykYkykyk
gegegEgegegegegegegegegeGegegegeg
gagagaGgggagagagagagagAgagagagag
vyvyvyvyYyvyvyvyvyvyVyvyvyvyv

rerererererererErerererRerererererererer
emememememeMemEmememememem
eberemberemberemBeremberemberembe
emememememeMemeEemememememe
errererererererErererereRererererererere

vyvyvyvyYyvyvyvyvyyyVyvyvyvyvyvy
gagagaGgggagagagagagagAgagagagag
gegegEgegegegegegegegegeGegegegeg
ykyKykykykykykykykykykykYkykyk
aoAaoaoaoaoaoaoaoaoaoaoaoaoaOoao
sSssskskskskskskskskskskskskkkkkKk
C!c!c!c!c!c!c!c!c!c!c!c!c!c!c!c!c!c!c!c!

Mégis, néha még nappal is, nyitott szemmel is álmodom,
hogy a világmindenség titkait kikutatva, az űr ura lesz, egyre tökéletesedő fajom.

Kandúr
Nagymamám öreg kandúrja
ráugrott egy őszes úrra,
majd a haját összetúrta.

Katonanadrág
Tele volt sok katonanadrág,
mert parancsba hiába adták,
nem tudta senki, mi az a hapták!

Ember vagyok
Mint zabszem effektussal küszködő, sikerért egyre erősebben epekedő, akár egy hosszú ó oly korosodó távolugró, aki már futna is, bújna is saját sorsa elől - ahogy egy életfogytiglanra ítélt pesszimista elítélt -, hiszen mindkét előző kísérlete Moháccsal felérő kudarcnak bizonyult, mert az elugró jel előtt ért az ugrása véget.
Míg jóakarók alkalmi kórusa inti: „Vigyázz tata, nehogy rossz irányba vonszold magad már megint!”
Ő folyton arra gondol, nemsokára az utolsó esélyét játssza meg, vagy el, mint szenvedélyes játékos maradék bérét, a pénznyelő, nyerő gépen.
Eszébe sem jut, hogy a siker sírját az önbizalomhiány gerjesztette kétely ássa,
áldozatán galádul vigyorogva, olyan átkozottul mélyre, hogy a homo sapiens maradék reménye, mint csecsemő lába a 49-es csizmába bőven beleférjen.
Ekként készülök immár - ha pontos a hevenyészett számításom - harmadszori nekifutásra,
hogy egy alig használt papír elé üljek, és sokat bírált ízlésem szerint eltorzítsak néhány,
középiskolás korom óta, akár a nemiség oly erősen foglalkoztató gondolatsort, az emberi sorsról, és arról hogy - a csalóka látszat ellenére- én is csak érző, vétkes ember vagyok,
míg a körülöttem lévő, talán nem csak a számomra túl bonyolult világ számtalan halálosan marasztaló csapdát, kis hibáért is szigorú dorgálást kínál.
Mardosó kételyem mellett mért remélem egy őrült konokságával mégis, hogy a - sokat ígérő, mégis keveset adó - életben, nem csak a véletlen az egyetlen gyomorbajos döntőbíró, aki jogosan ítél - rettentő gyorsan és igazságtalanul - felettem, de valahol mérik az eredmény mellett azt is, hogy az utolsó közös vacsoránál a kőlevesbe ki mit hozott, mivel járult hozzá, hogy minél finomabb legyen a fő-szakács kóstolgatásai után, a részt vevők felének sem jutó étel a tálban?
Talán, az előbbi gyengéd légmozgás - mi remélem nem a huzat volt újra - azt jelezte, itt járt láthatatlanul az a ledér nőszemély, kinek ihlető csókjára régóta vár, gondoktól árkolt homlokom.
Esetleg - Nem is tudom. - ő súgta izgató szirén hangján olyan halkan, hogy szinte csak belülről hallatszott, mélyen a legtitkosabb, szinte már nem is emberi tudat alatt.
Most sírhatsz, majd írhatsz, de bátran hidd azt, egyszer eljön a te időd, ahogy egy korhadt fának is, mi hirtelen kidől.
Alig mozdult meg, egy a többinél korábban ébredő idegsejtem érzékelő része, mint jó távírász azonnal jelezte, hogy az adást - bár nem értette - vette.
Rögtön szólt az alegység ügyeletes agy, a nagy szerves mikroprocesszor:
„Csak fogj hozzá bátran, akár egy bak nyúl, ha mellé nyúl - könnyen hibázhatsz, végül is kétszer már úgyis megpróbáltad, és három a magyar népmesék igazsága.
Ki nem kockáztat soha, mert az életével nem, legfeljebb csak kártyán, gépen és a lovin játszik, még az is, mindent elveszthet, például az egész, senkinek sem kellő, kellőképp megromlott életét.
Míg a miden kori téttel egyenesen arányos a jogosan, ám hiába várható nyereség.
Az idő akkor is, mint inkvizíciós vallató bakó oly könyörtelenül halad tovább, ha magányos harcosként mindent csak túlélni kívánsz.
A mindennapi létben a könnyen elérhető tisztes döntetlen túl nagy luxus, ha tudjuk az elvesztegetett, körhintaként szédítő lehetőség túl nagy ár azért, hogy elkerüljünk néhány kijózanító pofont a sorstól, hiszen úgysem töltheti senki mindig mámorban a rendelkezésére álló hangyafarknyi időt.
Az ember oly kiszolgáltatott a szél-sors könnyen változó felszínt formáló szeszélyének, mint a kertben álló hóember a várható tavaszi olvadásnak.
Emellett oly sérülékeny, mint nagy sebességű vonattal, frontálisan haladó Match-Box autó, kit a sínek mentén kullogó hulladék fémgyűjtő megtalál. Ráadásul érzékeny lélek ad kéretlen segítséget, ha a fentiek ellenére, jól esik még élned.
Mert nem kísér, sértődés, féltés, féltékenység, harag, vagy a bármit megrontó indulat, mi érzelmi viharra várva, szunnyad frissen hűlt hamu alatt.
De vár még csüggedés, vesztett remény, betegség, üdítő magány után, halál, és egyéb ördögi nyalánkság, mi többé-kevésbé minden egyszerű embernek kijár.”
Egy hordó ó bor szédültségével szeretném elkerülni, hogy néhány nem túl komor sorom olvasása után, valamely egyén élénk képzeletében az a hamis kép ébredjen, hogy az élet szirupos lányregény. A roppant követelődző igazság kedvéért, mint egy VB. döntő végeredménye említést érdemel, hogy túl sok egymással permanensen harcban álló ellentét pár gátolja az emberi tisztán látást.
Így megriadt madárrajként illan el a maradék esély, hogy az ember eligazodhat, a világban lévő csapdák, kihívások összefüggő rendszerén.
Ha úgy érzed, hogy sok sötét gondolat után, nem marad más szalmaszál, csak az emberi agy, mi még mindig adhat, egy icinyke-picinyke kiutat mutató tervet, mi teljesen más, mint a végső megoldás.
Az elme hűtlen gyermeke az ötlet, amit ha a megvalósulás reményének fénye el nem ér, semmit sem ér, mert a csüggedés sötét felhője von bénítóan szoros páncélt fölé, így rá előbb-utóbb sötét árnyék vetül, mi hű kísérője a fénynek, mint reménynek a csüggedés, rossznak a jó, napnak az éj, kevésnek az elég, múltnak a jövő, kínnak a gyönyör.
Az élet, s az öröm valahogy mégis, ellentmondásmentesen összecseng, mert a születés és elmúlás, csak együtt el nem múló, egyre magasabb szinten ismétlődő körforgás.
Ez az emberi lét céljának alfája omegája.
A kezdet és a vég, ami közte van viszont jó, ha mint egy Sztradivári annyit ér.
A valami csoda folytán még megmaradt józan eszem azt súgja újra és újra: „Élni csak hittel lehet, mi segít elviselni, ha nem túl ritkán bánt a szigorú világ.”
Nem az én hibám, hogy az ember oly sokszor gyengének bizonyul, mint dús lombú fiatal fa, mi nem képes dacolni a nádat próbáló, nyári szélviharral vékony törzse csak akkor marad ép, ha erős gyámkaróhoz kikötötték.
Az ember annyi különböző módon bukhat el, ki kicsit, ki nagyon, ki előbb, ki utóbb, mégis a legtöbben csak akkor, ha a halandó minden reménye régen veszve van.
Én váltig remélem, hogy sorsom eres kezembe veszem, mint gondos horgász a pecabotját, mikor egy méretes ponttyal készül hazafelé, megtisztítja damilját, a rárakodott hínártól, moszattól.
Mert a kosz, mint túl nagy összegű sikkasztás oly büntetlenül, nem juthat soha haza.
Az asszony, úgy is sajnálja a horgászásra szánt, eltarisznyázott drága időt, és egész délután, a stréber alaposságával arra készült, hogy valamit törleszt majd, a későn hazatérő férjének, a magány nyomott - bár megszokott -, hangulata ütötte lelki seb miatt.
Hiszen a seb után heg mindig marad, mint rossz emlék él mélyen a harag!
Így már érthető az alaposan tisztító mozdulat, ami kissé olyan, mint mikor az agyamból kitörlök minden negatív dolgot, hol nem maradhat más, mint legélesebb túlélő késem az életben, A POZITÍV GONDOLKODÁS, és néha, legfeljebb egy kis lelket mardosó kétely. Valóban jó ember vagyok!?

Hány százezer
Hány százezer földi év szükséges
a Nap sebesen szárnyaló fényének,
hogy a mindenség kis részét bejárva,
eljusson egy másik galaktikába?
A parányi ember csöppnyi értelmével
szemlélgeti a világmindenséget.
Mennyi megfejthetetlen, vonzó titok,
dióhéj mit feltörni bírok?!
Olyankor az ember mit tehet,
ha már az értelem tovább nem vezet,
tisztelve nézni azt, amire nincs tapasztalás,
elismerni egy felsőbbség hatalmát?!
Igen, ez a hit, így már megismerem.
Én szívből hiszek benned ó, ISTENEM!

Érzelem
Most, amikor már szabad sasként szárnyalhat magasba a gondolat,
a versekben büntetlenül megmaradhat egy-egy parányi régimódi érzelem?

Számtan
Nekem a 2*2 éppúgy egyre megy,
mint az 1+1,
ezt szégyellnem sincs elég időm, erőm,
mert a hasam egyre megy,
így nem lankadok, rohanok,
mert +6-ott az a 4-5 még murcis újbor…
Ó te jó ég!
Csak 3 lépés van hátra még…
De már késő!
Itt van, rám köszönt a nem várt áldás.
Nos, ez hasonlóan redves érzés,
mint amikor a halandó hírtelen rájön,
mert először számolja ki hideg fejjel,
hogy tehetsége alig ér fel
a céljai eléréséhez szükséges
mennyiség felével

Fénycsóva
Vékonyka fénycsóva
mutatott a célpontra!

Sitt
Leragadtam kívül maradtam minden sóból jóból
zár kattant bilincs csattant
becsukták előttem mögöttem az ajtót
úgy ahogy engem vertek mert mertem
okkal joggal bátran megaláznak
itt benn sötét van
nem téma mi lesz az ebéd
egyél ha jó úgy sem lesz elég
amit főztem főztek megeszem majd
vagy a tányéron marad a falat
ahogy én is le/kimaradok az életből
a privatizáció helyett
csak a megélhetési bűnözés
jutott nekem
hiszen az nem kellett senkinek
nem úgy mint a kevély esély
mi sokszor másról szól mint a vétkezés
de ellopták

(törölt) 2012.10.06. 08:24:40

@AZ ISTEN BASSZON MEG MINDENKIT:

Pável István

Szex, szerelem és egyéb csacskaságok

Új bevezetés
Ez a kiadás, a korábbiakhoz képest, több új verset tartalmaz. A bővítés részben az INTER-MÉDIÁS VERSKÖNYV SZEX, SZERELEM ÉS EGYÉB CSACSKASÁGOK néven 2010 decemberében megjelent kötet új verseiből, részben még újabbakból áll.
Mivel verseimet fokozatosan csiszolgatom, javítgatom fontosnak tartom, hogy egyértelműen kijelentsem: Ez a kötet szinte az összes jelenleg is vállalható versemet a legjobb változatában tartalmazza!
Jó olvasást kívánok: Pável István

Bevezetés
Ez az összeállítás több évtized alatt megírt, több kötetben megjelent verseimből összeállított válogatás. Azért vált szükségessé, mert az idő haladtával a verseim elszakadtak azoktól a személyektől, akikhez íródtak, és azon eseményektől, amelyekről szólnak, így fontosságuk már nem befolyásolja a legjobbra sikeredett versek kiválasztását. Be kellett látnom, az általam gyakran alkalmazott sortörési gyakorlat csak ritkán szolgálta a versek érthetőségét sőt, a rímek szerinti tördelés elősegítette a felesleges szavak megbúvását a többi közt.
A fentiek miatt gondolom úgy, ebben a kötetben szerepelnek a legjobb verseim, amelyeket jelenleg is vállalhatok. A korábban itt-ott másképpen megjelent verseimet sem szégyellem, mert a múltunkat vállalni, míg a hibákból - úgy a sajátunkból, mint a máséból - tanulni kell.
TARTALOM

I. SZEX, SZERELEM ÉS EGYÉB CSACSKASÁGOK
1. Szeretkezés 8. oldal
2. Enyém voltál, enyém leszel 8. oldal
3. Szeretlek 8. oldal
4. Búcsúlevél 9. oldal
5. Eszembe jutsz 9. oldal
6. Még most is 9. oldal
7. Két véglény 9. oldal
8. Talán nem késő 9. oldal
9. Szépségem 10. oldal
10. Erotikus álom 10. oldal
11. Lépés előre 11. oldal
12. Korkülönbség I. 11. oldal
13. Korkülönbség II. 12. oldal
14. Korkülönbség 12. oldal
15. Néhány év 12. oldal
16. Kérés 13. oldal
17. Ne mondd drága 13. oldal
18. Doktor néni 13. oldal
19. Már két hete 13. oldal
20. Add a kezed 14. oldal
21. Végső helyem 14. oldal
22. Ó hogy jár 14. oldal
23. Csap 15. oldal
24. Reményem 15. oldal
25. Sorsunk 15. oldal
26. Miért 15. oldal
27. Andika akarom azt 15. oldal
28. Klára szűk ruhája 16. oldal
29. Csókok ölelések 16. oldal
30. Pici cicik 16. oldal
31. Napból jött eső 16. oldal
32. Combod 17. oldal
33. Még időben 17. oldal
34. Álmom 17. oldal
35. Ne legyek emléked 17. oldal
36. Valikáról 18. oldal
37. Ha férfiként 18. oldal
38. Tündéhez 18. oldal
39. Ha nevetsz 19. oldal
40. Mirigyek 19. oldal
41. Hol a csend 19. oldal
42. Nem leszek tovább 19. oldal
43. Nyugodtság 20. oldal
44. A magány 20. oldal
45. Halványzöld szemek 20. oldal
46. Anita tanít a… 20. oldal
47. Szülinapodra 20. oldal
48. Már nem fáj 21. oldal
49. Szeress 21. oldal
50. Tudtam 21. oldal
51. Kígyó 22. oldal
52. Menü 22. oldal
53. Kinek használ 22. oldal
54. A szerelemről 23. oldal
55. Csak szólj rám 23. oldal
56. Egy tucat két soros 23. oldal

II. ERRE-ARRA TÉVELYEGVE
57. Csak alkalmi munka 25. oldal
58. És mégis 25. oldal
59. Kit lekaszált 25. oldal
60. Robban a bomba 26. oldal
61. Piramis 26. oldal
62. Vajon mért 26. oldal
63. Maszekvilág 27. oldal
64. Az anakonda 27. oldal
65. Éjjel 27. oldal
66. Menyét 28. oldal
67. Halódó gyertyafény 28. oldal
68. Kiadom magam 28. oldal
69. Kívánság 28. oldal
70. Igen 29. oldal
71. Dózsáról jut eszembe 29. oldal
72. Szélkerék 29. oldal
73. Taramm taramm 30. oldal
74. Méltatlan 30. oldal
75. Ha az élet 31. oldal
76. Küldetés 31. oldal
77. Tétova ötösfogat 31. oldal
78. Korunk pestise 31. oldal
79. Öregszem 32. oldal
80. Kiszámoló az életből 32. oldal
81. Álmodom, hogy álmodok 32. oldal
82. Nyílt levél 33. oldal
83. Reggel 33. oldal
84. Nem tudom 34. oldal
85. A mák 34. oldal
86. Csak egy 34. oldal
87. Kandúr 35. oldal
88. Katonanadrág 35. oldal
89. Ember vagyok 35. oldal
80. Hány százezer 37. oldal
91. Érzelem 37. oldal
92. Számtan 37. oldal
93. Fénycsóva 38. oldal
94. Sitt 38. oldal
95. Talicska 38. oldal
96. Lakásprogram 38. oldal
97. Lencse 39. oldal
98. Lottó 39. oldal
99. Csóró csók 40. oldal
100. Második tucat kétsoros 41. oldal

III. AZ ELŐDÖK NYOMÁBAN
101. Disztichon 42. oldal
102. Az utókorhoz 42. oldal
103. Bűnbánat 42. oldal
104. Születés 43. oldal
105. Végzetes szerelem 43. oldal
106. Ő(s)z 43. oldal
107. Kísértés 44. oldal
108. Elveszett szüzesség 45. oldal
109. Nyári magány 45. oldal
110. Változás 46. oldal
111. Új év 46. oldal
112. Ébredés 46 oldal
113. Kései szerelem 46. oldal
114. Őrült verseny avagy Még mindig savanyú a szőlő 47. oldal
115. Emlék 47. oldal

IV. ERRE-ARRA TÉVELYEGVE II.
116. Minden soromban 48. oldal
117. Habár 48. oldal
118. Magamról 48. oldal
119. Oda-vissza csengetnek 49. oldal
120. Szavak 50. oldal
121. A boncnok éneke 50. oldal
122. Ez a világ 50. oldal
123. Munka nélkül 50. oldal
124. J.A. után – szabadon? 52. oldal
125. Attól 52. oldal
126. Aszfalt 52. oldal
127. Ostobaság 53. oldal
128. Múlt idő 53. oldal
129. Forgószél 53. oldal
130. Tagadom 53. oldal
131. Szellentés 54. oldal
132. Mint minden 54. oldal
133. A nagy(-)világ és én 55. oldal
134. Elmúlás 55. oldal
135. Szürkeség 55. oldal
136. Hold 56. oldal
137. Jó sorsomon elmerengve 57. oldal
138. Már meg sem áll 57. oldal
139. Nagymenő tervező 57. oldal
140. Nyomor 58. oldal
141. Ne legyél költő 58. oldal
142. Szebb jövőt keresve 58. oldal
143. Elkeseredés 58. oldal
144. Száraz ág 59. oldal
145. Izgatás 59. oldal
146. Tévedésem 60. oldal
147. Más 60. oldal
148. Elteltem önmagammal 61. oldal
149. Korosztályom 61 oldal
150. Köszönet E. A-nak 61. oldal
151. Kiábrándulás 61. oldal
152. Kemény legény 62. oldal
153. Majdnem 62. oldal
154. Biatorbágy 62. oldal
155. Egy csésze kávé 62. oldal
156. Támad a h(alálos) h(ármas) 63. oldal
157. Nézem jobbról 64. oldal
158. Bukás után 64. oldal
159. Itt a kórteremben 64. oldal
160. Legszebb versem 64. oldal
161. Amíg fejét 65. oldal
162. Furcsa nap 65. oldal
163. Egyedül 65. oldal
164. Soha senki 66. oldal
165. Rövid éken 66. oldal
166. Mesét írok 66. oldal
167. Én is magamról 66. oldal
168. Nem kell mindent viccnek venni... 67. oldal
169. Vágyaim 67. oldal
170. Igaz ember 68. oldal
171. Október huszonharmadika 68. oldal
172. Mi ad vigaszt 69. oldal
173. Szép volt az este 69. oldal
174. Harangjáték 69. oldal
175. Sírvers 70. oldal
176. Misztérium 70. oldal
177. Harmadik tucat kétsoros 71. oldal
178. Egy születésnapon 71. oldal
179. Halottak napja előtt 72. oldal

V. ALIGJÁRT UTAKON
180. Akarnok szakajtók 75. oldal
181. Amu-Darja 75. oldal
182. Már rég 75. oldal
183. Rondó 76. oldal
184. Új hangafű ez mákvilág 76. oldal
185. Ág(y)rólszakadt 77. oldal
186. Szonja szomja 77. oldal
187. Vajon 77. oldal
188. Hagyomány 78. oldal
189. Kiegyezés 78. oldal
190. Tagadás 79. oldal
191. Sertésdagadó 80. oldal
192. Proszektúra 80. oldal
193. Bulvárlap 80. oldal
194. Irén 81. oldal
195. Újszász 81. oldal
196. Az csak hanta 82. oldal

VI. NEHÉZ AZ ÚTVERÉS
197. Gyí, kis lovam! 83. oldal
198. Csupa csúszás, csúztatás 83. oldal
199. Fél térdig kopott 84. oldal
200. Vágy 84. oldal
201. Királyi posta 84. oldal
202. Áthallás 85. oldal
203. Fél Jankó 85. oldal
204. Kantáta 86. oldal
205. Táborszernagy 86. oldal
206. Szép lett 86. oldal
207. Dalárda 87. oldal
208. Betlehem 87. oldal
209. Haj gatunk avagy Háborult béke 88. oldal
210. Farsang 88. oldal
211. Hitel 89. oldal
212. Kacat 89. oldal

I. SZEX, SZERELEM ÉS EGYÉB CSACSKASÁGOK

Szeretkezés
elmondhatom mert mint az atom
oly szilárd bennem a meggyőződés
hogyha a bús hús húsba hatol
míg az egyén éne a kéjbe réved
legyőzve néhány röpke percre a magányt
nos akkor egy pár félénk lépést gyáván hátrál a halál
mert éled új élet esélye
a körülöttünk s bennünk lévő örök éjben végre

Enyém voltál, enyém leszel
nem akarok ötölni-hatolni
álszent ám szép hazugságokról
könnyedén dalolni
én mindennél jobban beléd kívánok hatolni
de nem csak a számomra oly sok kéjt ígérő igéző öledbe
téged szorosan ölelve
de le még mélyebbre
nem kis részben de egészben
be egészen illatos bőröd alá hogy ott éljek benned
végleg elérve hogy ezután már soha soha el ne veszítselek
te szép egyetlenem

Szeretlek

I.
Ha fele annyira szeretnél, mint én,
ketten írnánk életünkkel
a föld legszebb, legőszintébb
szerelmes regényét.
II.
Nem a vonzó, forró kéj keresése
hajtott nyitott öled közelébe.
Orrom a sötét szőrpamacs közepébe fúrva,
nyelvem az élet kapuján könnyedén túljutva,
nedves barlangodban ficánkol újra.
De jó, így franciásan összebújva!
Megduzzadva is kisajkad
ízlelőszervem féltve marasztalja.
Nem is fontos, hogy azonnal elsuttogjam,
mennyire szeretlek.
III.
Furcsán ég szívemben a felismerés,
sokkal fontosabb számomra hogy mi lesz veled,
mint az, hogy megromlott életemért
cserébe, mit adsz nekem.

Búcsúlevél
Konok kínok közt haldokló remény,
remegő kezemben ázott búcsúlevél.
Szememből ömlő ösztönös könnyözön,
lapjait lelkesen öntözöd.
Meglehet, mint macska zsákmányolt egerével,
játszik velem a képzelet.
Arcod látom, melyet pír tüze éget,
zavartan a földet nézed, átkos döntésed magyarázod éppen.
Jeges kezével hírtelen kócos hajamhoz ér a feltámadó északi szél,
és legott, mint fagyott gyümölcs hull lábaim elé
a komor kétségbeesés.
Lám, új társam, mily hamar rád találtam!

Eszembe jutsz
Hűvös az éj, feléled a szél,
meglibben a gyűrött függöny nyitott ablakom előtt.
Kisszobámat betölti a friss levegő,
amely védőn körbeölel,
míg véreres kezével nyúl felém a múlt,
újra eszembe jutsz!

Még most is
Ha tar koponyám mohával benőtt üregébe
ordítva benéz a szél,
majd ő is megül, elcsendesül,
mint a gondolat, mi mindvégig ott maradt:
lehet, hogy rég szemétre vetett a végzet,
de még most is szeretem szép Emesémet!

Két véglény
Ha lennénk véglény,
mint két apró féreg,
én akkor is keresnélek,
hogy melletted éljek.

Talán nem késő
mikor nem is édes nyelved mélyen a számba dugtad
gonosz alkoholgőzzel telített fejemet többször hátrahúztam
akkor még nem tudtam
hogy egyszer majd szeretni foglak
úgy ahogy soha senkit eddig még
most egyedül ülök ágyamon
hull a könnyem hagyom
mind fénylő gyöngyszem neked adom
s nem kérek érte mást
csak egy vad egymásba olvadó területfoglaló csókcsatát
szent ég mennyivel több kéjt adhatnék most
mint amikor még csak te szerettél

Szépségem
Nohát, nem áltatom magam tovább!
Azért lettem mára,
ily végzetesen szakadt,
mert a szépségem belülről fakad,
és egyre csak apad,
míg maholnap már kihűlt nyoma sem marad

Erotikus álom
hosszú körmű ujjak görcsösre gyúrnak fáradt izmot
húsba érve tépnek-vésnek
utat mutatva a parttalan szenvedésnek
rajtam fehér mész az élmény már-már elemészt
nem akarom de gyilkos karok az ágyról felrángatnak
pihenni sem hagynak
pedig még maradnék
hisz lépni sincs elég erőm
de valami hátulról belém döf
nógat hogy menj
ó nem Isten a tanúm
éled a gyanúm
mégsem mész
de tejszínhab finom édes
takarja csüggedt meztelenségem
hátulról ami taszít ami lök
két csodásan duzzadó húsgömb
micsoda öröm ahogy égetik bőröm
az izzó s így jó bimbók
nincs helye rajtuk lepelnek
mik irigyen akármit elfednek
formás női kezek
a hab alatt hozzám érnek
megkeresik a férfinép lényegét
erősödő vitézségem boldogan emeli fejét az ég felé
engem elönt a szégyenérzet
míg végre csillagok fénye égeti izzó szemem
már nem is hittem hogy ilyen is lehet

Lépés előre
Már nem fáj egyáltalán,
hogy csak barátként számít rám.
Én így is élete része leszek.
Észreveszem - mert résen leszek -, ha lehet,
és rendben előbbre lépek.
Tényleg, de szép lesz akkor az élet!

Korkülönbség I.
Szemedbe nézek,
mely mint két fénylő ékkő úgy ragyog,
elhomályosítva napot, csillagot.
Mint nehéz kéz csattan arcomon a felismerés,
Valahogy más ez a ragyogás,
mint amit egy férfi teliholdas éjszakán gyakran megkíván.
Ha jól emlékszem, nem túl régen,
tán húsz éve, ha lehet,
Korodbeli lányok szemébe ha néztem,
mást láttam, nem tiszteletet,
míg hallgatták szépen, értve a mesémet.
Azt kéne mondanom:
tévedés, én még erőm teljében vagyok!
De inkább hagyom!
Mert arra gondolok,
Megadnád talán, mit egy kissé korosodó,
Nem túl önző pasi kíván, de érzem, és értem,
tőled ezt mégsem kérhetem.
Mire annyi idős leszel,
mint én most, mi lesz velem?
Nos... A legtöbb férfi
ezt a kort már meg sem éri.
Még vonzó nő leszel,
mikor várhatóan itt hagynálak özvegyen,
ha csak addig hozzám nem vénülsz.
De nem lehetek oly szédült,
úgy nem mehet el csöppnyi eszem,
hogy ezt kívánjam, kínáljam neked!
Az ember porszem, mégis tervez,
készít gyönyörű tervet,
hogy legyőz majd sorsot,
de az akadály olykor oly sok, mint most.
Van úgy, hogy nincs kiút!
Hátra se nézz,
fuss előlem dőre Szilviám!

Korkülönbség II.
a korkülönbség című versem megírása óta
mint megriadt madárraj szálltak a napok
nagyon hanyagul formázva egy békés félév képét
mint lesújtó pöröly mely könnyedén elér
gyötör jó néhány változás
magas vérnyomás megtalált
mint annyi más szegény egyént
kit a sors megkísért
több terhet rakva rá
mint amit elvinni módjában áll
hosszú élet veszett reménye fáj
a véremben található cukor mennyisége
boldoggá tenne egy egész óvodát
ha svédasztalra teríthetném
lehetne róla szabadon venni
úgyis maradna nekem is elég
a legbántóbb változás
Szilviám versemet félre értve ma már magáz
igaz csak egyszer történt e szörnyű látomás

Korkülönbség
Szeretsz, nem szeretsz?
Lehet, nem lehet?
Vásott agyamban nem járt még soha
ily gyötrően mostoha gondolat,
mely millió korbácsütésként szaggat szét,
mintha egyre látni vélném:
Maholnap már sírba szállok,
mindörökké köddé válok.
Hova lesz akkor színes álmod,
elhagyatva téped majd a gyűlölt virágot?

Néhány év
Néhány év unt házasság súlya görnyedt vállaimat húzza.
Mégis, nejem kurta ruhájának ujja harmadszorra lebben,
amikor újra az ágyamra hull ma.
A dolgot értetlen szemlélem, nem értem!
Mi… közöm… van… nekem… az… egészhez?

Kérés
máskor fáj bánt a bizonytalanság
de ez más most ha látsz
kérlek ne szólj ne mondd meg ha már eldobnál
csak csendesen mosolyogj rám
majd magamtól úgyis észreveszem
hogy nem kellek neked
és valahogy majd csak kiheverem
már az is gáz ahogy megaláz a nyílt elutasítás
de az hirtelen rám zúdítva
kínjaim feleslegesen megújítja
és elég lesz szónak ha vágyaimra azzal felelsz
ajkaimra jeges csókot lehelsz
mint nyitott könyvben úgy olvashatsz bennem
a tévedés így már kizárt
nyugodtan várom végzetem

Ne mondd drága
ne mondd drága hisz úgy is hiába
hogy ne írjak neked levelet SMS-t
hogy ne jelezzem naponta ezerszer
megannyi apró jellel hogy így szeretlek
ne kérd szegény hogy a kacér fény
olykor ne csillogjon huncut szememen
a boldogságom ha látom szép mosolyod
de ha még tréfából sem mondod hogy imádsz
én elhordom irhám és nem látsz soha már
mert túl nagy a gát ami úgy közénk áll

Doktor néni
Mondja kedves doktor néni,
amíg a vérnyomásom méri,
szabad a szédítően mély dekoltázsát nézni?

Már két hete
Már két hete nem voltam nővel,
nem is bírok a férfierőmmel!
Üveges szemmel nézem,
ahogy az ablakom alatt
görbebotjára támaszkodva
egy néni szép lassan elhalad.
Hallgatok, bár a rosszabbik énem
egyre csak biztat. „Pista, tedd meg és szólj!
Mondd azt: anyó, az volna jó,
ha reszkető kezeddel az enyémre támaszkodnál!”

Add a kezed
Ha úgy érzed, hogy elcsüggedni van elég okod,
mert magányt hoznak a mindennapok,
ha érted már, ha érzed már,
hogy a napokban évek érnek,
és az évek egyre többet érnek,
és az évek egyre többet kérnek tőled, tőlem!

Add a kezed, ha elhiszed többet érdemelsz!
Add a kezed, ha elhiszed,
csak együtt érdemes élni, remélni!

Ha a mindennapok forgatagában
a hétköznapok sok-sok bajára,
néhány órás feledést remélve,
keddenként e klubba térsz be,

add a kezed, ha elhiszed többet érdemelsz!
Add a kezed, ha elhiszed,
csak együtt érdemes élni, remélni!
A remény a fény,
mely véd és ígér,
Kánaánba elvezet,
ha utadon elkísér
csak add a kezed!

Végső helyem
Mint az utolsó állomás, úgy igaz!
Lezárt sorsom miatt megszűnt a vád.
Nincs bennem vágy,
mely szöges korbácsként nógatna tovább,
sejtetve újabb szép látomást.
De miért is kellene egy hajtóerő?
Hisz arcomon csillogó, mennyei mosoly,
minden földi hívságról lemondva fekszem csendesen.
Lám megleltem végső helyem,
mikor szótlanul meztelen öledbe tettem
a nagy, kerek fejem.

Ó hogy jár
ó hogy jár lép az én szép kedvesem
boldog vagyok ha elrévedve nézhetem
izgató dereka karcsú nádszálként lengedez
mint mikor pajkos lágy szellő siklik át a sekély tó felett
csodálkozom mennyi sikk mennyi báj
nem vitás ez az érzés sirály
nem is lelek benne én hibát

Csap
szép fiatal csapos Tündém
bár sajnálkozom ifjúságom tűntén
mégis szörnyen gyötör a kíváncsiság
öt kecses halványkék eres ujjad
hogy ad gyönyört újra és újra
ha nem a sörös csap karját fonja
rózsaszín gyűrűként körül
és konok mód elszántan húzza maga felé
amíg a teli korsóról lecsurgó hab
nem jelzi ennyi már éppen elég

Reményem
meghalt lám az utolsó esélyem
megcsalni készül
szárny vesztett reményem
egyetlen szerelmem
még vissza sem nézek
elviszem magammal
mardosó emléked

Sorsunk
ha érzed élted végleg összeomlott
és fontos kis örömöt lopnod
nos akkor gondolj rám merészen
lehet visszaad neked egészen
a százszínű enyészet

Miért
Már tudom, miért hevíti oly sok indulat
azt az anyagot, amiben lakom,
ami egy darabig még én vagyok.
Múzsám ágynak esett, lehet, igen beteg!
Bennem nő az elkeseredés,
mely sápadt arcomat pirosra festve jelzi
a halhatatlan lélek éber uralmát romlandó testem felett

Andika akarom azt…
Andika, akarom azt, hogy karcsú lábad
lüktető vállamra tedd,
és a homlokodon végigfutó verítékcsermely
összekeveredjen csókom szétfolyó levével.
Fontos, hogy közben könnybe lábadt szemmel
gyakran élvezz el a nagy iramtól,
amit dőre korom
talán utoljára hajt ki belőlem.
Tudom, meg nem állhatok,
hisz hiába várnám a mesés holnapot.

Klára szűk ruhája
Klára szűk ruhája alatt több tonnányi remek falat dagad,
minden lépésénél rezgő bájának látványa idegeim cibálja.
Amit látok s amit nem, úgy hat rám,
mint egy nagy halom alapos fájdalom.
Igen, így van, roppant teste izgat, szinte bíztat!
De okos enged, hisz tartósan nem szenvedhet!
Elkészült a szuper tervem!
Nem gondolva az idegre,
majd felkapcsolok direktbe!
Érted teszem jó lompos,
te aranyos bozontos,
hogy rálépek a pedálra.
Aj hó, de jó!
Én, a vadászbajnok - teljes gázzal - hadba szállok!
Legfeljebb majd utána, magamat is utálva,
közben sűrűn dudálva,
zarándokként futok el Budára.

Csókok ölelések
túl sok hosszúra nyúlt búban érlelt éjjen
sejlik át a felismerés
mint egy jogfosztott skót zsellér
nyakamban járom úgy járom önként
megsértve nem értve
a csókok ölelések álnok ártó földjét

Pici cici
mily izgik a picit parányi cicik
amik a szédítő bimbókról őrzik a titkot
azok miért is nyílnak a lázas számban
megszokott méretüknek több mint kétszeresére

Napból jött eső
Szerettem őt, ahogy csak egy vérbő, érző nőt lehet.
Fájt is a tréfás elutasítás,
bár karomba kapaszkodva, mosolyogva mondta:
„Akkor majd én is szeretni foglak,
ha a nap láztól fényes szeméből hideg eső hull alá.”
Most állok magányos szobám komor ablaka mögött,
és a kéklő eget szemlélem.
Egyedül nézem, ahogy az éltető
a gőzölgő napból tör elő.

Combod
mintha a testem a pokol legforróbb bugyrában égne
úgy felforrt a vérem
amikor végre
frissen gyantázott combodhoz értem

Még időben
ez még csak játék
gondoljunk arra
még időben hagyhatjuk abba
hisz a köztünk lévő aprócska láng
még nem veszélyes,
heve még nem éget,
csacska visszhangja
csupán az igazi vágynak
a magával ragadó sodró áradásnak
még néhány kámforként illanó nap
ó jaj én szédülten szeretni foglak
és ha te
nem úgy szeretsz majd viszont
ha látlak
ha nem nő az én kínom
és nem lehet majd soha
magamból kiírnom

Álmom
bánt hogy ma
eddigi életemhez hűen
szemlesütve szembesültem álmommal
ki fájó pofont vágott az arcomba
majd azt mondta
te csak ne nézd táncközben hullámzó farom
sem alig fedett kebleim játékos mozdulatait

Ne legyek emléked
te érted édes leszek az éden
mely két kézzel szórja értékes kegyét
nem is kell kérned leszek a párnád
vigyázom éjjel szerelmem álmát
elég ha akarod leszek az asztalod
boldogan tartom bódító italod
de lehetek nyári felhő
ha esel az ejtőernyő
vagy leszek a míves irodalom
rossz hangulatod is elzavarom
csak holnaptól ne legyek
téged végleg elhagyó emléked

Valikáról
nem nagy átok
hogy nem a tudományos hierarchia csúcsán állok
bár helyből egész jól deriválok
de azt mégsem látom
mi megy végre éjjel
gyönyörű fejében
mikor e modern nő
kéjtől aléltan hever egy meggyötört heverőn
csak azt tudom
ha kell évekig leásva a lényegig
jobban akarom szép testét karomban tartani
mint ahogy megpróbál magától messzire hajtani

Ha férfiként
Ha férfiként már ne tudsz felnézni rám,
úgy gyűlölj vagy vess meg, akár egy rút pestisest,
de barátként tovább már ne szeress!

Tündéhez
Rút, konok, kérges, szívem, ha érez,
tiéd az érdem! Növekvő lázzal
nézem a térded. Izgató tájak!
Mennyekben járhat veled a társad!

Fekete szoknyád mesésen kurta,
mint irigy horvát vigyáz a húsra.
Nagy néha felfed, megmutat dúsan,
mindent, mi lelkem csalja a csúcsra.

Tekintetemet emelem feljebb.
Meglelem nemes, aprócska melled,
áttetsző felsőd védelme hanyag,
eldugva - Úgy jó! - semmi sem marad.

Magasba értem! Ravasz vagy érzem!
Tűzforró éjben kábultan nézlek.
Szép szeplős arcod eldöntve harcot.
Fizettet dacból kegyetlen sarcot.

Ha nevetsz
amikor felém nevetsz
mintha kékeres angyalkezek
az égre írnák lánggal a neved
miközben a messzi távolban
boldogságomra válaszolva
vidám fanfárok hangja szólna
amihez bájos tündérek ropják a táncot
sugallva nyomban dobjak el minden
béklyózó láncot

Mirigyek
vallom(-)ásom
sírom
míg kéjjel éltem
és nem untam rábuktam
az édes testiségre
de mára
már nem küzdök álnok vággyal
a női mirigyek
zamatossá érett illatával

Hol a csend
Hol a csend d-mollban zenél,
és a semmi mesél
egy mesés regét,
hol a rend már messziről integet:
„Te küldesz, én megyek.”
ott vajon ki keveri ki
portrédhoz a színeket?

Nem leszek tovább
szép istennőm nem leszek tovább
az önmagát féltő érzékeny lelkű költőd
leszek helyette az őserő
a hűvös völgyben megbúvó tölgy
a védőernyőd
a világ súlyát is magamra húznám
és férfiként bármit elviselek
csak akként is szeress

Nyugodtság
valami nem várt furcsaság
egy tündérszép látomás ma rám talált
mint egy bátor kismadár görnyedő vállamra szállt
leigáz nyugalma nyurga hatalma
miközben elképzelem
édes végtelen szerelem
ahogy meglelem titkos búvóhelyed
és hű szolgádként végleg ott maradok veled

A magány
Hol van már a magány ártó mérge?
Vége! Mindörökre elmúlt végre,
csak az emléke lengi be úja és újra a múltam,
hogy biztosan tudjam,
mit is köszönhetek neked,
és mennyit ér lelked, mit jobb létet remélve rám bíztál?!
Bár féltőn vigyázok rád, én mégis…
Ha akarok, melletted tipegő gyermek vagyok,
vagy bátor oroszlánvadász,
esetleg a legnagyobb költő,
kit órákig hallgatsz szemlesütve,
sutba dobott, botor álmaimmal nevetve szembesülve.

Halványzöld szemek
Kedvesem halványzöld szeme
sosem volt boldogságot nevet felém
madonna arcán a tőlem mint holttól a bűn
oly messze tűnt lázas ifjúság örök fénye ragyog
míg szirén hangján új szerelemről dalol
ezzel végsőkig feltüzelve bennem
a múló férfiasság mostanság
mindinkább szunnyadni kész parazsát.

Anita tanít a…
Mondja mester!
Minden rendben?
Igen, hiszen egyre
Anita tanít a szexre!

Szülinapodra
Egy égre mutató fallosz
egy lángoló pallos
határozottságával érzem
és botor módon próbálom
újra és újra a nevén nevezni
hátha elnézik nekem
amit e modern korban
az igazgyöngyként
összefűzött szavak
értékvesztése nélkül
már nem is igazán szabad
talán mert rút hazug ajkak
mint tengerbe vetett
üvegdarabot a hullámok
oly illetlenre formálták
e néhány szó valóságtartalmát
mégis csak így röviden:
NAG…………………………
……..YON…………………..
……..….SZE………………..
…………….RET……………
………………….LEK………

Már nem fáj
már nem fáj egyáltalán
hogy csak mint barát számít rám
én így is élete része leszek
mert résen leszek
észre veszem hogy lehet
és csendben előre lépek
tényleg de szép lesz akkor az élet

Szeress!
ha azt mondod, kedvelsz én szeretlek
ha azt mondod, szeretsz én imádlak
ha azt mondod imádsz, én istenként imádlak,
ha azt mondod istenként imádsz, az istened leszek…
Csak tényleg szeress!

Tudtam
minden idegsejtem sejtette rég
és súgta-búgta újra és újra
hogy egyszer eljön e nő
aki a megfelelő erővel feltölt
míg az átkozott
kárhozott korral rám hozott
hideg mindennapok kemény éjén
lágy fényként átragyog
és dalol dalol hogy itt vagyok
ha hagyod
betöltöm kéjjel
az éned a lényed az éjed
ha akarod csak add a karod
én vezetlek
mint álmos vakot a szebb jövőt látó
csak légy elég bátor
hogy most itt rám bízd
árván maradt röghöz tapadt magad

Kígyó
Kígyóméregként árt szívemnek az átkozott szerelem,
de semmi baj, kigyógyulok belőled hamarosan szívem!

Menü
Rántott leves
ha a szexuális vágyad tárgyát formázó bombázót
mondjuk az Anitát akit úgy kívánsz
addig bombázod míg engedve igent regél neked
és látod szép arca lángol
így végül habozás nélkül a bugyit
és minden egyéb ruhát lerántod róla hirtelen
majd nem sajnálva rá a kellő energiát
a kellő helyen addig irritálod
amíg eléred a kellő levesesedét
máris kész az ebéd első kívánt fogása mára

Túrós angyal bögyölő
rántott leves után ajánlott kivált
ha nincs víz a mosdásra
előbb vagy utóbb
majd fájón látod ahogy nő a károd
mikor a nem túl angyali bögyölőd
a melegben túrósosodni fog
így jobb ha magadtól elhatározod
mert nincs más esély
hogy munka nélkül más legyen az ebéd
második fogása mára
mint a nem túl elbűvölő
túros töpörödött angyal bögyölőt

Kinek használ
Neked sem jó, nekem sem jó!
Akkor mégis kinek használ
az állandóan köztünk lévő,
velünk élő haragszom rád?

A szerelemről
Gyermekként félve az apadó szavaktól,
szédülten kérdezem magamtól.
No lám, jó komám, érted-e,
mily végleges a végzetes szerelem,
amely egy marasztaló, mély verem,
ha merek, ha nem merek
mindenképp elnyel majd engemet,
mint egy álnok,
szélesen nyújtózó árok,
melynek a szélén töprengve járok.

Mégis, eb, aki érti!
Végzetes szerelem?!
Járhatok kopottan folyton a nyomodban
én, a kevély, kemény legény roppantmód sajnálom,
rád hiába vágyom.
A vesztemet kívánó rózsaszínködödet sehol sem találom.

Csak szólj rám
Csak szólj rám bátran,
lankadó szívemnek utolsó dobbanása,
ha csupán egy röpke villanásra,
férfi önzésem sodró áradása
nem talál kellő védőgátra!

Csak szólj rám bátran
illatos Tündérvirág,
én máris Pittikés kedvességgel teszem jóvá rémes hibám,
és leborulok formás lábaid elé,
majd átölelve izgató farod, nyomban egy
nedves csókot cuppantok kócos homlokodra!

Egy tucat kétsoros
Attól mindig zavarban van,
ha bugyija az avarban van!

Megbámulják Gizikének izgó-mozgó fenekét,
ahogy földig lehajolva fen ekét.

A helyzet apropója,
hogy nem apró az ő popója.

Azért kapott tevém léket,
mert felidéztem szép emléked.

Eljött ím a nemek kora,
amit kívánsz, nem ekkora.

A szépség vizét kiitta. Nincs vita!
Legjobb nő itt a Brigitta!

Akkor szép a leányálmod,
ha mosolyomat benne látod.

Az a remek csikós kanca,
valakinek csiklót ad ma.

Azért rövid a kantárja,
mert izgatottan a kant várja.

Mongol nagylány szája tárul,
pedig nem beszélek én tatárul.
Ez a vonzó kóristalány,
terjeszti a kórt is talán.

Azért, mert az emlőd ily termetesre megnőtt,
még ne játszd nekem a nagy delnőt.

II. ERRE-ARRA TÉVELYEGVE

Csak alkalmi munka
holnaptól napi 5 szem keksz sok lesz
mert nem lesz steksz sem szex
hisz nem maradhat elegendő erő
ha a gyatra
kétkezi munkára kiírt pályázatra
a gazda nem ezt a választ adja
maga látom bátor
hogy ide jelentkezni mer
mától alkalmazva

És mégis
Néha ránk ront a rossz,
kérges kezében rozsdás gyilok.
Kínos, ahogy kínoz, fenyeget.
A gyenge máris segítségért remeg,
gyáva nyúlként próbál
nihillel bélelt üregébe bújni,
amely olyan, mint a sír, mindegy bármi jön, megvéd bárkitől!
Sorstárs, tévesen hiszed,
hogy elég magad ellen emelned kezed,
és a végzet végre észre tér,
mert széttárt kezéből ezzel kitéped éles fegyverét!
Ki mondta azt neked,
csak ennyi kell és győz a józanész?!
Nem! Ne hidd! Ez a – nálunk magyaroknál –
valami ismeretlen oknál fogva
átkozottul népszerű dal túl hamis,
értelmetlenül szórnád szét
a reménynek forró hamvait!
Csak a kérges kezű lét ad egy csöppnyi esélyt,
hogy valóra válts valami fontos küldetést,
és leélj egy meg nem írt mesét!
Ember, bár a fájdalom fátylán nem is üt át mindig a miért,
izzon benned a felismerés: CSAK AZÉRT!!
Ahogy a cinege madár mondja; „élnikék, élnikék”!
Mindenképp hinnikék!

Kit lekaszált
Kit lekaszált lazán undok halál,
azt már nem hajtja vágy,
és nem éri vád,
hogy valamit rosszul csinált.
Lehet, hogy boldog már?
Talán, pont úgy, mint aki végleg hazatalált.

Robban a bomba
Álmos reggelbe nyúlt az este,
mikor rideg ágyamban fekve,
korunk kihívásainak rejtett értelmét keresve,
lelkem legmélyét kutattam át.
Reméltem meglelem az okát, amiért a csalfa sors
naponta rak botladozó lábaim elé
pusztítást ígérő bombát,
míg körülöttem rendre a rontás izmos virágai nyílnak.
Egyre ürülő zsebemmel elszenvedem,
hogy jól fizetett „közemberek”,
addig hoznak törvényt és rendeletet,
míg nem marad ház vénülő fejem felett!
Persze, méltatlan lenne bármely fejükre olvasott vád,
hisz ők az ország legjavát akarják!
Talán azért, hogy elrakják!?

Naponta szembesülök vele, hogy nyomorra születtem!
Minden hiába, mindennek az a vége,
a szenvedés nem, csak az élet véges!
A meteor a vízben sebbel-lobbal nagyot csobban.
Ám, ha a bomba robban,
attól dől minden romba nyomban.

Piramis
Á
ÁR
KÁR
A KÁR
VAK ÁR
ÉVA KÁR
HÉ VAK ÁR
.A HÉV A KÁR
MA HÉV A KÁR
Ó MA HÉV A KÁR
JÓ MA HÉV AKÁR
JÓ MA HÉV AKÁR A

Vajon mért

Vajon mért mért rám az ég ily sorscsapást
mint a kínzó vágy
mely szüntelen űz tovább
hogy több legyek hogy több legyen
földhöz ragadt magamnak
ha egyszer úgyis ha e tény bús is
végül - mint a nagyok - mindent itt hagyok
vajon mi a végső ok
amiért úgy törtetek hogy majd megveszek
és mi az amiért oly csekélynek látszik az elég
mi súgja azt az oly kevés
mit a lét már eddig is adott
amivel - okkal vélhetném - már eddig is elhalmozott
sok félénk kérdés de miért
hiszen a választ kudarcaimmal együtt temetik mellém
mellénk mikor mindent elvesztünk
és örökre elveszünk
ha szól az Úr elég eljött a vég
már elkésett a felismerés
hogy hinni kell és tenni kell

Maszekvilág
Mindent elsöprő, elemi erővel becsülöm őket, a szép, vonzó nőket,
akik tisztán látják, hogy nem igazán érdemes,
mégis - igen érdekes -
a tisztesség talaján oly szilárdan állnak,
hogy az embert gyötrő, őrlő munkába
mindig mosolyogva járnak,
ahol durva tulajdonos főnökök mindenkit bátran megaláznak,
akit az égető megélhetési kényszer kapzsi kezük közé vezérel.

Az anakonda
Azt mondja a nagy ronda anakonda:
Azt nem gondolta volna,
hogy rémes vétkem én azzal védem,
libbenő farkára csak félve léptem.

Éjjel
más az az éjjel
amikor a nap lábujjhegyen a horizont alá oson
míg a korán feljövő csillagok
könnytől csillogó szemmel búcsúztatják a napot

tényleg más mint most
mikor a hold friss sírom felett ragyog
míg fölötte halad gyalog
s mint boldog gyermeknek apja gagyog nekem
s felém nevet
derék öcsém
te csendes mint az éj
ez már más sötét
mi felold minden reményt
mit elregélt sok költemény
fáj ez a hang
mintha az eldobott horog
sokadszor is újra a sebtől csúnya húsba akad
nem is kétlem érzem
a mélyben eltűnt a kéj
mindörökre eljött az éj
s elvesztem én

Menyét
Az a szemét menyét
becsapta derék menyét,
mert becsukva két szemét,
egész nap csak henyélt.

Halódó gyertyafény
Fáj a lét, mert, mint halódó gyertyafény
a nedves pincében, oly idegen és árva
a lélek e földön a szükségből magára öltött
nyálas testruhában,
amely néhány hibánkat elfed,
de hegységgé növeszt minden csöppnyi terhet,
míg végül a romlandó test lüktető vágyai
elűzik lelkünk illanó álmait.

Kiadom magam
kiadom ronda goromba magam
minden átkozott kárhozott nap
mikor a papír elé ülök feledve hogy vénülök
és lassan a bűneimmel együtt elévülök
így egyre inkább mindegy már mire vár e betyár
gondolom s mondom az sem az én gondom
hogy ezzel nő a támadási felület
s így a sok végső soron nem üres ügyes
ellenséges érdek siserehadat ellenem egyre nagyobb sikerrel vezérel
ha a sok bután elkövetett kitárulkozás után
maradna egy csöpp esély egy kis reménysugár
hogy hiába vétkezek valamit így is elérhetek
míg egyre múlnak unalmas hetek
én tervezek hogy elvesztem ezt
és fizetek azért hogy elérjem e célt
így már tudom jól van hogy holnap
könyv alakban kiadom magam
megcsúfolt elveimet
el nem ért terveimet
őszinte verseimet

Kívánság
amikor a jóság e velejéig romlott
világra - jobbító szándékkal - ráront
jaj nehogy az átkos valóság
ingoványos talaján járjon

Igen
Igen!
Naponta rebegek köszönetet neked, ó Istenem,
de jó, hogy nem teszed kemény próbának ki az én hitem!
Nem azért, mert végtelen haragodat félem,
de valami ismeretlen erő – talán a lélek – belülről vezérel
hogy legtöbb törvényed magamtól betartva éljek.
Mégis jogosan félek, ez még túl kevés a remélt üdvösséghez.

Dózsáról jut eszembe
fejemen két soros szorosra fonott babérkoszorú
mint költő fejedelem ülök mereven
az elismerés nehéz arany trónján
míg műveimet - kivétel nélkül szinte mind -
idézik országszerte szertelen
de mi van velem
pompás koronám formás homlokom körül
feszül tövisként szaggat bőrt húst
míg a trón egyre égetőbb
micsoda dolog az ébredő felismerés mérge öl
nem is szép nem is épp e karosszék
a színe sem arany tán véremtől haldokló énemtől
egyre veresebb barnább
mind jobban formázza már az izzó rozsdát
nem sok hódoló olvasó idéz sorokat versemből
hanem zord kritikus szerkesztő szól róla megvetőn
ó ez sem jó az sem jó
s ha lehet mutassam meg hol itt a vers
megkínzott fejem felemelem
hogy a szigorú valósággal farkasszemet nézzek
érzem nem vagyok költő fejedelem
csak Dózsaként szenvedek
mert a rímek térvesztését végképp nem szenvedem
ó jaj én bolond
bal kezembe tollat fogtam
szinte énekelve nem érdekelve mibe kezdtem
most is hiszem ha nyertem ha vesztettem
csupán ezt tehettem

Szélkerék
egy nap tán tegnap száz halk lila bolhaperc bizsergés után
újra visszaestem a csúnya
megszokott múltba révedő búba
az ám nem volt nagy talány azonnal tudtam
lám rám a rossz sors szeme most sem tekint máshogy
mint mikor keze megint megint
így vagy úgy feltör vadul egy új
észak kemény jegét sötét telét hordozó szél
ami ha kopár lelkemben valami élőt érzőt még fellel
mint vadállat úgy ordít rá
hogy utána még a hálál is szalutál
nehogy ő is kapjon tőle egy ipont érő dobást
féltő gonddal adja oda előre a dőre
mi csak későbbi sorsom volna

Taramm taramm
taramm taramm olyan e zaj
mintha maguktól elszállt elszánt kőfaragók vésnék az agyam
a kín érző testem felett száguldó lovak patáját idézi fel
rám tör a méreg magamon kívül kiáltanék
fáj a hátam a lábam a vállam
ELÉG
rút dolog az öregedés

Méltatlan
tényleg rémes
mindenki mondja
testi lelki énem naponta ontja a könnyet
így könnyebb
csak sírok majd írok
- megfosztva haragtól -
magamtól magamról
arról akiért lassan a harang szól
tán haragszol rám Istenem
ki segít nekem ha te nem
jelezz mi itt a vád
a bánat mért ver nálam lazán tanyát
már régóta nincs munkám
az okát bárcsak tudnám
ekképpen tépelődöm éppen
mikor képernyőről árad az információ
ártatlant gyilkol golyó
többség ront kisebbségre
kivált ha cigány
a falon írás kínál halált
lám Hazám ez szíven talál
látnom fáj
mily orvul nyomul a nyomor
érzem szörnyű vétek
ahogy korog sok gyomor
értem már mily méltatlan dolog
ha csak saját rossz útra tért sorsomért
száll nem vidám imám a kék ég felé

Ha az élet
Ha az élet megannyi szennye,
a ragadós mocsokfolyó
már a gondosan bezárt ajtóm aljáig ér,
én a nyitott ablakom elé lépek,
hogy e folyam elől végleg kitérjek!

Küldetés
vesztett veszett hanyag anyagból formázott vásott agyam észreveszed
mily remekül felmerül bennem
majd rendületlenül tart a csúcs felé
egy furcsán csúnya gondolat
talán kiderül sikerül
átvennie feletted az irányítást
míg kivont szablyáját rázva azt ordítja rendre
a nem lét megvéd mint nem rég az anyaöl
jaj megjön száz védekezőn feltörő emlék
mégis félek
hogy túl hamar elhagy szerves létem
mert az alkony durván rám ront
és elvisz mint Elvist egy kor egykor
így végleg becsődöl földi küldetésem
mert ezen a folyton forgó sárgolyón
el mit sem értem
bár reszketve remélve leéltem
sok tucat fájó évet
mégis bántó az észrevétel
téves volt túlélnem véres születésem

Tétova ötös fogat
tétova ötös fogat lassan tolat
nem úgy mint egy sebes vonat
nem is tudom ugyan hogyan
mégis kiverte a fogam

Korunk pestise
már nem is kiszera méra bávatag
csupán csak bágyadt tag
de nem baj agyon töcskölt
költőcske szerkesztőcskék
beállok önkéj a serbe
húzzunk új ruhát a versre
még van vagy tíz olvasú
kik mellső végtagjukba vesznek lapot
van kit nagyonütnünk
ne tűrjünk romboljuk szét
a bárgyú érzelmeket
mondjuk úgy helyette mek
veszettűz jó móka ez

Öregszem
mint a legtöbb megtört
az élet kényes rémes hegyét megjárt egyén
a leszállóágban
hol az útja majd nem sokára
átvezet egy másvilágba
én is félve remélve visszanézek
hogy egy csepp örömet megidézzek
az elmém szent ég
a múltba réved
mennyi szép kép vonzó emlék
mit végig éltem nem rég
de jaj már lassan vár a nem lét
súgja egy hang újra újra
nem akarom tudni
így tagadom
bár ezzel magam is becsapom
minden nap nagyobbra dagad
annak az esélye
hogy hűlt testem lesz
ezer éhes féreg étke
vagy a mardosó tűzvirág
ki akkor is imád
egy forrón izzó csókot rám lehel
amitől lehet elégek végleg érted

Kiszámoló az életből
Egy – megjöttem,
Kettő – e gyerek majd felnő,
Három – páromat várom,
Négy – eljöttél
Öt – örökös jött
Hat – már ő is nagy
Hét – betegség
Nyolc – zord öregkor,
Kilenc – vár a hideg,
Tíz – tovább nincs.

Álmodom hogy álmodok
átkozott kárhozott dolog
álmodom hogy álmodok
rég elfelejtett meg nem fejtett önmagam
ki változatlan megmaradt
a selypítő selymes hajú kisfiú
ki a bűntelenségére még hiú
szól nekem nem túl kedvesen
haraggal vagy nem azzal
csupán csak méla daccal
mint egy régi barát
ki legyőzött magányt halált
míg újra visszatalált
nemsokára rá köszönt önre az öntelt érzés
elmúlik őszre a tavasz romlandó dicsősége
nem tudom azért eszi-e önt a méreg
hogy semmi sem maradt mi őrizné a nyarat
az élet ezer színét az ifjúság bolondos ízét
s mindent mit a végtelen érthetetlen képzelet
megőrizni érdemesnek talál
habár nem nagy talány
úgyis lekaszál a csontváztestű rém
ki nem nézi és meg sem kérdi
ki voltam rég mikor még ön volt én

Nyílt levél
Valaki szeret, van, aki utál,
ám a sas nem kapdos legyek után!
Inkább dicsér, semmint sért,
a csak bunkózni kész vélemény!

Reggel
Ahogy hullámot nem kelt
a befagyott tó felett
szilaj vadlóként vágtató szél,
oly reménytelenül próbál a nyújtózó világ
ökölbe szorult agyamba jutni.
Csak ülök az ágy szélén,
az órám már nem is berreg.
Feladta,
bár csak félig végrehajtva feladata.
Félálomban egyre csak merengek:
menjek, maradjak?
Ki tudná ezt megmondani nekem?
Belül az elcsendesült vágy
- ahogy én is - csak ül és vár,
hiszen addig minden mindegy,
amíg besurranó tolvajként vissza nem lopódzik belém az élet.
Lehet, törvényszerűen ilyen a reggele
egy álmos, jelenkori rabszolgának.

Nem tudom
Nem tudom ki mit árult el és miért,
de egy régi rendszer újra visszatért!
Egyre fájóbb látni, nyomort szül nyomor,
mind nagyobb úr lesz az éhező gyomor!
Mint a jég, úgy olvad a középosztály,
ahová oly büszkén tartoztál!
Az utcákon hajléktalanok hada nő,
míg csökken életünk színvonala!
Csak korhadt fa, mi idő előtt kidől?
Ha van munkád, nem kell félned semmitől,
mert biztos támaszt nyújt jól végzett munkád?
Mennyi új kérdés, túl sok fájó válasz,
mert az ember néha rosszul választ!
Szívesen elfutnál/bújnál, ha tudnál!

A mák
Jaj anyám, belátom, nincs mákom,
de nagyon sajnálom,
hogy az ópiumban már
túl kevés a mák!

Csak egy
A különben sem roppant gusztusos anyagcsere folyamat
minden zavarával ellátott-megáldott,
érzékeny, - sokszor félénk emberi - lény vagyok.
De a jó isten képére lettem teremtve,
így a WC-én - undortól telítve - nem magamat húzom le.

C!c!c!c!c!c!c!c!c!c!c!c!c!c!c!c!c!c!c!c!
sSksksksksksksksksksksksksksksksKk
aoAaoaoaoaoaoaoaoaoaoaoaoaoaOoao
ykyKykykykykykykykykykykYkykyk
gegegEgegegegegegegegegeGegegegeg
gagagaGgggagagagagagagAgagagagag
vyvyvyvyYyvyvyvyvyvyVyvyvyvyv

rerererererererErerererRerererererererer
emememememeMemEmememememem
eberemberemberemBeremberemberembe
emememememeMemeEemememememe
errererererererErererereRererererererere

vyvyvyvyYyvyvyvyvyyyVyvyvyvyvyvy
gagagaGgggagagagagagagAgagagagag
gegegEgegegegegegegegegeGegegegeg
ykyKykykykykykykykykykykYkykyk
aoAaoaoaoaoaoaoaoaoaoaoaoaoaOoao
sSssskskskskskskskskskskskskkkkkKk
C!c!c!c!c!c!c!c!c!c!c!c!c!c!c!c!c!c!c!c!

Mégis, néha még nappal is, nyitott szemmel is álmodom,
hogy a világmindenség titkait kikutatva, az űr ura lesz, egyre tökéletesedő fajom.

Kandúr
Nagymamám öreg kandúrja
ráugrott egy őszes úrra,
majd a haját összetúrta.

Katonanadrág
Tele volt sok katonanadrág,
mert parancsba hiába adták,
nem tudta senki, mi az a hapták!

Ember vagyok
Mint zabszem effektussal küszködő, sikerért egyre erősebben epekedő, akár egy hosszú ó oly korosodó távolugró, aki már futna is, bújna is saját sorsa elől - ahogy egy életfogytiglanra ítélt pesszimista elítélt -, hiszen mindkét előző kísérlete Moháccsal felérő kudarcnak bizonyult, mert az elugró jel előtt ért az ugrása véget.
Míg jóakarók alkalmi kórusa inti: „Vigyázz tata, nehogy rossz irányba vonszold magad már megint!”
Ő folyton arra gondol, nemsokára az utolsó esélyét játssza meg, vagy el, mint szenvedélyes játékos maradék bérét, a pénznyelő, nyerő gépen.
Eszébe sem jut, hogy a siker sírját az önbizalomhiány gerjesztette kétely ássa,
áldozatán galádul vigyorogva, olyan átkozottul mélyre, hogy a homo sapiens maradék reménye, mint csecsemő lába a 49-es csizmába bőven beleférjen.
Ekként készülök immár - ha pontos a hevenyészett számításom - harmadszori nekifutásra,
hogy egy alig használt papír elé üljek, és sokat bírált ízlésem szerint eltorzítsak néhány,
középiskolás korom óta, akár a nemiség oly erősen foglalkoztató gondolatsort, az emberi sorsról, és arról hogy - a csalóka látszat ellenére- én is csak érző, vétkes ember vagyok,
míg a körülöttem lévő, talán nem csak a számomra túl bonyolult világ számtalan halálosan marasztaló csapdát, kis hibáért is szigorú dorgálást kínál.
Mardosó kételyem mellett mért remélem egy őrült konokságával mégis, hogy a - sokat ígérő, mégis keveset adó - életben, nem csak a véletlen az egyetlen gyomorbajos döntőbíró, aki jogosan ítél - rettentő gyorsan és igazságtalanul - felettem, de valahol mérik az eredmény mellett azt is, hogy az utolsó közös vacsoránál a kőlevesbe ki mit hozott, mivel járult hozzá, hogy minél finomabb legyen a fő-szakács kóstolgatásai után, a részt vevők felének sem jutó étel a tálban?
Talán, az előbbi gyengéd légmozgás - mi remélem nem a huzat volt újra - azt jelezte, itt járt láthatatlanul az a ledér nőszemély, kinek ihlető csókjára régóta vár, gondoktól árkolt homlokom.
Esetleg - Nem is tudom. - ő súgta izgató szirén hangján olyan halkan, hogy szinte csak belülről hallatszott, mélyen a legtitkosabb, szinte már nem is emberi tudat alatt.
Most sírhatsz, majd írhatsz, de bátran hidd azt, egyszer eljön a te időd, ahogy egy korhadt fának is, mi hirtelen kidől.
Alig mozdult meg, egy a többinél korábban ébredő idegsejtem érzékelő része, mint jó távírász azonnal jelezte, hogy az adást - bár nem értette - vette.
Rögtön szólt az alegység ügyeletes agy, a nagy szerves mikroprocesszor:
„Csak fogj hozzá bátran, akár egy bak nyúl, ha mellé nyúl - könnyen hibázhatsz, végül is kétszer már úgyis megpróbáltad, és három a magyar népmesék igazsága.
Ki nem kockáztat soha, mert az életével nem, legfeljebb csak kártyán, gépen és a lovin játszik, még az is, mindent elveszthet, például az egész, senkinek sem kellő, kellőképp megromlott életét.
Míg a miden kori téttel egyenesen arányos a jogosan, ám hiába várható nyereség.
Az idő akkor is, mint inkvizíciós vallató bakó oly könyörtelenül halad tovább, ha magányos harcosként mindent csak túlélni kívánsz.
A mindennapi létben a könnyen elérhető tisztes döntetlen túl nagy luxus, ha tudjuk az elvesztegetett, körhintaként szédítő lehetőség túl nagy ár azért, hogy elkerüljünk néhány kijózanító pofont a sorstól, hiszen úgysem töltheti senki mindig mámorban a rendelkezésére álló hangyafarknyi időt.
Az ember oly kiszolgáltatott a szél-sors könnyen változó felszínt formáló szeszélyének, mint a kertben álló hóember a várható tavaszi olvadásnak.
Emellett oly sérülékeny, mint nagy sebességű vonattal, frontálisan haladó Match-Box autó, kit a sínek mentén kullogó hulladék fémgyűjtő megtalál. Ráadásul érzékeny lélek ad kéretlen segítséget, ha a fentiek ellenére, jól esik még élned.
Mert nem kísér, sértődés, féltés, féltékenység, harag, vagy a bármit megrontó indulat, mi érzelmi viharra várva, szunnyad frissen hűlt hamu alatt.
De vár még csüggedés, vesztett remény, betegség, üdítő magány után, halál, és egyéb ördögi nyalánkság, mi többé-kevésbé minden egyszerű embernek kijár.”
Egy hordó ó bor szédültségével szeretném elkerülni, hogy néhány nem túl komor sorom olvasása után, valamely egyén élénk képzeletében az a hamis kép ébredjen, hogy az élet szirupos lányregény. A roppant követelődző igazság kedvéért, mint egy VB. döntő végeredménye említést érdemel, hogy túl sok egymással permanensen harcban álló ellentét pár gátolja az emberi tisztán látást.
Így megriadt madárrajként illan el a maradék esély, hogy az ember eligazodhat, a világban lévő csapdák, kihívások összefüggő rendszerén.
Ha úgy érzed, hogy sok sötét gondolat után, nem marad más szalmaszál, csak az emberi agy, mi még mindig adhat, egy icinyke-picinyke kiutat mutató tervet, mi teljesen más, mint a végső megoldás.
Az elme hűtlen gyermeke az ötlet, amit ha a megvalósulás reményének fénye el nem ér, semmit sem ér, mert a csüggedés sötét felhője von bénítóan szoros páncélt fölé, így rá előbb-utóbb sötét árnyék vetül, mi hű kísérője a fénynek, mint reménynek a csüggedés, rossznak a jó, napnak az éj, kevésnek az elég, múltnak a jövő, kínnak a gyönyör.
Az élet, s az öröm valahogy mégis, ellentmondásmentesen összecseng, mert a születés és elmúlás, csak együtt el nem múló, egyre magasabb szinten ismétlődő körforgás.
Ez az emberi lét céljának alfája omegája.
A kezdet és a vég, ami közte van viszont jó, ha mint egy Sztradivári annyit ér.
A valami csoda folytán még megmaradt józan eszem azt súgja újra és újra: „Élni csak hittel lehet, mi segít elviselni, ha nem túl ritkán bánt a szigorú világ.”
Nem az én hibám, hogy az ember oly sokszor gyengének bizonyul, mint dús lombú fiatal fa, mi nem képes dacolni a nádat próbáló, nyári szélviharral vékony törzse csak akkor marad ép, ha erős gyámkaróhoz kikötötték.
Az ember annyi különböző módon bukhat el, ki kicsit, ki nagyon, ki előbb, ki utóbb, mégis a legtöbben csak akkor, ha a halandó minden reménye régen veszve van.
Én váltig remélem, hogy sorsom eres kezembe veszem, mint gondos horgász a pecabotját, mikor egy méretes ponttyal készül hazafelé, megtisztítja damilját, a rárakodott hínártól, moszattól.
Mert a kosz, mint túl nagy összegű sikkasztás oly büntetlenül, nem juthat soha haza.
Az asszony, úgy is sajnálja a horgászásra szánt, eltarisznyázott drága időt, és egész délután, a stréber alaposságával arra készült, hogy valamit törleszt majd, a későn hazatérő férjének, a magány nyomott - bár megszokott -, hangulata ütötte lelki seb miatt.
Hiszen a seb után heg mindig marad, mint rossz emlék él mélyen a harag!
Így már érthető az alaposan tisztító mozdulat, ami kissé olyan, mint mikor az agyamból kitörlök minden negatív dolgot, hol nem maradhat más, mint legélesebb túlélő késem az életben, A POZITÍV GONDOLKODÁS, és néha, legfeljebb egy kis lelket mardosó kétely. Valóban jó ember vagyok!?

Hány százezer
Hány százezer földi év szükséges
a Nap sebesen szárnyaló fényének,
hogy a mindenség kis részét bejárva,
eljusson egy másik galaktikába?
A parányi ember csöppnyi értelmével
szemlélgeti a világmindenséget.
Mennyi megfejthetetlen, vonzó titok,
dióhéj mit feltörni bírok?!
Olyankor az ember mit tehet,
ha már az értelem tovább nem vezet,
tisztelve nézni azt, amire nincs tapasztalás,
elismerni egy felsőbbség hatalmát?!
Igen, ez a hit, így már megismerem.
Én szívből hiszek benned ó, ISTENEM!

Érzelem
Most, amikor már szabad sasként szárnyalhat magasba a gondolat,
a versekben büntetlenül megmaradhat egy-egy parányi régimódi érzelem?

Számtan
Nekem a 2*2 éppúgy egyre megy,
mint az 1+1,
ezt szégyellnem sincs elég időm, erőm,
mert a hasam egyre megy,
így nem lankadok, rohanok,
mert +6-ott az a 4-5 még murcis újbor…
Ó te jó ég!
Csak 3 lépés van hátra még…
De már késő!
Itt van, rám köszönt a nem várt áldás.
Nos, ez hasonlóan redves érzés,
mint amikor a halandó hírtelen rájön,
mert először számolja ki hideg fejjel,
hogy tehetsége alig ér fel
a céljai eléréséhez szükséges
mennyiség felével

Fénycsóva
Vékonyka fénycsóva
mutatott a célpontra!

Sitt
Leragadtam kívül maradtam minden sóból jóból
zár kattant bilincs csattant
becsukták előttem mögöttem az ajtót
úgy ahogy engem vertek mert mertem
okkal joggal bátran megaláznak
itt benn sötét van
nem téma mi lesz az ebéd
egyél ha jó úgy sem lesz elég
amit főztem főztek megeszem majd
vagy a tányéron marad a falat
ahogy én is le/kimaradok az életből
a privatizáció helyett
csak a megélhetési bűnözés
jutott nekem
hiszen az nem kellett senkinek
nem úgy mint a kevély esély
mi sokszor másról szól mint a vétkezés
de ellopták

(törölt) 2012.10.06. 08:27:08

@AZ ISTEN BASSZON MEG MINDENKIT: legközelebb Dr. Murguly György - Albert Einstein Speciális Relativitás Elméletének Cáfolata című könyvét fogom a fejedhez baszni.

üdv:
-wilson

deathcode (törölt) 2012.10.06. 08:37:12

Ez sajnos kibaszott szar volt.

Jonathan Higgins 2012.10.06. 10:13:32

Ez kurva jó volt. Szét röhögtem magam. :DD
A legjobb amikor ledönti a tvt, elfut a biztonsági őr elől, rákjárásban megy mindenki előtt, aztán beleveti magát a fél méteres szökőkútba a rendőr előtt, aki semmit nem csinál, csak hülyének nézi :DDD

Mityu_azigazi 2012.10.06. 12:47:13

Tényleg, a monitorral most mi van? Lebaszta, azt ennyi? Auchan majd lenyeli? Vagy a forgatás büdzséjében van?
Mennyi kínzó kérdés....

Hózen Tróger (törölt) 2012.10.06. 13:59:02

@Wanted For Wilsoning:
JÓKAI MÓR
Az arany ember

TARTALOM

A SZENT BORBÁLA
A VASKAPU
A SZENT BORBÁLA ÉS UTASAI
A FEHÉR MACSKA
A SALTO MORTALE EGY MAMMUTTÓL
A SZIGORÚ VIZSGÁLAT
A „SENKI” SZIGETE
ALMIRA ÉS NARCISSZA
AZ ÉJ HANGJAI
A SZIGETLAKÓK TÖRTÉNETE
ALI CSORBADZSI
AZ ÉLŐ ALABÁSTROM
A HAJÓSTEMETÉS
A NEVETNI VALÓ TRÉFA
A SZENT BORBÁLA VÉGZETE
TIMÉA
A FOGADOTT APA
A JÓ TANÁCS
A VÖRÖS FÉLHOLD
AZ ARANYBÁNYA
LEÁNYTRÉFA
EZ IS EGY TRÉFA
A MENYASSZONYKÖNTÖS
TIMÉA
A SENKI SZIGETE
AZ ALABÁSTROMSZOBOR MENYEGZŐJE
A VÉDÖRDÖG
TAVASZVIRÁNY
A PÓK A RÓZSÁK KÖZÖTT
A VILÁGON KÍVÜL
TROPICUS CAPRICORNI
AZ ÉDES OTTHON
A CSALÁDI ÉKSZER
NOÉMI
EGY ÚJ VENDÉG
A FARAGÓEMBER
NOÉMI
MELANKÓLIA
TERÉZA
ATHALIE
A KETTÉTÖRT KARD
AZ ELSŐ VESZTESÉG
A JÉG
A RÉM
MIT BESZÉL A HOLD? MIT BESZÉL A JÉG?
KI JÖN?
A HULLA
ZÓFI ASSZONY
DÓDI LEVELE
TE ÜGYETLEN!...
ATHALJA
AZ UTOLSÓ TŐRDÖFÉS
A MÁRIANOSTRAI NŐ
A „SENKI”

UTÓHANGOK AZ „ARANY EMBER”-HEZ

A SZENT BORBÁLA
A VASKAPU
Egy hegylánc közepén keresztültörve tetejéről talapjáig, négymértföldnyi messzeségben; kétoldalt hatszáz lábtól háromezerig emelkedő magas, egyenes sziklafalak, közepett az óvilág óriás folyama, az Ister: a Duna.
A ránehezülő víztömeg törte-e magának e kaput, vagy a föld alatti tűz repeszté kétfelé a hegyláncot? Neptun alkotta-e ezt, vagy Volcán? Vagy ketten együtt? A mű Istené! Ahhoz hasonlót még a mai istenutánzó kor vaskezű emberei sem bírnak alkotni.
Az egyik isten keze nyomait hirdetik a Fruska Gora hegy tetején elszórt tengercsigák kövületei, a Veterani-barlang ásatag tengerlakó saurusai; a másik istenről beszélnek a bazaltok a Piatra Detonatán; a harmadikat, a vaskezű embert hirdeti a sziklába vágott hosszú padmalypart, egy országút, melynek boltozata is van; az óriási kőhíd oszlopmaradványai, az emléktábla a szikla oldalába domborműként vésve, s a meder közepébe vágott százlábnyi széles csatorna, melyen nagyobb hajók járhatnak.
A Vaskapunak kétezer éves históriája van, s négy nemzet nyelvén nevezik azt.
Mintha egy templom közelednék felénk, melyet óriások építettek, pillérekkel, melyek kőszálak, és oszlopokkal, melyek toronymagasak, csodálatos kolossz-alakokat emelve a felmagasló párkányokra, mikben a képzelem szentek szobrait látja, s e templom csarnoka négymértföldnyi távolba mélyed, fordul, kanyarodik, új templomot mutat, más falcsoportokkal, más csodaalakokkal; egyik fal sima, mint a csiszolt gránit, vörös és fehér erek cikáznak végig rajta: rejtelmes istenírás betűi; másutt rozsdavörös az egész hegylap, mintha igazán vasból volna, néhol a gránit rézsút dűlt rétegei mutogatják a titánok merész építkezésmódját; s az új fordulónál már egy gót templom porticusa jő elénk, hegyes toronycsúcsaival, karcsú, egymáshoz tömött bazaltpilléreivel, a kormos fal közepéből egy-egy aranysárga folt világít ki, mint a frigyláda lapja: ott a kén virágzik. Ércvirág az. De élő virággal is díszlenek a falak; párkányaikról, repedéseikben mintha kegyeletes kezek zöld koszorúi függnének alá. Azok óriási lombfák, fenyők, miknek komor tömegét az őszi dércsípte bokrok sárga és piros füzérei tarkítják.
Egyszer-egyszer megszakítja a végtelen, a szédületes kettős falazatot egy benyíló völgykebel, melyen keresztül egy rejtett, emberlaktalan paradicsomba látni. Itt a két sziklafal között mély, komor árny borong, s a nappali sötétbe, mint valami tündérvilág mosolyg be a napsütötte völgy képe, vadszőlő erdejével, melynek érett, apró, piros bogyói színt adnak a fáknak; tarka leveleik szőnyeget vonnak rájuk. Emberlak nem látszik a völgyben, keskeny patak kanyarog tisztásán végig, abból gyanútlan szarvasok isznak; a patak aztán mint egy ezüst sugár omlik alá a sziklamartról. Ezeren és ezeren elhaladnak e völgy előtt, s mindenki azt gondolja magában: vajon mi lakhatik ebben?
Aztán elmarad a völgy, s ismét más templomi kép következik, a többinél még nagyobb, még rettenetesebb: a két fal száznegyven ölnyire közeledik már egymáshoz s háromezer lábnyira az éghez: az a messze kiálló szikla a tetőn a Gropa lui Petro: a Szent Péter sírja, mellette kétfelől a másik két titáni kőalak két apostoltársa.
S e két fal között foly alant a kőmederben a Duna.
A nagy, fenséges folyam-ős, mely megszokta a magyar sík lapályon ezerölnyi mederben haladni méltóságos csenddel, partjain a belehajló fűzfákkal enyelegni, kilátogatni a szép virágos mezőkre s csendesen keleplő malmokkal beszélgetni; itt összeszorítva száznegyven ölnyi sziklagátba, hah, mily haraggal tör rajta keresztül! Akik idáig jöttek vele, nem ismernek reá. Az ősz óriás szilaj hőssé ifjul, hullámai szökellnek a sziklás meder felett, egy-egy roppant bérctömeg ül ki néhol medre közepébe, mint valami rémoltár; az óriási Babagáj, a koronás Kaszán szikla; azokat fenséges haraggal ostromolja, rájuk zúdulva elöl, s mély forgatagokat örvényítve mögöttük, feneketlen árkot vájva a sziklamederben; s aztán csattogva, zúgva rohan alá a kőlépcsőkön, mik egyik sziklafaltól a másikig nyúlnak keresztül.
Néhol már legyőzte az útját álló torlaszt, s a széttört sziklákon keresztülomlik tajtékozva, másutt megtorlik a kanyarodó szoros bércfalánál, s a ráhajló szikla alá ásta magát örök habjaival. Néhol szigeteket rakott le a legyőzhetetlen sziklák mögé, új földalkotásokat, mik semmi régi térképen nincsenek; azokat benőtte vad fa és bokor, azok nem tartoznak semmi államhoz, sem magyarhoz, törökhöz, sem szerbhez; a senki országa az, adót nem fizető, urat nem ismerő, világon kívül eső, meg nem nevezett föld! Másunnan meg elhordta a kikezdett szigetet bokraival, erdőivel, kunyhóival együtt, s letörülte alakjaikat a térképről.
A sziklák, a szigetek több ágra osztják a folyamot, mely Ogradina és Plaviszovica között már óránkint tízmértföldnyi sebességgel rohan, s a szűk folyamágakat ismerni kell a hajósnak; mert az emberi vaskéz csak egy csatornát vágott a meder sziklapadjaiban, melyen nagyobb hajók járhatnak, a parthoz közel csak apró hajók számára van út.
Az apróbb szigetek mentében, a szűkebb Duna-ágak között sajátszerű emberi művek szakítják félbe a természet nagyszerű alkotását: kettős cölöpzetek erős fatörzsekből, mik V betű alakban mennek össze, nyílt öbleikkel víz mentének fordulva. Ezek a vizafogók. A tenger vendégei felfelé úsznak a folyón: fejüket vakartatják a vízzel, csiklandó parasytok miatt; aztán belejutnak a kelepcébe; visszafordulni nem szokásuk, mindig előbbre haladnak a szűkülő fogdában; míg a legvégén belejutnak a „halottas kamrába”, ahonnan nincs menekülésük.
S e fenséges helynek hangja is oly isteni. Egy örökké tartó egyetemes zúgás, mely hasonlít a némasághoz, oly egyforma, s az Isten szavához: oly érthető. Amint az óriás folyam a kőzátonyokon végighömpölyög, ahogy a sziklafalakat korbácsolja, ahogy a szigetoltárokra harsogva rohan, ahogy az örvényekben fuldokolva elmerül, ahogy a zuhatagok hanglépcsőin végigjátszik, s ahogy ez örök hullámcsattogást az örök visszhang e kettős fal között a túlvilági zene felségéig emeli, mely csupa orgona és harangszó és elhaló mennydörgés, az ember elnémul, és saját szavát meghallani retteg e titáni zengés közepett. A hajósok csak jelekkel integetnek, a halászok babonás hite tiltja e helyt a szót: a veszély tudata mindenkit magában imádkozni készt.
Mert valóban, aki itt végighalad, amíg e sötét falakat látja itt maga mellett kétfelől, mintha saját kriptája falai között evezne végig.
Kivált mikor még a hajósok félelme, a bóra megjelen.
A kitartó hetes vihar. Ez járhatlanná teszi a Dunát a Vaskapu között.
Ha csak egy bércfal volna, az védene ellene; de a kettő között megszoruló légnyomás oly szeszélyessé válik, mint egy nagy város utcáiban kódorgó szél: majd elöl, majd hátul támad, minden kanyarodónál más irányból tör ki; egyszer-egyszer tökéletesen megszűnik, aztán megint egyszerre valamely völgyzugolyból, mint a lesből rohan elő, megkapja a hajót, kicsavarja a kormányt, dolgot ád minden kéznek, belerántja az egész vontató lócsapatot az alattságnál fogva a vízbe; aztán megint egyet fordul, s oly sebesen tolja előre a megkapott faalkotmányt, mintha az víz mentében úsznék; a hullám úgy porzik előtte, mint az országút, mikor végigsöpör rajta.
A templomi zengés oly ítéletnapi zajjá magasodik fel ilyenkor, hogy az elmerülő halálkiáltása nem hallik ki belőle.

A SZENT BORBÁLA ÉS UTASAI
Történetünk idejében még nem jártak a Dunán gőzhajók. Galactól elkezdve fel a Majna-csatornáig kilencezer ló járta a partokat, a hajók felvontatásával fáradva; a török Dunán a vitorlát is használták, a magyar Dunán nem. Azonkívül a csempészhajók egész raja járt-kelt a két ország közötti víz hátán, csupán izmos karú evezők által hajtatva. A sócsempészetnek volt ott divatja. Az állam eladta másfél forintért a török parton azt a sót, aminek az ára itthon hatodfél forint; a török partról visszahozta azt a csempész, s eladta a magyar parton negyedfél forintért. S így aztán mindenki nyert rajta, az állam is, a csempész is, a vevő is. Ennél barátságosabb viszonyt képzelni sem lehet. Hanem aki legkevésbé volt megelégedve a nyereségével, az az állam volt, mely a saját védelmére a hosszú határparton végig őrházakat állított fel, azokba a közel falvak férfilakosságát állítá be puskával, hogy a határ fölött őrködjenek. Minden falu adott határőröket, s minden falunak voltak saját csempészei. Minélfogva csak aziránt volt szükséges intézkedni, hogy amely falu ifjai éppen az őrségen vannak, annak a falunak a vénei járjanak ugyanakkor a csempészhajókkal; ami ismét igen szép családi vonás. Azonban az államnak még egyéb magas céljai is voltak e szigorú határőrzéssel. A pestis meggátlása.
A rettenetes keleti pestis!
Mi ugyan meg nem tudjuk mondani, hogy mi az és milyen az, mert hazánkban éppen százötven esztendeje, hogy az utolsó hiú özvegyasszony felvette a pestises sált Zimonyban, s mire a templomba ment vele, szörnyethalt; de mivel minden esztendőben olvassuk a hírlapokból, hogy majd Syrában, majd Brussában, majd Perában kiütött a keleti pestis, el kell hinnünk, hogy az csakugyan létezik, s hálával viseltetnünk a kormány iránt, amiért ajtót, ablakot elzár előtte, hogy be ne jöhessen hozzánk.
Mert minden idegen néppel való érintkezésünk valami új, eddig ismeretlen ragállyal ajándékozott meg bennünket. Kínától kaptuk a vörhenyt, a szaracénoktól a himlőt, az oroszoktól a grippét, a dél-amerikaiaktól a sárgalázt, s a kelet-indusoktól a kolerát - a törököktől pedig a pestist.
Azért az egész part hosszában a vizaví lakozóknak csak elővigyázati rendszabályok mellett szabad és lehet egymással érintkezniök, ami nagyon érdekessé és mulatságossá teheti rájuk nézve az életet.
S e rendszabályok igen szigorúak. Mikor Brussában kiüt a pestis, a török-szerb parton minden élő és nem élő tárgy azonnal pestisesnek nyilváníttatik hivatalosan, s aki azokhoz hozzáér, az „kevert”, az vándorol a vesztegintézetbe tíz, húsz, negyven napra. Ha egy bal parti hajó vontatókötele a fordulóknál hozzáér egy jobb parti hajó köteléhez, az egész hajó személyzete „kevert”, s a Duna közepén marad tíz napig; mert az egyik hajókötélről a másikra elragadhatott a pestis, s arról az egész hajószemélyzetre.
S mindez szigorú felügyelet alá esik. Minden hajón ott ül egy hivatalos orgánum: a „tisztító”. Rettenetes személy. Kinek kötelessége mindenkire felügyelni, mihez ér hozzá, kivel érintkezik, s aki az utazót, ha a török-szerb parton csak a köpenye szegletével érintett is egy idegent vagy egy szőrből, gyapjúból, kenderből készült tárgyat (ezek terjesztik a pestist), azonnal kevertnek nyilatkoztatja, s mihelyt Orsovára értek, kiszakítja családja karjai közül, s átadja a vesztegintézetnek. Ezért hívják a „tisztítónak”.
S jaj a tisztítónak, ha egy ilyen esetet eltitkol. A legkisebb mulasztás büntetése tizenöt évi várfogság.
Hanem a csempészeken, úgy látszik, hogy nem fog a pestis, mert ők nem hordanak magukkal tisztítót, s akárhogy dúl Brussában a keleti dögvész, ők éjjel-nappal közlekednek a két part között. Jó lesz feljegyezni, hogy szent Prokop a patrónusuk.
Csupán a bóra szokta megzavarni a detailüzletet mert a Vaskapu közötti sebes árban kiveri a déli partra a hajókat, amiket csak evezők mozdítanak előre.
Igaz, hogy vontatóval haladó hajón is lehet csempészni, s ez már en gros üzlet; hanem ez azután többe is kerül, mint atyafiságos jó barátságba, s nem szegény embernek való. Ez már nem só. Dohány és kávé.
A bóra bizony tisztára fújja a Dunát a hajóktól, s három-négy napra úgy helyreállítja a jó erkölcsöket s az állam iránti hűséget, hogy semmi bűnbocsánatra nincsen szükség. A hajók iparkodtak előle révbe menekülni, vagy horgonyt vetni a Duna közepén, s a határőrök alhatnak nyugton, amíg ez a szél nyikorogtatja faházaik ereszeit. Hajó nem jár most.
Az ogradinai őrállomás káplárjának mégis úgy tetszik, mintha reggel óta többször áthangzanék a szélzúgáson s a folyam zengésén keresztül az a sajátságos tutuló bőgés, amit a hajóstülök kétmértföldnyi messzeségre elküld, s ami a mennydörgésből is kiválik. Valami különös, visszatetsző, szomorú üvöltés az egyik hosszú facsövön keresztül.
Hajó jön-e most, s vontatóinak ad jelt a tülökkel? Vagy szerencsétlenül járt a sziklák között, s segélyért üvölt?
Az a hajó „jön”.
Egy tíz-tizenkétezer mérős tölgyfa hajó; mint látszik, egészen megterhelve, mert kétoldalt párkányain végigsöpör a hullám.
Az öblös jármű egészen feketére van festve; hanem az eleje ezüstszínű s magasra felnyúló csigafejű ormányban végződik, mely szép fényes bádoggal van kiverve. A tetőzet háztető alakú, kétoldalt lefelé vezető keskeny lépcsőkkel s fenn egy lapos járdával, mely egyik kormánytól a másikig vezet. Az ormány felőli része a tetőnek végződik a kettős kabineten, mely két szobácskából áll, jobbra-balra nyíló ajtókkal. A harmadik oldala a kabinetnek két-két zöldre festett redőnyű ablakot mutat, s e két ablak közötti téren látható a mártírhalált szenvedett Szent Borbála szűzi alakja életnagyságban lefestve; rózsaszínű köntösben, világoskék palástban s delipiros főtakaróval, körös-körül arany alapon, kezében fehér liliom.
Azon a kis téren pedig, ami a kabinet és a hajó orrát elfoglaló vastag kötéltekercsek között fennmaradt, van egy két láb széles és öt láb hosszú zöldre festett deszkaláda, abban fekete föld, s ez teleültetve a legszebb dupla szekfűkkel, teljes ibolyákkal. A képet és a kis kertet vasrács fedi három láb magasan, s e rács tele van aggatva mezeivirág-koszorúkkal, közepén gömbölyű piros üvegben ég egy mécses, s a mellé van feltűzve egy csomó rozmarin és szentelt fűzbarka.
A hajó első részére fel van emelve az árboc, s annak a derékkampójára van kifeszítve az alattság, a háromhüvelyknyi vastag hajókötél, melynél fogva a parton hetvenkét ló igyekszik a nehéz járművet víz ellenében vontatni. Más időben felényi is elég lett volna itt, s a felső Dunán tizenkét ló is elhúzza, de itt és a szél ellen küzdve a hetvenkettőnek is sok biztatás kell.
Az a kürtölés a lóhajcsárok vezetőjének szól.
Emberhangot hiába volna most itt vesztegetni. A hajóról a partig ha elhatna is az, a sokszerű visszhang úgy összezavarja azt, hogy ember meg nem érti.
Ellenben a tülök hangját a ló is megérti: annak a vontatott vagy megszaggatott, ijesztő vagy biztató üvöltéséből megtudja ember és állat, hogy no most sebesebben kell menni, most lassítani a lépést, most egyszerre megállni.
Mert a hajónak változatos sorsa van e sziklacsatornában: küzdenie kell a féloldalt verő széllel, a folyam rejtélyes folyásával, saját terhével, sziklák és örvények kerülgetésével.
Két ember kezében van a sorsa. Az egyik a kormányos, aki a timonrudat tartja; a másik a hajóbiztos, aki a tülökhanggal jelzi az elemek ordítása közepett a vontatók feladatát. Ha valamelyik rosszul érti a dolgát, a hajó vagy felfut valami sziklapadra, vagy belesikamlik a forgóba, vagy átverődik a túlpartra, vagy felakad valami zátonyon, s akkor el van veszve emberestül, egerestül.
Hanem ennek a két embernek az arcán nem látszik meg, hogy tudnának valamit a félelemről.
A kormányos ölnyi termetű kemény férfi volt, erősen rezes arcszínnel, a két orcáján a pirosság vékony hajszálerek szövevényében fejezte ki magát, miktől a szeme fehére is recés volt. Hangja örökösen rekedt, s csak kétféle változatot ismert: vagy erős kiabálást, vagy kopott dörmögést. Valószínűleg ez kényszeríti, hogy torkának kettős gondját viselje: előlegesen egy vastagon átpóláló veres gyapotkendővel, utólagosan a pálinkás butykossal, ami állandó helyén van a mándlija zsebében.
A hajóbiztos egy harminc év körüli férfi, szőke hajjal, mélázó kék szemekkel, hosszú bajusszal és másutt simára borotvált arccal, középszerű termet, első tekintetre gyönge alkatúnak látszó; a hangja is hozzá való, csaknem nőies, mikor halkan beszél.
A kormányost Fabula Jánosnak híják; a hajóbiztos neve Timár Mihály.
A hivatalos „tisztító” a kormányos timonpadlója szélén ül, fejére húzva daróckámzsáját; ennek csak az orrát látjuk meg a bajuszát, mind a kettő veres. Ennek a nevét nem jegyezte fel a történelem. Jelenleg éppen bagót rág.
A nehéz tölgyfa hajóhoz van kapcsolva a dereglye, abban ül hat hajóslegény, akik ütenyre eveznek; minden nyomásnál egyszerre felugranak helyeikről, két lépést felszaladnak egy zsámolyos emelvényre, akkor megkapják az evezőrudat, beleakasztják a Dunába a lapátot, s aztán hanyatt vetik magukat a padjaikra; a vontatón kívül ez is segíti a hajót, ahol erősebb a víznyomás.
Egy kisebb csónakforma a dereglyéhez kötve úszik.
A kettős kabinet ajtajában áll egy ötven év körüli férfi, s török dohányt szí csibukból. Keleties vonások; de inkább török, mint görög jelleggel, pedig külseje egészen görög szerbet akar mutatni, prémes kaftánjával, gömbölyű veres süvegével. A figyelmes szemlélőnek azonban fel fog tűnni, hogy arcának borotvált része a többihez nézve nagyon világos, mint szokott azoknál lenni, akik nemrég vágták le onnan a sűrű körszakállt.
Ez az úr Trikalisz Euthym név alatt van bejegyezve a hajókönyvbe, s a hajóteher tulajdonosa. A hajó maga Brazovics Athanáz, komáromi kereskedő sajátja.
A kabinet egyik ablakából végre egy fiatal leányarc tekint ki, s ezáltal szomszédjává lesz Szent Borbálának.
Mintha ez is szent volna.
Ez arc nem halavány, de fehér; a márvány, a kristály önerejű fehérsége az, olyan jogos sajátja a fehér szín, mint az abyssininak a fekete, a malájinak a sárga. Semmi idegen színvegyülettől nem háborított fehérség. Melyre nem idéz pírt sem a szemközt fúvó szél, sem a szemébe néző férfitekintet.
Igaz, hogy még gyermek, alig több tizenhárom évesnél; de magas, nyúlánk alak és komoly, szoborszerű arc, tökéletes antik vonásokkal, mintha anyja a milói Venusl arcán feledte volna szemeit valaha.
Sűrű, fekete haja valami érces fénnyel bír, minő a fekete hattyú tolla. De szemei sötétkékek. Két hosszú, vékonyan rajzolt szemölde csaknem összeér homlokán; az ilyen összeérő szemöldök valami varázshatalmat kölcsönöznek az arcnak. Ez a két vékony szemöld együtt mintha valami fekete aureole volna egy szentkép homlokán.
A leány neve Timéa.
Ezek a Szent Borbála utasai.
A hajóbiztos, mikor a tülköt leteszi a kezéből, mikor a fenékmérő ónnal megvizsgálta, hány lábnyi vízben haladnak most, időt vesz magának, hogy a szentkép rácsozatához fordulva, a leánykával beszélgessen.
Timéa csupán újgörögül ért, s a biztos azt a nyelvet is folyékonyan beszéli.
A táj szépségeit magyarázza a lánynak: az ijesztő, a borzalmas szépségeket.
A fehér arc, a sötétkék szemek mozdulatlanul figyelnek beszédére, de nagyon figyelnek.
A biztosnak mégis úgy tetszik, mintha ezek a szemek nem őrá figyelnének, hanem azokra a violákra, amik Szent Borbála lábai előtt illatoznak. Egyet leszakít közülök, s odanyújtja a gyermeknek, hadd hallgassa közelebbről, mint beszélnek a virágok.
A kormányos látja ezt mind onnan a timonállványról, s nem tetszik neki.
- Pedig jobb volna - hadarja ráspolyzegésű hangjával -, ahelyett, hogy a szent elől letépi a virágokat, s annak a gyereknek adogatja, ha egy szentelt barkát meggyújtana a lámpásnál; mert ha a Jézus nekivisz bennünket annak a kőbálványnak ott, a Krisztus sem ment meg bennünket. Jézus, segíts!
Ezt az áldást, ha maga lett volna is, elmondta volna Fabula János; de minthogy a tisztító éppen ott ült, az is hallotta, s párbeszéd lett belőle.
- De hát miért kell kegyelmeteknek éppen ilyen nagy viharban átkelni a Vaskapun?
- Miért hát? - felelt Fabula János, megtartva azt a jó szokását, hogy a kellő meggondolás végett előbb egyet húzzon a szalmás butykosból -, csak azért, mert sietős az utunk. Tízezer mérő tiszta búza van a hajónkon. A Bánátban nem termett, Oláhországban meg nagy volt a termés. Azt visszük fel Komáromig. Ma Szent Mihály napja van; ha nem sietünk, itt kap bennünket a november, s odafagyunk valahol az útban.
- S hogyan hiszi azt kegyelmed, hogy novemberben befagy a Duna?
- Nem hiszem, hanem tudom. Megmondja azt a komáromi kalendárium. Nézze csak meg a szobámban: ott van felakasztva az ágyam fölé.
A tisztító még mélyebben húzta be az orrát a kámzsájába, s nagyot köpött a Dunába a rágott bagótul.
- De pedig ne köpködjön a Dunába ilyenkor, mert azt a Duna nem szereti. Amit pedig a komáromi kalendárium mond, az szent. Most tíz esztendeje éppen így megjövendölte, hogy novemberben beáll a fagy. Én siettem is haza a hajómmal; akkor is a Szent Borbálán voltam. A többiek kinevettek. Aztán november huszonharmadikán egyszerre beállt a hideg, fele odafagyott a hajóknak, ki Apatinnál, ki Földvárnál, akkor aztán én nevettem. - Jézus, segíts! Szorítsd azt a lapátot, héééj!
A vihar ismét dühösen nekifeküdt a hajónak. A kormányos arcán kövér izzadságcseppek csorogtak végig, amint a kormányrudat visszatartani erőködött; de nem kellett neki segítség. Megjutalmazta magát érte egy korty pálinkával, amitől a szeme még veresebb lett.
- No csak a mellett a kőláb mellett segítsen el bennünket a Jézus! - fohászkodék nagy erőködés közben. - Feszítsd azt a lapátot, te gyerek! Csak ezt a követ elkerüljük szerencsésen.
- Aztán majd jön a másik.
- No meg a harmadik, meg a tizenharmadik, és mindig készen tarthatjuk a harangozópénzt a szánkban, mert minden órában hatszor esünk át a koporsó födelén.
- Hallja kegyelmed - szólal meg a tisztító, az egész rágdohánycsomaszt kivéve a szájábul -, én azt hiszem, hogy ez a kegyelmetek hajója nem csupán búzát szállít.
Fabula uram odanézett a csuklya alá, aztán vállat vont.
- Bánom is én. Ha dugáru van a hajónkon, legalább nem maradunk a vesztegzárban: hamar odább mehetünk.
- Hogyan?
A kormányos a markával egy kanyarító mozdulatot tett a háta mögé, amire aztán a tisztító nagyot röhögött. Megértette, mit jelent az.
- No most nézze, kend - szólt Fabula János -, amióta itt jártam, már megint változott a vízjárás; ha most szél hosszában nem eresztem a hajót, belekerülünk ebbe az új forgóba, ami a „szeretők sziklája” alatt támadt. Látja, hogy úszik itt a hajónk mellett ez a pokolbeli szörnyeteg folyvást. Egy öreg viza. Legalább van ötmázsás. Mikor ez a gonosz állat így versenyt úszik a hajóval, mindig valami szerencsétlenség támad. Jézus segíts! Csak olyan közel járna, hogy a szigonyt a hátába dobhatnám. Jézus segíts! Az a biztos meg egyre azzal a görög leánnyal kalatyol oda elöl, ahelyett, hogy a fullajtároknak tutulna. Azt a leányt is a veszedelem hozta ide. Amióta a hajómra lépett, mindig felszél fúj. Nem is lehet az valami jó. Olyan fehér, mint valami lélek, s összeérnek a szemöldökei, mint a boszorkánynak. Timár uram, tutuljon annak a fullajtárnak, hohooó!
Timár uram pedig nem nyúlt a tülökhöz, hanem a fehér leánynak mesélte a sziklák és zuhatagok tündérregéit.
Mert a Vaskaputól elkezdve föl egész Klisszuráig mind a két part minden sziklaormának, barlangjának, a meder minden sziklájának, szigetének, forgatagának van története, tündérregéje, népmondája vagy zsiványkalandja, mikről beszélnek a világtörténet könyvei, vagy a sziklákba vágott betűk, vagy népénekesek danái, vagy a hajósok szájhagyományai. Egy kővé vált könyvtár az; a sziklák nevei a kifelé fordított könyvek sarkai, aki azokat ki tudja nyitni, egy-egy regényt olvashat belőlük.
Timár Mihály nagyon jártas volt már ebben a könyvtárban, sokszor megjárta az utat a rá bízott hajóval a Vaskapun keresztül; minden kő és sziget ismeretes volt előtte.
Talán egyéb oka is lehetett az apró regék elbeszélésére az ismeretterjesztési vágynál? Talán az a jóakaratú törekvés vezette, hogy mikor egy gyönge szívű teremtésnek valami nagy veszélyen kell keresztülhatolni, mely még az erős férfiak edzett szívét is megremegteti, olyankor ezek, kik a borzasztóval már megbarátkoztak, az ismeretlen figyelmét a mesék világába félrecsalogassák.
Amíg Timéa azt a regét hallgatta, hogyan menekült fel a hős Mirkó kedvesével, a hű Milievával a Ljubigája szikla tetejére ott a Duna közepén; hogyan védelmezte ott menedéke nyaktörő feljárását egyedül egymaga az üldöző Asszán minden zsoldharcosa ellen; hogyan táplálta ott hosszú időn át mindkettőjüket egy kőszáli sas, mely fészkébe ott a sziklatetőn fiainak kecskegödölyéket hordott, s a martalékot a szeretők megosztották: ... azalatt a gyermek figyelmét kikerülte a tomboló zaj, mit a rohanó hullám a félelmesen közelítő Ljubigája szikla körül támaszt; nem ért rá előre borzadozni a fehér tajtékot túró hullámok felett, miket a megszorult folyam hány az örvény körül; a hajósok „kecskék”-nek híják a gyapjas hátú hullámokat.
„Pedig jobb volna, ha az orrunk elé nézegetnénk, nem hátrafelé!”, dörmögé a kormányos, s egyszerre nagy hangú kiáltásra erőszakolta hangját.
- Hahooó! Biztos úr! Mi jön ott ránk szemközt?
A biztos hátratekintett, a hajó orra felé fordulva, s akkor ő is meglátta azt, amire a kormányos figyelmezteté.
A Tatalia-szoros közepett jártak éppen, ahol a Duna már csak kétszáz ölnyi széles, s a legmeredekebb esést képezi. Olyan ott a folyam, mint egy zuhogó patak; csakhogy a Duna van benne.
S még azt a folyamot is két részre osztja egy nagy sziklatömeg, melynek homloka felül mohos és cserjés; a nyugati oldalánál megtorlik a víz, s két ágra szakad, az egyik ága a szerb parthoz közel meredek sziklapadról rohan alá, a másik ágának van egy ötvenöles csatorna vágva a kőgerincbe, azon lehet föl és le közlekedni a nagyobb hajóknak. Jövőnek és menőnek itt ezen a helyen összetalálkozni nem tanácsos, mert a kikerülés sok veszedelemmel jár. Északnak számos szirtfok rejlik a víz tükre alatt, miken föl lehet akadni, délnek pedig képződik a nagy örvény, melyet a kőszigeten alul ismét összeömlő két folyamág képez, s ha az magához ragadja a hajót, nincs emberi hatalom, mely megszabadítsa.
Tehát az igen komoly veszély volt, amit a kormányos jelzett: „Mi jön reánk ott szemközt?”
Egy szemközt jövő jármű a Tatalia-szorosban ilyen magas vízállás mellett, s ekkora szélnyomás alatt.
Timár Mihály visszakérte távcsövét Timéa kezéből, melyet az imént adott át neki, hogy jobban megláthassa rajta, hol volt az a tanya, melyből Mirkó védelmezte a szép Milievát.
A Duna nyugati kanyarodásánál látszott egy fekete tömeg a víz közepén.
Timár Mihály szemügyre vette azt messzelátójával, s aztán visszakiáltott a kormányosra:
- Egy malom!
- Akkor megvert bennünket a Jézus!
Egy dunai malom jött a sebes árban szemközt, melyet a nagy vihar szakított le láncáról; tehát előreláthatólag egy olyan jármű, melynek se kormányosa, se legénysége nincs már, azok elmenekültek róla; az pedig rohan magára hagyva bomlottul, vaktában, s söpri el maga előtt sorszámra az útba akadó malmokat, s kergeti zátonyra a szemközt jövő terhes hajókat, amik nem tudnak előle elég gyorsan félreállni.
Itt pedig nincs hová félreállni. Kétfelől a Scylla és Charybdis.
Timár Mihály nem szólt semmit, visszaadta Timéának a távcsövet, utasítva őt, hogy hol láthatja meg vele legjobban a sasok fészkeit, miknek ősapja a szeretőket oly híven táplálta; aztán hirtelen levetette a kabátját, leugrott az evező legények közé a dereglyébe, s parancsot adott nekik, hogy öten szálljanak át vele a ladikba; vegyék fel a kis horgonyt és a vékony alattságot, s aztán eresszék el a ladikot.
Trikalisz és Timéa nem érthették rendeleteit, mert magyarul beszélt, s ők e nyelvet nem bírták. Így azt sem érthették, hogy a hajóbiztos minő rendeletet ád a kormányosnak.
- A vontató csak hadd menjen folyvást, a hajó ne térjen se jobbra, se balra!
Nehány perc múlva azonban Trikalisz már megérthette látásbul is, hogy minő veszélyben forognak. Az elszabadult malom sebesen közeledett aláfele a zúgó mederben, s ki lehetett venni puszta szemmel is kelepelő keréklapátjait, mellyel széltében elfoglalta a járható csatornát. Ha az összecsap a terhes hajóval, egyszerre el lesz süllyesztve mind a kettő.
A ladik a hat férfival nagy erőfeszítéssel igyekezett a rohanó ár ellenében haladni. Négyen eveztek, az ötödik kormányzott, a biztos a ladik orrában állt összefont karokkal.
Mire fognak ezek mehetni? Egy ladikkal egy malom ellen. Emberi izmokkal a folyam ellen, a vihar ellen?
Ha mind Sámsonok volnának is, a hydrostatica törvénye meghiúsítja erőködésüket. Amennyit fognak taszítani a malmon; annyit fognak lökni saját ladikjukon. Ha megragadják is a malmot, az fogja őket magával vinni. Olyan, mintha a pók el akarná fogni hálójával a szarvasbogarat.
A ladik azonban nem is tartotta magát a Duna közepén, hanem igyekezett a sziklasziget nyugati ormát elérni.
A folyam olyan hullámokat hányt e helyen, hogy az öt férfi el-eltűnt a hullámvölgyben, s a másik percben ismét fenn libegett a szilaj habgerinc tetején, ingatva, hányatva a megbomlott ár által, mely habzott alatta, mint a forró, bugyborékoló víz!

A FEHÉR MACSKA
Az öt hajóslegény a hullámhányta ladikban tanakodott, hogy mit kellene tenni.
Az egyik azt mondta, be kell ütni fejszével a malom oldalát vízszín alatt, hogy elsüllyedjen.
Ez nem menekülés. Azért a sebes ár az elsüllyesztett malmot is csak nekiviszi a terhes hajónak.
A másik azt mondta, bele kell fogózni csáklyákkal, s akkor aztán a ladikról adni a kormánnyal olyan irányt a malomnak, hogy az a forgóba belekerüljön.
Ez is rossz tanács, mert a forgó aztán a ladikot is magával ragadná.
Timár azt a parancsot adta a kormányosnak, hogy tartson a Perigrada-sziget orma felé, melynek koronáját képezi a „szeretők sziklája”.
Mikor a zuhogóhoz közel értek, fölemelte a mázsányi horgonyt, s kilökte azt a vízbe, anélkül, hogy a ladikot megingatta volna. Ekkor tűnt ki, hogy vékony testalkatának szívós izmai vannak.
A horgony nagy tekercset rántott maga után a kötélből; ott mély a víz.
Akkor parancsot adott Timár a kormányosnak, hogy siessenek a malom felé.
Most már értették a szándékát. El akarja fogni a malmot a horgonnyal.
- Rossz gondolat! - mondák a hajósok. - Akkor éppen keresztbe fog feküdni a malom a járható csatornán, s elállja a hajó útját, a kötél pedig oly hosszú, hogy vékonysága mellett hamar el fogja szakítani az a nehéz jármű.
Trikalisz Euthym, amint a hajórul észrevette ezt a szándékát Timárnak, ijedten hajítá el kezéből a csibukot, s a hajógerincen végigfutva, rákiálta a kormányosra, hogy vágja el a vontatókötelet, s bocsássa vissza a hajót víz mentében.
A kormányos nem értett görögül; de a kézmozdulatokból megérté, hogy mit kívánnak tőle.
Nagy nyugalommal felelt, vállát a timonrúdnak vetve:
- Nem kell mozogni; tudja Timár, mit csinál!
Trikalisz a rémület dühével rántotta ki handzsárját öve mellől, hogy maga vágja el a kötelet; hanem a kormányos akkor a háta mögé mutatott. S amit Trikalisz Euthym ott látott, az megváltoztatta a szándékát.
Az Al-Duna felől a folyam közepén jött fel egy jármű. Mértföldnyi távolból is kiismeri a gyakorlott szem. Vitorlás árboca van, melyen a vitorla össze van most húzva, magas hátulja és huszonnégy evezője.
Ez török ágyúnaszád.
Amint ezt meglátta Trikalisz Euthym, visszadugta a handzsárt az övébe. Az első látványtól, mely a hajó orra előtt mutatkozott, veres lett az arca; a másodiktól elsárgult.
Odasietett Timéához.
Az a Perigrada sziklaormot nézte a távcsővel.
- Add ide a távcsövet! - szólt Euthym rémülettől rekedten.
- Ah! be kedves! - monda Timéa, mikor a távcsövet átadta.
- Mi az?
- Azon a sziklán apró marmotácskák laknak, s úgy játszanak egymással, mint a mókusok.
Euthym odairányzá a távcsövet az alulról jövő járműre, s szemöldei még jobban összehúzódtak, arca halálsápadt lett.
Timéa visszavette tőle a távcsövet, s újra fölkereste vele a sziklalakó marmotákat. Euthym átölelte jobb karjával a leány derekát.
- Hogy táncolnak, hogy ugrálnak! Egy kergeti a többit. Ah! be kedves.
És Timéa közel volt ahhoz, hogy az az ölelő kar hirtelen felkapja a levegőbe, s a hajómellvéden keresztül behajítsa a tajtékzó hullámba.
Hanem amit ezután a másik oldalon látott Euthym, az ismét visszaadá arcának eltűnt életszínét.
Timár, amint olyan közel jutott a malomhoz, hogy egy hajítással elérheté, egy hosszú tekercset fogott jobbjába a horgonykötélből. Annak végén volt egy vaskampó.
A kormánytalan malom jött sebesen közeledve, mint valami özönvízi szörnyeteg az áramlat közepén. Nagy lapátkereke forgott sebesen a rohanó árban, s az üres garad alatt kelepelve dolgozott a pitlén őrölő korong, mintha egész moltert járatna le.
Senki sem volt a veszendőbe menő alkotmányon; csak egy fehér macska ült a pirosra festett zsindelytetőn, s onnan nyávogott kétségbeesett hangon.
Timár, a malomhoz érve, hirtelen megcsóválta a feje fölött a vaskampós végű kötelet, s ráhajítá a lapátkerékre. Amint a vaskampó beleakadt az egyik lapátba, a víztől hajtott kerék elkezdte szépen felgombolyítani a horgonykötelet, s ennélfogva csendes eltérő irányt adott a malomnak a perigradai sziget felé; saját gépezetével hajtva végre azt az öngyilkos munkát, hogy a szirthez csapja magát.
- Mondtam, hogy tudja Timár, mit csinál! - dörmögé Fabula János, míg Euthym örömkitöréssel kiálta fel: „Jól van, fiam!” s oly erősen megszorítá Timéa kezét, hogy az felijedt, s abbahagyta a marmotákat.
- Nézd!
Timéa most már a malmot kezdte nézni. Ahhoz már nem kellett távcső, mert a malom és hajó oly közel jöttek már egymáshoz, hogy a szűk, ötvenöles csatornában alig tízölnyi távolság maradhatott köztük.
Éppen elég, hogy a hajó sértetlenül elmehessen veszedelmes pokolgépe mellett.
Timéa nem látta sem a veszélyt, sem a megmenekülést; csupán a magára hagyott fehér macskát.
Az a nyavalyás, most, hogy egy emberlakta hajót látott maga felé közeledni, felszökött helyéből, s elkezdett a tető párkányán végigszaladgálni, sírva, nyivákolva, s méregetve a tért a hajó és a malom között, ha át bírná-e ugrani?
- Ah! A szegény kis cica! - szepegett Timéa. - Bárcsak olyan közel jönne hozzánk, hogy átjöhetne a hajónkra.
Ettől a szerencsétől ugyan megőrizte a Szent Borbálát védszentje meg az a kötél, mely egyre rövidebbre húzódva a motolláló kerék lapátain, a malmot közelebb vontatta a sziklaszigethez, s távolabb a hajó útjától.
- Szegény szép fehér cica!
- Ne féltsd azt, gyermekem - vigasztalá őt Euthym -, ha a sziklához ér a malom, majd kiszökik a partra, s ha ott marmoták laknak, elélhet úri módon.
Csakhogy a fehér cica nem akarta meglátni a szigetet a malom túlsó oldala felől; folyvást az innenső párkányon szaladgált. Timéa integetett neki kendőjével, mikor hajójuk már szerencsésen elhaladt a megbűvölt malom mellett, s kiáltozott rá majd görögül, majd a minden macskák nyelvén; „eredj! fordulj meg! ki a partra! sicc! szaladj!” de a kétségbeesett állat csak nem értette azt meg.
Abban a pillanatban aztán, amint a hajó hátulja elhaladt a malom mellett, ezen egyet fordított a zuhogó, s ezáltal visszafelé tekerintve a lapátkereket, az arra felgombolyított kötél hirtelen leszaladt róla; mire az elszabadult malom vágtatva rohant előre a part melletti ártorlatban.
A fehér cica a rémülettől tüszkölve szaladt föl a tetőgerincre.
- Ah!
A malom pedig rohant a maga veszedelmébe.
A szikla mögött a forgó!
Egyike a legnevezetesebb örvényeknek, miket folyamóriások képeznek. Minden hajóstérképen meg van jelölve ez a hely, két, egymással szemközt irányzott meghajló nyíllal. Jaj a járműnek, amelyik e nyilak irányába beletéved: az óriási örvénytölcsér körül úgy habzik a vízár, mintha tűzkatlan forralná, s a rétes alakú körforgó ölnyi mélyedéssel tűnik ki a hullám közül. Ez örvény százhúsz lábnyi mélységet vájt a sziklában, s amit e mély sírba leragad magával, azt ember nem szedi többet össze, s ha ember volt, dolga lesz vele a feltámadásnak!
Az áradat most ennek az örvénynek vitte neki az elszabadult malmot.
Amíg odáig ért, fenekén törést kapott, féloldalt megmerült, a lapátkereke gerendelyével egyenesen állt az ég felé, a fehér cica annak a végére futott fel, s ott állt meg, felgörbített háttal; a forgó megkapta a deszkaalkotványt, egy nagyot lódított rajta széles körben, az négyszer-ötször megfordult saját maga körül, recsegett, ropogott minden gerendája, s aztán eltűnt a víz alatt.
A fehér cica is.
Timéa ideges borzadállyal takarta el arcát vékony sáljába.
Hanem a Szent Borbála meg volt mentve.
A visszatérő hajósoknak mind egyenkint megszorongatta a kezeit Euthym. Timárt meg is ölelte.
Timár azt hitte, hogy talán Timéa is fog neki mondani valamit.
Timéa azt kérdezé tőle:
- Most mi lesz abból a malomból?
S rémült képpel mutatott az örvényre.
- Forgács és pozdorja.
- S a szegény cicából?
A leány ajkai remegtek, és szemeibe könny gyűlt.
- Annak bizony vége.
- De hisz az a malom más szegény emberé volt! - szólt Timéa.
- Igaz; de nekünk a magunk hajóját s a magunk életét kellett megvédelmeznünk; különben mi süllyedünk el, s minket sodor le az örvény a mélységbe, s minket hány ki majd a partra szétszaggatva.
Timéa ránézett a szemeiben ülő könnyek prizmáján keresztül a férfira, aki ezt mondá.
Egy idegen, előtte érthetetlen világba pillantott be e könnyeken át:
„Hogy nekünk szabad a más szegény ember malmát az örvénynek taszítanunk azért, hogy a magunk hajóját megmentsük, s szabad egy macskát a vízbe fojtanunk azért, hogy magunk ne vesszünk a vízbe.”
Ezt ő nem akarta megérteni.
S e perctől fogva nem hallgatott Timár tündérmeséire, hanem kikerülte őt, ha meglátta.

A SALTO MORTALE EGY MAMMUTTÓL
De nem is volt kedve Timárnak ezúttal a mesemondáshoz; mert még jóformán ki sem fújhatta magát a halálveszélyes küzdelemtől, midőn Euthym a kezébe adta a távcsövet, s mutatta neki a háta mögött, hogy hová nézzen vele.
Timár odanézett a távolban látott hajóra, s azt mondá csendesen, elmorzsolgatva szájában a szót:
- Ágyúnaszád... Huszonnégy evezős... „Szaloniki” a neve.
Azután le sem tette a távcsövet mindaddig, míg a Perigrada-sziget ormai egészen el nem takarták előle azt a másik hajót.
Akkor hirtelen letette a távcsövet, s a tülköt szájához illesztve, rövid taszító hangokban először hármat, azután hatot kürtölt vele, mire a hajcsárok elkezdték lovaikat gyorsabban hajtani.
A Perigrada sziklaszigetet két ágban folyja körül a Duna. A szerb part felőli ág az, melyen a terhes hajók fölfelé mehetnek a Dunán. Ez a kényelmesebb, biztosabb és olcsóbb út, mert itt még felényi vontatóerővel lehet a hajót előremozdítani. A román part mentében szintén van a parti sziklák hosszában egy oly keskeny sziklaárok vágva, hogy egy hajó éppen elfér benne; de már itt ökrökkel lehet csak a hajót vontatni, s néha százhúszat is eléje fognak. A Duna másik ága a Perigrada-sziget túlfelén meg egy éppen keresztben álló kisebb sziget által szoríttatik össze. Ennek a neve Reszkivál. (Jelenleg ez a sziget már félig fel van vettetve; történetünk idejében még egészen megvolt.) E két sziget okozta szoroson nyílsebességgel rohan át a folyam; e szoroson felül pedig szélesen elterülve, a két sziklafal közét mint egy nagy tó tölti be.
Csakhogy ennek a tónak nincsen tükre; az szüntelen hullámzik, s a legkeményebb télben sem fagy be soha. Ennek a tónak a feneke tele van sziklákkal; némelyik szikla egészen el van rejtőzve a víz alá, másik több ölnyire emeli ki idomtalan torzalakját, s igyekezik megérdemelni jó vagy rossz nevét a ferdeségével.
Ott néz farkasszemet egymással a Golubacska mare és mika vadgalamb lakta odúival; ott nyúlik ki előrehajolva a fenyegető Rasbojnik; a Horan Mare csak a fejét emeli ki, a két vállán átzuhan a hullám; hanem a Piatra Klimyere egészen visszafordulni kényszeríti a nekirohanó árt, s egy csoport meg nem nevezett szirt árulja el magát szerteszéjjel a csillámló víz által, mely rajta megtörik.
Ez a legveszélyesebb hely a világ minden hajósára nézve. Edzett tengerészek, angolok, törökök, olaszok, kik a tenger minden vészeit megszokták, remegve közelítenek e sziklameder felé még most is.
Itt ezen a helyen süllyed el a legtöbb hajó. Itt jutott tönkre a török kormány gyönyörű vas hadihajója is, a „Silistria”, mely Belgrád alá volt rendelve, s mely talán egészen új korszakba rántotta volna a keleti ügyeket, ha a Reszkivál-sziget, egy békeszerető bölcs politikus szirthegye olyan élesen ki nem vágta volna az oldalát, hogy ott maradjon.
És e veszélyes szirtfenekű tavon keresztül mégis van egy átjárás, hanem azt kevés hajós ismeri, s még kevesebb merte valaha felhasználni.
Ez az átjárás arra való, hogy a szerb partról át lehessen menni a terhes hajóval a romániai part sziklacsatornájába.
Ezt az utóbbi csatornát egész hosszában folytonos sziklapad zárja el a nagy Dunától, s belemenni csak Szvinicánál lehet, kijönni belőle csak Szkela Gládovánál.
Hanem akik tudják a módját, ahol a Piatra Kalugera fölött a Duna nyugvót képez, ott azon a helyen, egy rézsút vonalon át tudnak vágni terhes hajóval a szerb csatornából a román csatornába.
Ez a salto mortale egy úszó mammuttal.
A tülök hármat kurjant, azután hatot, a hajcsárok tudják már, mit jelent ez; a fullajtár is leszáll a lováról, van oka rá, s akkor nagy lármával, ostorpattogással kezdik űzni a lovakat. A hajó sebesen nyomul a víz ellenében.
A tülök kilencet üvölt.
A hajcsárok ütik a lovakat egész a dühödésig, a szegény pára érti a szót, s érzi az ütést, vágtat előre a megszakadásig. Ötpercnyi ilyen munka több neki az egész napi húzásnál.
Most a kürt tizenkettőt bömböl. Amire ember és állat képes, előveszi most; a végső erőfeszítés az összerogyásig megy; a hajókötél, három ujjnyi vastag alattság megfeszült már, mint a felvont kézíj, s az a vashenger, amelyen a hajó orrán keresztül van vonva, oly forró tőle, mint a tűztől; a hajóbiztos ott áll a kötél előtt, kezében egy éles hajósszekerce.
S mikor legsebesebben vágtat előre a hajó, a szekercének egy csapásával kettévágja a hajó orrán a kötelet.
A kifeszített kötél mint valami óriási húr bőg végig a levegőben, magasan felcsapva; a vontató lovak mind rakásra esnek, a legelső lónak nyaka törik, azért szállt le róla a lovásza jó előre; a köteléről elszabadult hajó pedig egyszerre sebesen megváltoztatja irányát, s orrával az északi partnak fordulva elkezd víz ellenében rézsút keresztülvágni a folyamon.
A hajósok „átvádolás”-nak nevezik ezt a merész műveletet.
A nehéz hajót akkor semmi sem hajtja; sem gőz, sem evező; a hullám is ellene jő: csak a kapott mozdulat folytonossága az, mely a túlsó partra átviszi.
Ezt a mozderőt kiszámítani, ezt arányba helyezni a távollal, az erőfogyasztó ellenerővel, bármely képzett gépésznek is becsületére válnék: a paraszt hajós megtanulta azt a tapasztalatból.
Attól a perctől fogva, amelyben Timár elvágta a hajókötelet, minden rajta levőnek az élete egyedül egy ember kezébe volt adva: a kormányoséba.
Fabula János ekkor mutatta meg, hogy mit tud.
- Segíts, Jézus! Uram Jézus! - dörmögé, hanem maga is hozzálátott. Eleinte a hajó sebesen vágtatott a Duna képezte tóba befelé; a kormányrúdhoz most két ember kellett, az is alig bírta a szaladásnak indult szörnyeteget fékezni.
Timár azalatt a hajó orrán állt, s a fenékmérő ónnal kémlelte a medret, fél kezével a zsineget tartva, másik kezét a levegőbe emelve, s ujjaival mutogatva percenkint a kormányosnak, hány láb víz van a hajófenék alatt még.
- Segíts, Jézus!
A kormányos úgy ismerte azokat a sziklákat, amik mellette elmaradoztak, hogy azt is meg tudta volna becsülni, hány lábnyit áradt körülöttük a Duna a múlt hét óta. Bizton van az ő kezében a kormányrúd; és ha csak egy arasznyi mozdulatot tévesztene, ha csak egy lökést kapna a hajója, csak annyit, amennyi annak rohamát egy percre megakasztja, a hajó és utazói mind utána mennének a perigradai húszöles örvénybe az eltűnt malomnak, s a szép fehér gyermek is a szép fehér cicának.
Már átfutottak szerencsésen a Reszkivál kataraktáit megelőző sekélyen is. Ez a leggonoszabb hely, a hajó futása már lassul, a mozderő hatását elfogyasztá az ellenár, s a vízfenék hegyes sziklacsúcsokkal van tele.
Timéa a mellvédről kihajolva nézett alá a vízbe. Az átlátszó hullám fénytörésében oly közel látszottak a sziklatömegek, szép eleven tarka színeikkel, zöld, sárga, vörös kődarabok, mint egy óriási mozaik; közöttük fürgén evickélt végig egy-egy ezüstfényű hal piros ússzárnyaival. Úgy gyönyörködött ebben!
Mély hallgatásnak való jelenet volt az; mindenki tudta, hogy most temetője fölött úszik; csak az Isten irgalma őrzi, ha sírkövét meg nem találja ott alant a sok között. Csak a gyermek nem félt még semmitől.
Most egy öbölszerű sziklakör közepébe jutottak. A hajósok, puskás szikláknak nevezik azokat, talán azért, mert a bennük megtörő hullám hangja hasonlít a folytonos fegyvertüzelés robajához.
Itt a fő Duna-ág megtorlik, s mély medencét képez. A fenék sziklái nem veszélyesek, mert mélyen feküsznek; a zöld homályban ott a fenéken látni az óriási lomha tömegeket, mik csak néha mozdulnak meg, a tenger vendégeit, a vizákat, s látni, amint a vizek farkasa, a mázsányi csuka szétriasztja megjelenésével a pihenő halak tarka seregét.
Timéa elbámult a víz alatt lakók játékain, olyan volt az, mint egy amfiteátrum - madártávlatból.
Egyszer aztán azon vette észre, hogy Timár megragadja karjánál fogva, elszakítja a mellvédtől, s betaszítja a kajütbe, erőszakosan rácsapva az ajtót.
- Vigyázz, hahóóó! - hangzik az egész hajósnép szava egyszerre.
Timéa nem tudta, mi történt, miért bánnak vele ilyen durván, s a kajüt ablakához futott, hogy kinézzen rajta. Csak az történt, hogy a hajó szerencsésen áthaladt a puskás sziklák öblén is, s készült a román csatornába befutni, hanem az öböl medencéjéből, kivált nagy szél mellett, a csatornába oly sebesen ömlik át a hullám, hogy valódi zuhatagot képez, s itt a salto mortale leghalálosabb pillanata.
Amint Timéa kitekintett a kis ablakon, csak annyit látott, hogy Timár a hajó orrán áll egy csáklyával kezében, s azután rettentő nagy harsogás támad, egy óriási hullámhegy fehér tajtékot túrva keresztülcsap a hajó orrán, odavágva az ablak üvegtábláihoz zöld kristálytömegét, mely egy percre Timéát elvakítja. A másik percben, amint kitekint, már nem látja a hajó orrán a biztost.
Künn nagy kiabálás van; Timéa kirohan az ajtón: ott atyjával találkozik.
- Elsüllyedünk-e? - kérdi tőle.
- Nem. A hajó megmenekült, hanem a biztos a vízbe esett.
Látta azt Timéa, hiszen a szeme előtt sodorta őt le a hajó orráról a hullám.
Hanem azért a szíve meg sem dobbant e szóra.
Csodálatos az!
Mikor a fehér cicát a hullámok közé veszni látta, akkor kétségbe volt esve, akkor nem tudta könnyeit visszatartóztatni, s most, mikor a hajóbiztost elnyelte a hullám, azt sem mondta rá, hogy „szegény”!
Igen, mert a fehér cica oly keservesen könyörgött mindenkinek, az az ember pedig úgy dacolt mindenkivel! Aztán a fehér cica egy kedves kis szeretni való állat volt, a hajóbiztos pedig egy csúf férfi. És mert elvégre a szegény kis fehér cica nem tudott magán segíteni, a hajóbiztos pedig erős, ügyes ember, bizonyosan kiszabadítja magát a bajból: hiszen azért férfi.
A hajó az utolsó salto mortale után meg volt mentve, s biztos helyen úszott a csatornában; a legénység csáklyákkal futott a dereglyéhez, az eltűnt biztost keresni. Euthym magasra emelt erszényét mutogatá nekik jutalmul, ha Timárt megszabadítják. „Száz arany a jutalma annak, aki élve felhozza a vízből!”
- Csak tartsa ön meg a száz aranyát, uram! - hangzék a hajó túlsó oldalán a keresett férfi szava. - Itt vagyok magamtól is.
Ő a hajó hátulján a horgonykötélen felkapaszkodott a vízből. Nem kell azt félteni: nem vesz az el olyan könnyen.
S azzal, mintha semmi sem történt volna, hozzákezdett a rendelkezéshez.
- Le kell ereszteni a vasmacskákat.
A hárommázsás horgonyt bocsáták le a vízbe, s arra a hajó a csatorna közepén megállt, a Duna felől a sziklák által teljesen eltakarva.
- S most ki a ladikkal a partra! - parancsolá Timár három legénynek.
- Váltson ön száraz öltönyt! - tanácsolá neki Euthym.
- Nagy pazarlás volna! - mondá Timár. - Még ma többször is lesz ilyen keresztelő. Legalább már most vízmentes vagyok. Sietnünk kell.
Ez utóbbi szót súgva ejté Euthymhoz.
Annak helyeslően villantak a szemei.
S a hajóbiztos sietve szökött a ladikba, maga kormányzott, hogy gyorsabban jussanak a révházig, ahol a vontatókat lehet találni, ott nagyhamar összetoborzott nyolcvan igásbarmot, a hajón ezalatt felvonták az új alattságot, az ökröket hozzákötötték: nem telt bele másfél óra, hogy a Szent Borbála folytatta az útját a Vaskapun keresztül, mégpedig az ellenkező part mentében, mint amelyen megkezdé.
Mire Timár visszatért a hajóra, minden öltöny meg volt a testén száradva a nagy fáradságtól.
A hajó meg volt mentve, talán kétszer is megmentve, s vele együtt az egész hajóteher, Euthym és Timéa. Bizony Timár menté meg őket.
Pedig hát mi köze neki ezekhez? Miért így törnie magát? Hisz ő csak egy biztos a hajón, csak egy „schreiber”, akinek évi fizetése jár, elég szűken, s akire nézve mindegy, akár búzával van tele a hajó, akár csempészett dohánnyal, akár igazgyönggyel: az ő díja csak egy marad.
Ilyenformát gondolt magában a „tisztító” is, mikor a román csatornába érve, újra megkezdé a beszélgetést a kormányossal, amire egy darab ideig nem volt jó idő.
- Vallja meg kegyelmed, hogy sohasem voltunk közelebb ahhoz, hogy együtt valamennyien a pokolra menjünk, mint a mai napon.
- Ami igaz, az igaz! - felelt rá Fabula János.
- De hát mi szükségünk volt nekünk megkísérlenünk, hogy vajon Szent Mihály napján belefullad-e az ember a vízbe?
- Hm! - monda Fabula János, s egy rövidet szítt a butykosból. - Mi lénungja van kendnek egy napra?
- Húsz krajcár! - felelt a tisztító.
- Hát az ördög hozta kendet ide húsz krajcárért meghalni! Én nem híttam kendet ide. Nekem egy forintom van egy napra, meg a szabad koszt. Nekem negyven krajcárral több okom van a nyakamat kockáztatni, mint kendnek. Hát mi baja mármost?
A tisztító a fejét csóválta, s aztán letolta a sipkájáról a csuklyát, hogy jobban érthetővé tegye magát.
- Hallja kegyelmed, én azt hiszem, hogy ezt a kegyelmetek hajóját az a török hajó, ami ott a hátunk mögött jön, üldözőbe fogta, s most a Szent Borbála az elől menekül.
- Hm! - A kormányos nagyot dörmögött, s egyszerre úgy berekedt, hogy nem tudott hangot adni.
- No! Nekem semmi közöm hozzá - szólt vállvonva a tisztító -, én osztrák granicsár vagyok; semmi dolgom a törökökkel, hanem amit tudok, azt tudom.
- No hát tudja meg kend, amit még nem tud! - monda Fabula János - Persze hogy üldöz bennünket az a török hajó, persze hogy az elől vesztettünk most utat, mert hát az a baj van, hogy ezt a fehér képű leányt, ott ni, el akarták vinni a szultán háremébe; aztán az apja nem engedte, inkább elszökött vele Törökországból, s most az a dolgunk, hogy mentül elébb magyar földre léphessünk, ahol nem üldözheti őket többé a szultán. No mármost tud kend mindent, hát ne kérdezzen kend többet, hanem menjen oda a Szent Borbála dicsőséges szent képe elé, s ha a hullám el találta előtte oltani a lámpást, gyújtsa meg kend újra, s ne felejtsen el kend három szentelt barkát megégetni előtte, ha igazhitű katolikus ember kend.
A tisztító felcihelődött, s előkeresgélte a tűzszerszámát, lassú hangon dörmögve a kormányoshoz:
- Én csak igazhitű katolikus ember vagyok, de kendről azt beszélik, hogy csak a hajón pápista, amint a szárazföldre lép, mindjárt kálvinista, mikor a vízen van, akkor imádkozik, de alig várhatja, hogy amint a szárazra lép, kikáromkodhassa magát. Aztán meg azt is mondják, hogy a kend neve Fabula János, s hogy Fabula deákul azt jelenti, hogy mese. Hanem azért elhiszek mindent, amit kendtől hallottam, csak ne haragudjék.
- Azt bölcsen teszi. Mármost hát csak menjen, s addig ide ne jöjjön, amíg nem hívom.
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
A huszonnégy evezősnek három óráig tartott feljönni arról a pontról, ahol a Szent Borbáláról legelébb meglátták, a perigradai szigetig, ahol a Duna két ágra válik. Ennek a szigetnek a sziklatömegei eltakarták előle az egész Duna-öblöt, az ágyúnaszádról nem lehetett látni, mi történt a sziklák mögött.
A szigeten alul már találkozott a naszád egyes úszó hajóroncsokkal, miket az örvény sodra felhányt a víz színére. Ezek az elmerült malom töredékei voltak. Nem lehetett már felismerni, hogy malomhoz tartoznak-e vagy hajóhoz.
Amint a Perigradát elhagyta az ágyúnaszád, a Duna előtte állt másfél mértföldnyi hosszúságban, végig lehetett rajta tekinteni.
Egyetlenegy terhes hajó sem látszott sem a folyamon, sem a parthoz kötve. Amik a part mellett libegtek, apró halászladikok s kisszerű burdzsellák voltak.
Az ágyúnaszád még előbbre hatolt, s a Duna közepéig cirkált némely helyen, azután visszatért a parthoz. A török hajónagy a partőröktől tudakozódott az előtte haladt terhes hajó felől. Azok nem láttak semmit, odáig már nem jött a hajó.
Még feljebb haladva, utolérte a Szent Borbála vontató hajcsárait.
A hajónagy azokat is kérdezte.
Azok derék, jó szerbek voltak. Azok aztán jól felvilágosították a törököt, hogy hol keresse a Szent Borbála hajót.
„Elnyelte azt a perigradai örvény, zsákostul, emberestül, íme a hajókötél is elszakadt.”
A török ágyúnaszád hagyta a szerb hajcsárokat nagy lamentával odább vonulni, hogy ki fizeti meg mármost az ő díjaikat? (Majd Orsovánál összetalálkoznak, s ők vontatják a hajót megint odább.) Maga pedig visszafordult, s víz mentében ereszkedett aláfelé.
Amint ismét a perigradai sziget elé ért, a hajósok egy szál deszkát láttak a hullámokon táncolni, mely nem haladt a vízzel odább. Azt kihorgászták, a deszkához egy kötél volt akasztva vaskampónál fogva: az a deszka pedig az elsüllyedt malom lapátkerekéből való volt.
A kötelet felvontatták, annak a végén meglelték a horgonyt, azt is felhúzták: annak a keresztdorongjára be volt égetve nagy betűkkel a Szent Borbála neve.
Világos volt az egész katasztrófa. A Szent Borbála vontatókötele elszakadt, azután horgonyt vetettek, az nem bírta meg a terhet, a hajó belekerült az örvénybe, s most annak a deszkái úsznak a víz színén, emberei ott hallgatnak a mély kősírban.
- Mash Allah! Oda nem mehetünk utánuk.

A SZIGORÚ VIZSGÁLAT
Két veszedelmét már kikerülte a Szent Borbála, a Vaskapu szikláit s a török ágyúnaszádot; még kettő hátravolt: az egyik a bóra, a másik az orsovai vesztegzár.
A Vaskapu öblén felül a két part sziklameredélye százölnyi szűk torkolatba szorítja össze az óriás folyót, a kettős fal között rohan alá a veszedelmes ár, néhol huszonnyolc lábnyi eséssel. A bércfalak rétegekre látszanak osztva, mik sárga, vörös, zöld színekben váltakoznak, s legfelső párkányaikon, mint bozontos zöld üstök, koronázza őket az őserdő minden fája.
Fenn, a háromezer lábnyi sziklafokon is felül, a bérci sasok fenségesen nyugodt körrepülése látszik a szűkre szorított égen, melynek tiszta kékje mint egy üvegboltozat tűnik fel a halotti mélységből. S a sziklák tömege odább még egyre emelkedik.
S valóban egy minden ördögöket bosszantó látvány az, hogy úszik előre e szűk sziklamederben egy tehetetlen hajó, egy túlterhelt dióhéj, melynek se keze, se lába, se uszánya nincsen, mégis halad víz ellen, és rajta egy csoport ember, aki eszére, kincsére, erejére, szépségére büszke.
S a bóra nem árthat nekik itten, mert a kettős sziklafal elfogja a szelet. Könnyebb a munkája most mind a kormányosnak, mind a vontatónak.
Hanem a bóra nem alszik!
Délután volt már az idő. A kormányos átadta a kormányrudat a másodkormányosnak; ő maga letelepedett a hajó hátulján rakott tűzhely mellé; tüzet rakott, s hozzákezdett a „zsiványpecsenye” készítéséhez, aminek a tudománya az, hogy egy hosszú fanyársra egy darab marhahús, egy darab szalonna, egy darab disznóhús s aztán megint ugyanez a sorrend szorosan felhúzatik, s mindaz együtt a szabadon lángoló tűzön forgattatik, míg megehetővé lesz. Ekkor egyszerre elsötétült az a szűk égboltozat odafenn a két összehajlani látszó szikla között.
A bóra nem hagyja magát kigúnyolni.
Egyszerre oly fergeteget támaszt maga előtt, mely egy pillanat alatt elfogja a két bércfal közti kék boltozatot, s éjjeli sötétség lesz idelenn a völgyben. Odafenn tolongó felhők, kétfelől sötét sziklák. Néha átcikázik a magasban a zöld fényű villám, hirtelen megdördülő s hirtelen kettészakadó csattanással, amint a szűk sziklaverem csak egy akkordot képes elfogni a szörnyű orgonahangból; egyszer aztán egyenesen lecsap a Dunába, a hajó orra előtt, iszonyú tűzsugarával pillanatra lángpokollá gyújtja fel az egész bérctemplomot, s csattanása mint a világomlás harsog végig a visszhangos titánfolyosón. A zápor szakad.
A hajónak pedig mégis előre kell menni.
Mennie kell, hogy az éjszaka Orsován ne találja többé.
Látni nem lehet, csak a villámlobbanásnál; a tülök szavával jelt adni nem szabad többé, mert azt nemcsak a román parton hallanák meg. Hanem a furfangos ember még itt is tud segíteni magán.
A hajóbiztos kiáll a hajó orrára, s elővéve a tűzkövet és acélt, elkezd vele csiholni.
Ezt a tüzet nem olthatja ki a zápor. Ezt a záporon keresztül is meglátják a vontatók, s ahányszor szikrát vet az acél, értik már a jelből, mit kell tenniök. A partról szintén hasonló tűzkőcsiholás villanásai adnak feleletet. Ez a Vaskapu hajósainak, csempészeinek titkos távírászata. A néma nyelvet a két egymástól különzárt part népei nagy tökélyre vitték.
Timéának tetszett ez a zivatar.
Török kámzsáját fejére húzva, kinézett kajütje ablakán, s megszólítá a hajóbiztost:
- Sírboltban járunk-e?
- Nem - monda Timár -, hanem sír előtt. Amott az a magas kőszál, ami a villámfénynél úgy ragyog, mint a tűzhegy, a Szent Péter sírja, a Gropa lui Petro. S az a két másik kőbálvány mellette a két vénasszony.
- Miféle vénasszony?
- A népmonda szerint egy magyar meg egy oláh asszony perlekedett azon, hogy melyiknek az országához tartozik Szent Péter sírja. Az apostol nem tudott tőlök aludni a sírban, s haragjában mind a kettőt kővé változtatta.
Timéa nem nevetett e tréfás adatán a népmítosz

Hózen Tróger (törölt) 2012.10.06. 13:59:05

@Wanted For Wilsoning:
JÓKAI MÓR
Az arany ember

TARTALOM

A SZENT BORBÁLA
A VASKAPU
A SZENT BORBÁLA ÉS UTASAI
A FEHÉR MACSKA
A SALTO MORTALE EGY MAMMUTTÓL
A SZIGORÚ VIZSGÁLAT
A „SENKI” SZIGETE
ALMIRA ÉS NARCISSZA
AZ ÉJ HANGJAI
A SZIGETLAKÓK TÖRTÉNETE
ALI CSORBADZSI
AZ ÉLŐ ALABÁSTROM
A HAJÓSTEMETÉS
A NEVETNI VALÓ TRÉFA
A SZENT BORBÁLA VÉGZETE
TIMÉA
A FOGADOTT APA
A JÓ TANÁCS
A VÖRÖS FÉLHOLD
AZ ARANYBÁNYA
LEÁNYTRÉFA
EZ IS EGY TRÉFA
A MENYASSZONYKÖNTÖS
TIMÉA
A SENKI SZIGETE
AZ ALABÁSTROMSZOBOR MENYEGZŐJE
A VÉDÖRDÖG
TAVASZVIRÁNY
A PÓK A RÓZSÁK KÖZÖTT
A VILÁGON KÍVÜL
TROPICUS CAPRICORNI
AZ ÉDES OTTHON
A CSALÁDI ÉKSZER
NOÉMI
EGY ÚJ VENDÉG
A FARAGÓEMBER
NOÉMI
MELANKÓLIA
TERÉZA
ATHALIE
A KETTÉTÖRT KARD
AZ ELSŐ VESZTESÉG
A JÉG
A RÉM
MIT BESZÉL A HOLD? MIT BESZÉL A JÉG?
KI JÖN?
A HULLA
ZÓFI ASSZONY
DÓDI LEVELE
TE ÜGYETLEN!...
ATHALJA
AZ UTOLSÓ TŐRDÖFÉS
A MÁRIANOSTRAI NŐ
A „SENKI”

UTÓHANGOK AZ „ARANY EMBER”-HEZ

A SZENT BORBÁLA
A VASKAPU
Egy hegylánc közepén keresztültörve tetejéről talapjáig, négymértföldnyi messzeségben; kétoldalt hatszáz lábtól háromezerig emelkedő magas, egyenes sziklafalak, közepett az óvilág óriás folyama, az Ister: a Duna.
A ránehezülő víztömeg törte-e magának e kaput, vagy a föld alatti tűz repeszté kétfelé a hegyláncot? Neptun alkotta-e ezt, vagy Volcán? Vagy ketten együtt? A mű Istené! Ahhoz hasonlót még a mai istenutánzó kor vaskezű emberei sem bírnak alkotni.
Az egyik isten keze nyomait hirdetik a Fruska Gora hegy tetején elszórt tengercsigák kövületei, a Veterani-barlang ásatag tengerlakó saurusai; a másik istenről beszélnek a bazaltok a Piatra Detonatán; a harmadikat, a vaskezű embert hirdeti a sziklába vágott hosszú padmalypart, egy országút, melynek boltozata is van; az óriási kőhíd oszlopmaradványai, az emléktábla a szikla oldalába domborműként vésve, s a meder közepébe vágott százlábnyi széles csatorna, melyen nagyobb hajók járhatnak.
A Vaskapunak kétezer éves históriája van, s négy nemzet nyelvén nevezik azt.
Mintha egy templom közelednék felénk, melyet óriások építettek, pillérekkel, melyek kőszálak, és oszlopokkal, melyek toronymagasak, csodálatos kolossz-alakokat emelve a felmagasló párkányokra, mikben a képzelem szentek szobrait látja, s e templom csarnoka négymértföldnyi távolba mélyed, fordul, kanyarodik, új templomot mutat, más falcsoportokkal, más csodaalakokkal; egyik fal sima, mint a csiszolt gránit, vörös és fehér erek cikáznak végig rajta: rejtelmes istenírás betűi; másutt rozsdavörös az egész hegylap, mintha igazán vasból volna, néhol a gránit rézsút dűlt rétegei mutogatják a titánok merész építkezésmódját; s az új fordulónál már egy gót templom porticusa jő elénk, hegyes toronycsúcsaival, karcsú, egymáshoz tömött bazaltpilléreivel, a kormos fal közepéből egy-egy aranysárga folt világít ki, mint a frigyláda lapja: ott a kén virágzik. Ércvirág az. De élő virággal is díszlenek a falak; párkányaikról, repedéseikben mintha kegyeletes kezek zöld koszorúi függnének alá. Azok óriási lombfák, fenyők, miknek komor tömegét az őszi dércsípte bokrok sárga és piros füzérei tarkítják.
Egyszer-egyszer megszakítja a végtelen, a szédületes kettős falazatot egy benyíló völgykebel, melyen keresztül egy rejtett, emberlaktalan paradicsomba látni. Itt a két sziklafal között mély, komor árny borong, s a nappali sötétbe, mint valami tündérvilág mosolyg be a napsütötte völgy képe, vadszőlő erdejével, melynek érett, apró, piros bogyói színt adnak a fáknak; tarka leveleik szőnyeget vonnak rájuk. Emberlak nem látszik a völgyben, keskeny patak kanyarog tisztásán végig, abból gyanútlan szarvasok isznak; a patak aztán mint egy ezüst sugár omlik alá a sziklamartról. Ezeren és ezeren elhaladnak e völgy előtt, s mindenki azt gondolja magában: vajon mi lakhatik ebben?
Aztán elmarad a völgy, s ismét más templomi kép következik, a többinél még nagyobb, még rettenetesebb: a két fal száznegyven ölnyire közeledik már egymáshoz s háromezer lábnyira az éghez: az a messze kiálló szikla a tetőn a Gropa lui Petro: a Szent Péter sírja, mellette kétfelől a másik két titáni kőalak két apostoltársa.
S e két fal között foly alant a kőmederben a Duna.
A nagy, fenséges folyam-ős, mely megszokta a magyar sík lapályon ezerölnyi mederben haladni méltóságos csenddel, partjain a belehajló fűzfákkal enyelegni, kilátogatni a szép virágos mezőkre s csendesen keleplő malmokkal beszélgetni; itt összeszorítva száznegyven ölnyi sziklagátba, hah, mily haraggal tör rajta keresztül! Akik idáig jöttek vele, nem ismernek reá. Az ősz óriás szilaj hőssé ifjul, hullámai szökellnek a sziklás meder felett, egy-egy roppant bérctömeg ül ki néhol medre közepébe, mint valami rémoltár; az óriási Babagáj, a koronás Kaszán szikla; azokat fenséges haraggal ostromolja, rájuk zúdulva elöl, s mély forgatagokat örvényítve mögöttük, feneketlen árkot vájva a sziklamederben; s aztán csattogva, zúgva rohan alá a kőlépcsőkön, mik egyik sziklafaltól a másikig nyúlnak keresztül.
Néhol már legyőzte az útját álló torlaszt, s a széttört sziklákon keresztülomlik tajtékozva, másutt megtorlik a kanyarodó szoros bércfalánál, s a ráhajló szikla alá ásta magát örök habjaival. Néhol szigeteket rakott le a legyőzhetetlen sziklák mögé, új földalkotásokat, mik semmi régi térképen nincsenek; azokat benőtte vad fa és bokor, azok nem tartoznak semmi államhoz, sem magyarhoz, törökhöz, sem szerbhez; a senki országa az, adót nem fizető, urat nem ismerő, világon kívül eső, meg nem nevezett föld! Másunnan meg elhordta a kikezdett szigetet bokraival, erdőivel, kunyhóival együtt, s letörülte alakjaikat a térképről.
A sziklák, a szigetek több ágra osztják a folyamot, mely Ogradina és Plaviszovica között már óránkint tízmértföldnyi sebességgel rohan, s a szűk folyamágakat ismerni kell a hajósnak; mert az emberi vaskéz csak egy csatornát vágott a meder sziklapadjaiban, melyen nagyobb hajók járhatnak, a parthoz közel csak apró hajók számára van út.
Az apróbb szigetek mentében, a szűkebb Duna-ágak között sajátszerű emberi művek szakítják félbe a természet nagyszerű alkotását: kettős cölöpzetek erős fatörzsekből, mik V betű alakban mennek össze, nyílt öbleikkel víz mentének fordulva. Ezek a vizafogók. A tenger vendégei felfelé úsznak a folyón: fejüket vakartatják a vízzel, csiklandó parasytok miatt; aztán belejutnak a kelepcébe; visszafordulni nem szokásuk, mindig előbbre haladnak a szűkülő fogdában; míg a legvégén belejutnak a „halottas kamrába”, ahonnan nincs menekülésük.
S e fenséges helynek hangja is oly isteni. Egy örökké tartó egyetemes zúgás, mely hasonlít a némasághoz, oly egyforma, s az Isten szavához: oly érthető. Amint az óriás folyam a kőzátonyokon végighömpölyög, ahogy a sziklafalakat korbácsolja, ahogy a szigetoltárokra harsogva rohan, ahogy az örvényekben fuldokolva elmerül, ahogy a zuhatagok hanglépcsőin végigjátszik, s ahogy ez örök hullámcsattogást az örök visszhang e kettős fal között a túlvilági zene felségéig emeli, mely csupa orgona és harangszó és elhaló mennydörgés, az ember elnémul, és saját szavát meghallani retteg e titáni zengés közepett. A hajósok csak jelekkel integetnek, a halászok babonás hite tiltja e helyt a szót: a veszély tudata mindenkit magában imádkozni készt.
Mert valóban, aki itt végighalad, amíg e sötét falakat látja itt maga mellett kétfelől, mintha saját kriptája falai között evezne végig.
Kivált mikor még a hajósok félelme, a bóra megjelen.
A kitartó hetes vihar. Ez járhatlanná teszi a Dunát a Vaskapu között.
Ha csak egy bércfal volna, az védene ellene; de a kettő között megszoruló légnyomás oly szeszélyessé válik, mint egy nagy város utcáiban kódorgó szél: majd elöl, majd hátul támad, minden kanyarodónál más irányból tör ki; egyszer-egyszer tökéletesen megszűnik, aztán megint egyszerre valamely völgyzugolyból, mint a lesből rohan elő, megkapja a hajót, kicsavarja a kormányt, dolgot ád minden kéznek, belerántja az egész vontató lócsapatot az alattságnál fogva a vízbe; aztán megint egyet fordul, s oly sebesen tolja előre a megkapott faalkotmányt, mintha az víz mentében úsznék; a hullám úgy porzik előtte, mint az országút, mikor végigsöpör rajta.
A templomi zengés oly ítéletnapi zajjá magasodik fel ilyenkor, hogy az elmerülő halálkiáltása nem hallik ki belőle.

A SZENT BORBÁLA ÉS UTASAI
Történetünk idejében még nem jártak a Dunán gőzhajók. Galactól elkezdve fel a Majna-csatornáig kilencezer ló járta a partokat, a hajók felvontatásával fáradva; a török Dunán a vitorlát is használták, a magyar Dunán nem. Azonkívül a csempészhajók egész raja járt-kelt a két ország közötti víz hátán, csupán izmos karú evezők által hajtatva. A sócsempészetnek volt ott divatja. Az állam eladta másfél forintért a török parton azt a sót, aminek az ára itthon hatodfél forint; a török partról visszahozta azt a csempész, s eladta a magyar parton negyedfél forintért. S így aztán mindenki nyert rajta, az állam is, a csempész is, a vevő is. Ennél barátságosabb viszonyt képzelni sem lehet. Hanem aki legkevésbé volt megelégedve a nyereségével, az az állam volt, mely a saját védelmére a hosszú határparton végig őrházakat állított fel, azokba a közel falvak férfilakosságát állítá be puskával, hogy a határ fölött őrködjenek. Minden falu adott határőröket, s minden falunak voltak saját csempészei. Minélfogva csak aziránt volt szükséges intézkedni, hogy amely falu ifjai éppen az őrségen vannak, annak a falunak a vénei járjanak ugyanakkor a csempészhajókkal; ami ismét igen szép családi vonás. Azonban az államnak még egyéb magas céljai is voltak e szigorú határőrzéssel. A pestis meggátlása.
A rettenetes keleti pestis!
Mi ugyan meg nem tudjuk mondani, hogy mi az és milyen az, mert hazánkban éppen százötven esztendeje, hogy az utolsó hiú özvegyasszony felvette a pestises sált Zimonyban, s mire a templomba ment vele, szörnyethalt; de mivel minden esztendőben olvassuk a hírlapokból, hogy majd Syrában, majd Brussában, majd Perában kiütött a keleti pestis, el kell hinnünk, hogy az csakugyan létezik, s hálával viseltetnünk a kormány iránt, amiért ajtót, ablakot elzár előtte, hogy be ne jöhessen hozzánk.
Mert minden idegen néppel való érintkezésünk valami új, eddig ismeretlen ragállyal ajándékozott meg bennünket. Kínától kaptuk a vörhenyt, a szaracénoktól a himlőt, az oroszoktól a grippét, a dél-amerikaiaktól a sárgalázt, s a kelet-indusoktól a kolerát - a törököktől pedig a pestist.
Azért az egész part hosszában a vizaví lakozóknak csak elővigyázati rendszabályok mellett szabad és lehet egymással érintkezniök, ami nagyon érdekessé és mulatságossá teheti rájuk nézve az életet.
S e rendszabályok igen szigorúak. Mikor Brussában kiüt a pestis, a török-szerb parton minden élő és nem élő tárgy azonnal pestisesnek nyilváníttatik hivatalosan, s aki azokhoz hozzáér, az „kevert”, az vándorol a vesztegintézetbe tíz, húsz, negyven napra. Ha egy bal parti hajó vontatókötele a fordulóknál hozzáér egy jobb parti hajó köteléhez, az egész hajó személyzete „kevert”, s a Duna közepén marad tíz napig; mert az egyik hajókötélről a másikra elragadhatott a pestis, s arról az egész hajószemélyzetre.
S mindez szigorú felügyelet alá esik. Minden hajón ott ül egy hivatalos orgánum: a „tisztító”. Rettenetes személy. Kinek kötelessége mindenkire felügyelni, mihez ér hozzá, kivel érintkezik, s aki az utazót, ha a török-szerb parton csak a köpenye szegletével érintett is egy idegent vagy egy szőrből, gyapjúból, kenderből készült tárgyat (ezek terjesztik a pestist), azonnal kevertnek nyilatkoztatja, s mihelyt Orsovára értek, kiszakítja családja karjai közül, s átadja a vesztegintézetnek. Ezért hívják a „tisztítónak”.
S jaj a tisztítónak, ha egy ilyen esetet eltitkol. A legkisebb mulasztás büntetése tizenöt évi várfogság.
Hanem a csempészeken, úgy látszik, hogy nem fog a pestis, mert ők nem hordanak magukkal tisztítót, s akárhogy dúl Brussában a keleti dögvész, ők éjjel-nappal közlekednek a két part között. Jó lesz feljegyezni, hogy szent Prokop a patrónusuk.
Csupán a bóra szokta megzavarni a detailüzletet mert a Vaskapu közötti sebes árban kiveri a déli partra a hajókat, amiket csak evezők mozdítanak előre.
Igaz, hogy vontatóval haladó hajón is lehet csempészni, s ez már en gros üzlet; hanem ez azután többe is kerül, mint atyafiságos jó barátságba, s nem szegény embernek való. Ez már nem só. Dohány és kávé.
A bóra bizony tisztára fújja a Dunát a hajóktól, s három-négy napra úgy helyreállítja a jó erkölcsöket s az állam iránti hűséget, hogy semmi bűnbocsánatra nincsen szükség. A hajók iparkodtak előle révbe menekülni, vagy horgonyt vetni a Duna közepén, s a határőrök alhatnak nyugton, amíg ez a szél nyikorogtatja faházaik ereszeit. Hajó nem jár most.
Az ogradinai őrállomás káplárjának mégis úgy tetszik, mintha reggel óta többször áthangzanék a szélzúgáson s a folyam zengésén keresztül az a sajátságos tutuló bőgés, amit a hajóstülök kétmértföldnyi messzeségre elküld, s ami a mennydörgésből is kiválik. Valami különös, visszatetsző, szomorú üvöltés az egyik hosszú facsövön keresztül.
Hajó jön-e most, s vontatóinak ad jelt a tülökkel? Vagy szerencsétlenül járt a sziklák között, s segélyért üvölt?
Az a hajó „jön”.
Egy tíz-tizenkétezer mérős tölgyfa hajó; mint látszik, egészen megterhelve, mert kétoldalt párkányain végigsöpör a hullám.
Az öblös jármű egészen feketére van festve; hanem az eleje ezüstszínű s magasra felnyúló csigafejű ormányban végződik, mely szép fényes bádoggal van kiverve. A tetőzet háztető alakú, kétoldalt lefelé vezető keskeny lépcsőkkel s fenn egy lapos járdával, mely egyik kormánytól a másikig vezet. Az ormány felőli része a tetőnek végződik a kettős kabineten, mely két szobácskából áll, jobbra-balra nyíló ajtókkal. A harmadik oldala a kabinetnek két-két zöldre festett redőnyű ablakot mutat, s e két ablak közötti téren látható a mártírhalált szenvedett Szent Borbála szűzi alakja életnagyságban lefestve; rózsaszínű köntösben, világoskék palástban s delipiros főtakaróval, körös-körül arany alapon, kezében fehér liliom.
Azon a kis téren pedig, ami a kabinet és a hajó orrát elfoglaló vastag kötéltekercsek között fennmaradt, van egy két láb széles és öt láb hosszú zöldre festett deszkaláda, abban fekete föld, s ez teleültetve a legszebb dupla szekfűkkel, teljes ibolyákkal. A képet és a kis kertet vasrács fedi három láb magasan, s e rács tele van aggatva mezeivirág-koszorúkkal, közepén gömbölyű piros üvegben ég egy mécses, s a mellé van feltűzve egy csomó rozmarin és szentelt fűzbarka.
A hajó első részére fel van emelve az árboc, s annak a derékkampójára van kifeszítve az alattság, a háromhüvelyknyi vastag hajókötél, melynél fogva a parton hetvenkét ló igyekszik a nehéz járművet víz ellenében vontatni. Más időben felényi is elég lett volna itt, s a felső Dunán tizenkét ló is elhúzza, de itt és a szél ellen küzdve a hetvenkettőnek is sok biztatás kell.
Az a kürtölés a lóhajcsárok vezetőjének szól.
Emberhangot hiába volna most itt vesztegetni. A hajóról a partig ha elhatna is az, a sokszerű visszhang úgy összezavarja azt, hogy ember meg nem érti.
Ellenben a tülök hangját a ló is megérti: annak a vontatott vagy megszaggatott, ijesztő vagy biztató üvöltéséből megtudja ember és állat, hogy no most sebesebben kell menni, most lassítani a lépést, most egyszerre megállni.
Mert a hajónak változatos sorsa van e sziklacsatornában: küzdenie kell a féloldalt verő széllel, a folyam rejtélyes folyásával, saját terhével, sziklák és örvények kerülgetésével.
Két ember kezében van a sorsa. Az egyik a kormányos, aki a timonrudat tartja; a másik a hajóbiztos, aki a tülökhanggal jelzi az elemek ordítása közepett a vontatók feladatát. Ha valamelyik rosszul érti a dolgát, a hajó vagy felfut valami sziklapadra, vagy belesikamlik a forgóba, vagy átverődik a túlpartra, vagy felakad valami zátonyon, s akkor el van veszve emberestül, egerestül.
Hanem ennek a két embernek az arcán nem látszik meg, hogy tudnának valamit a félelemről.
A kormányos ölnyi termetű kemény férfi volt, erősen rezes arcszínnel, a két orcáján a pirosság vékony hajszálerek szövevényében fejezte ki magát, miktől a szeme fehére is recés volt. Hangja örökösen rekedt, s csak kétféle változatot ismert: vagy erős kiabálást, vagy kopott dörmögést. Valószínűleg ez kényszeríti, hogy torkának kettős gondját viselje: előlegesen egy vastagon átpóláló veres gyapotkendővel, utólagosan a pálinkás butykossal, ami állandó helyén van a mándlija zsebében.
A hajóbiztos egy harminc év körüli férfi, szőke hajjal, mélázó kék szemekkel, hosszú bajusszal és másutt simára borotvált arccal, középszerű termet, első tekintetre gyönge alkatúnak látszó; a hangja is hozzá való, csaknem nőies, mikor halkan beszél.
A kormányost Fabula Jánosnak híják; a hajóbiztos neve Timár Mihály.
A hivatalos „tisztító” a kormányos timonpadlója szélén ül, fejére húzva daróckámzsáját; ennek csak az orrát látjuk meg a bajuszát, mind a kettő veres. Ennek a nevét nem jegyezte fel a történelem. Jelenleg éppen bagót rág.
A nehéz tölgyfa hajóhoz van kapcsolva a dereglye, abban ül hat hajóslegény, akik ütenyre eveznek; minden nyomásnál egyszerre felugranak helyeikről, két lépést felszaladnak egy zsámolyos emelvényre, akkor megkapják az evezőrudat, beleakasztják a Dunába a lapátot, s aztán hanyatt vetik magukat a padjaikra; a vontatón kívül ez is segíti a hajót, ahol erősebb a víznyomás.
Egy kisebb csónakforma a dereglyéhez kötve úszik.
A kettős kabinet ajtajában áll egy ötven év körüli férfi, s török dohányt szí csibukból. Keleties vonások; de inkább török, mint görög jelleggel, pedig külseje egészen görög szerbet akar mutatni, prémes kaftánjával, gömbölyű veres süvegével. A figyelmes szemlélőnek azonban fel fog tűnni, hogy arcának borotvált része a többihez nézve nagyon világos, mint szokott azoknál lenni, akik nemrég vágták le onnan a sűrű körszakállt.
Ez az úr Trikalisz Euthym név alatt van bejegyezve a hajókönyvbe, s a hajóteher tulajdonosa. A hajó maga Brazovics Athanáz, komáromi kereskedő sajátja.
A kabinet egyik ablakából végre egy fiatal leányarc tekint ki, s ezáltal szomszédjává lesz Szent Borbálának.
Mintha ez is szent volna.
Ez arc nem halavány, de fehér; a márvány, a kristály önerejű fehérsége az, olyan jogos sajátja a fehér szín, mint az abyssininak a fekete, a malájinak a sárga. Semmi idegen színvegyülettől nem háborított fehérség. Melyre nem idéz pírt sem a szemközt fúvó szél, sem a szemébe néző férfitekintet.
Igaz, hogy még gyermek, alig több tizenhárom évesnél; de magas, nyúlánk alak és komoly, szoborszerű arc, tökéletes antik vonásokkal, mintha anyja a milói Venusl arcán feledte volna szemeit valaha.
Sűrű, fekete haja valami érces fénnyel bír, minő a fekete hattyú tolla. De szemei sötétkékek. Két hosszú, vékonyan rajzolt szemölde csaknem összeér homlokán; az ilyen összeérő szemöldök valami varázshatalmat kölcsönöznek az arcnak. Ez a két vékony szemöld együtt mintha valami fekete aureole volna egy szentkép homlokán.
A leány neve Timéa.
Ezek a Szent Borbála utasai.
A hajóbiztos, mikor a tülköt leteszi a kezéből, mikor a fenékmérő ónnal megvizsgálta, hány lábnyi vízben haladnak most, időt vesz magának, hogy a szentkép rácsozatához fordulva, a leánykával beszélgessen.
Timéa csupán újgörögül ért, s a biztos azt a nyelvet is folyékonyan beszéli.
A táj szépségeit magyarázza a lánynak: az ijesztő, a borzalmas szépségeket.
A fehér arc, a sötétkék szemek mozdulatlanul figyelnek beszédére, de nagyon figyelnek.
A biztosnak mégis úgy tetszik, mintha ezek a szemek nem őrá figyelnének, hanem azokra a violákra, amik Szent Borbála lábai előtt illatoznak. Egyet leszakít közülök, s odanyújtja a gyermeknek, hadd hallgassa közelebbről, mint beszélnek a virágok.
A kormányos látja ezt mind onnan a timonállványról, s nem tetszik neki.
- Pedig jobb volna - hadarja ráspolyzegésű hangjával -, ahelyett, hogy a szent elől letépi a virágokat, s annak a gyereknek adogatja, ha egy szentelt barkát meggyújtana a lámpásnál; mert ha a Jézus nekivisz bennünket annak a kőbálványnak ott, a Krisztus sem ment meg bennünket. Jézus, segíts!
Ezt az áldást, ha maga lett volna is, elmondta volna Fabula János; de minthogy a tisztító éppen ott ült, az is hallotta, s párbeszéd lett belőle.
- De hát miért kell kegyelmeteknek éppen ilyen nagy viharban átkelni a Vaskapun?
- Miért hát? - felelt Fabula János, megtartva azt a jó szokását, hogy a kellő meggondolás végett előbb egyet húzzon a szalmás butykosból -, csak azért, mert sietős az utunk. Tízezer mérő tiszta búza van a hajónkon. A Bánátban nem termett, Oláhországban meg nagy volt a termés. Azt visszük fel Komáromig. Ma Szent Mihály napja van; ha nem sietünk, itt kap bennünket a november, s odafagyunk valahol az útban.
- S hogyan hiszi azt kegyelmed, hogy novemberben befagy a Duna?
- Nem hiszem, hanem tudom. Megmondja azt a komáromi kalendárium. Nézze csak meg a szobámban: ott van felakasztva az ágyam fölé.
A tisztító még mélyebben húzta be az orrát a kámzsájába, s nagyot köpött a Dunába a rágott bagótul.
- De pedig ne köpködjön a Dunába ilyenkor, mert azt a Duna nem szereti. Amit pedig a komáromi kalendárium mond, az szent. Most tíz esztendeje éppen így megjövendölte, hogy novemberben beáll a fagy. Én siettem is haza a hajómmal; akkor is a Szent Borbálán voltam. A többiek kinevettek. Aztán november huszonharmadikán egyszerre beállt a hideg, fele odafagyott a hajóknak, ki Apatinnál, ki Földvárnál, akkor aztán én nevettem. - Jézus, segíts! Szorítsd azt a lapátot, héééj!
A vihar ismét dühösen nekifeküdt a hajónak. A kormányos arcán kövér izzadságcseppek csorogtak végig, amint a kormányrudat visszatartani erőködött; de nem kellett neki segítség. Megjutalmazta magát érte egy korty pálinkával, amitől a szeme még veresebb lett.
- No csak a mellett a kőláb mellett segítsen el bennünket a Jézus! - fohászkodék nagy erőködés közben. - Feszítsd azt a lapátot, te gyerek! Csak ezt a követ elkerüljük szerencsésen.
- Aztán majd jön a másik.
- No meg a harmadik, meg a tizenharmadik, és mindig készen tarthatjuk a harangozópénzt a szánkban, mert minden órában hatszor esünk át a koporsó födelén.
- Hallja kegyelmed - szólal meg a tisztító, az egész rágdohánycsomaszt kivéve a szájábul -, én azt hiszem, hogy ez a kegyelmetek hajója nem csupán búzát szállít.
Fabula uram odanézett a csuklya alá, aztán vállat vont.
- Bánom is én. Ha dugáru van a hajónkon, legalább nem maradunk a vesztegzárban: hamar odább mehetünk.
- Hogyan?
A kormányos a markával egy kanyarító mozdulatot tett a háta mögé, amire aztán a tisztító nagyot röhögött. Megértette, mit jelent az.
- No most nézze, kend - szólt Fabula János -, amióta itt jártam, már megint változott a vízjárás; ha most szél hosszában nem eresztem a hajót, belekerülünk ebbe az új forgóba, ami a „szeretők sziklája” alatt támadt. Látja, hogy úszik itt a hajónk mellett ez a pokolbeli szörnyeteg folyvást. Egy öreg viza. Legalább van ötmázsás. Mikor ez a gonosz állat így versenyt úszik a hajóval, mindig valami szerencsétlenség támad. Jézus segíts! Csak olyan közel járna, hogy a szigonyt a hátába dobhatnám. Jézus segíts! Az a biztos meg egyre azzal a görög leánnyal kalatyol oda elöl, ahelyett, hogy a fullajtároknak tutulna. Azt a leányt is a veszedelem hozta ide. Amióta a hajómra lépett, mindig felszél fúj. Nem is lehet az valami jó. Olyan fehér, mint valami lélek, s összeérnek a szemöldökei, mint a boszorkánynak. Timár uram, tutuljon annak a fullajtárnak, hohooó!
Timár uram pedig nem nyúlt a tülökhöz, hanem a fehér leánynak mesélte a sziklák és zuhatagok tündérregéit.
Mert a Vaskaputól elkezdve föl egész Klisszuráig mind a két part minden sziklaormának, barlangjának, a meder minden sziklájának, szigetének, forgatagának van története, tündérregéje, népmondája vagy zsiványkalandja, mikről beszélnek a világtörténet könyvei, vagy a sziklákba vágott betűk, vagy népénekesek danái, vagy a hajósok szájhagyományai. Egy kővé vált könyvtár az; a sziklák nevei a kifelé fordított könyvek sarkai, aki azokat ki tudja nyitni, egy-egy regényt olvashat belőlük.
Timár Mihály nagyon jártas volt már ebben a könyvtárban, sokszor megjárta az utat a rá bízott hajóval a Vaskapun keresztül; minden kő és sziget ismeretes volt előtte.
Talán egyéb oka is lehetett az apró regék elbeszélésére az ismeretterjesztési vágynál? Talán az a jóakaratú törekvés vezette, hogy mikor egy gyönge szívű teremtésnek valami nagy veszélyen kell keresztülhatolni, mely még az erős férfiak edzett szívét is megremegteti, olyankor ezek, kik a borzasztóval már megbarátkoztak, az ismeretlen figyelmét a mesék világába félrecsalogassák.
Amíg Timéa azt a regét hallgatta, hogyan menekült fel a hős Mirkó kedvesével, a hű Milievával a Ljubigája szikla tetejére ott a Duna közepén; hogyan védelmezte ott menedéke nyaktörő feljárását egyedül egymaga az üldöző Asszán minden zsoldharcosa ellen; hogyan táplálta ott hosszú időn át mindkettőjüket egy kőszáli sas, mely fészkébe ott a sziklatetőn fiainak kecskegödölyéket hordott, s a martalékot a szeretők megosztották: ... azalatt a gyermek figyelmét kikerülte a tomboló zaj, mit a rohanó hullám a félelmesen közelítő Ljubigája szikla körül támaszt; nem ért rá előre borzadozni a fehér tajtékot túró hullámok felett, miket a megszorult folyam hány az örvény körül; a hajósok „kecskék”-nek híják a gyapjas hátú hullámokat.
„Pedig jobb volna, ha az orrunk elé nézegetnénk, nem hátrafelé!”, dörmögé a kormányos, s egyszerre nagy hangú kiáltásra erőszakolta hangját.
- Hahooó! Biztos úr! Mi jön ott ránk szemközt?
A biztos hátratekintett, a hajó orra felé fordulva, s akkor ő is meglátta azt, amire a kormányos figyelmezteté.
A Tatalia-szoros közepett jártak éppen, ahol a Duna már csak kétszáz ölnyi széles, s a legmeredekebb esést képezi. Olyan ott a folyam, mint egy zuhogó patak; csakhogy a Duna van benne.
S még azt a folyamot is két részre osztja egy nagy sziklatömeg, melynek homloka felül mohos és cserjés; a nyugati oldalánál megtorlik a víz, s két ágra szakad, az egyik ága a szerb parthoz közel meredek sziklapadról rohan alá, a másik ágának van egy ötvenöles csatorna vágva a kőgerincbe, azon lehet föl és le közlekedni a nagyobb hajóknak. Jövőnek és menőnek itt ezen a helyen összetalálkozni nem tanácsos, mert a kikerülés sok veszedelemmel jár. Északnak számos szirtfok rejlik a víz tükre alatt, miken föl lehet akadni, délnek pedig képződik a nagy örvény, melyet a kőszigeten alul ismét összeömlő két folyamág képez, s ha az magához ragadja a hajót, nincs emberi hatalom, mely megszabadítsa.
Tehát az igen komoly veszély volt, amit a kormányos jelzett: „Mi jön reánk ott szemközt?”
Egy szemközt jövő jármű a Tatalia-szorosban ilyen magas vízállás mellett, s ekkora szélnyomás alatt.
Timár Mihály visszakérte távcsövét Timéa kezéből, melyet az imént adott át neki, hogy jobban megláthassa rajta, hol volt az a tanya, melyből Mirkó védelmezte a szép Milievát.
A Duna nyugati kanyarodásánál látszott egy fekete tömeg a víz közepén.
Timár Mihály szemügyre vette azt messzelátójával, s aztán visszakiáltott a kormányosra:
- Egy malom!
- Akkor megvert bennünket a Jézus!
Egy dunai malom jött a sebes árban szemközt, melyet a nagy vihar szakított le láncáról; tehát előreláthatólag egy olyan jármű, melynek se kormányosa, se legénysége nincs már, azok elmenekültek róla; az pedig rohan magára hagyva bomlottul, vaktában, s söpri el maga előtt sorszámra az útba akadó malmokat, s kergeti zátonyra a szemközt jövő terhes hajókat, amik nem tudnak előle elég gyorsan félreállni.
Itt pedig nincs hová félreállni. Kétfelől a Scylla és Charybdis.
Timár Mihály nem szólt semmit, visszaadta Timéának a távcsövet, utasítva őt, hogy hol láthatja meg vele legjobban a sasok fészkeit, miknek ősapja a szeretőket oly híven táplálta; aztán hirtelen levetette a kabátját, leugrott az evező legények közé a dereglyébe, s parancsot adott nekik, hogy öten szálljanak át vele a ladikba; vegyék fel a kis horgonyt és a vékony alattságot, s aztán eresszék el a ladikot.
Trikalisz és Timéa nem érthették rendeleteit, mert magyarul beszélt, s ők e nyelvet nem bírták. Így azt sem érthették, hogy a hajóbiztos minő rendeletet ád a kormányosnak.
- A vontató csak hadd menjen folyvást, a hajó ne térjen se jobbra, se balra!
Nehány perc múlva azonban Trikalisz már megérthette látásbul is, hogy minő veszélyben forognak. Az elszabadult malom sebesen közeledett aláfele a zúgó mederben, s ki lehetett venni puszta szemmel is kelepelő keréklapátjait, mellyel széltében elfoglalta a járható csatornát. Ha az összecsap a terhes hajóval, egyszerre el lesz süllyesztve mind a kettő.
A ladik a hat férfival nagy erőfeszítéssel igyekezett a rohanó ár ellenében haladni. Négyen eveztek, az ötödik kormányzott, a biztos a ladik orrában állt összefont karokkal.
Mire fognak ezek mehetni? Egy ladikkal egy malom ellen. Emberi izmokkal a folyam ellen, a vihar ellen?
Ha mind Sámsonok volnának is, a hydrostatica törvénye meghiúsítja erőködésüket. Amennyit fognak taszítani a malmon; annyit fognak lökni saját ladikjukon. Ha megragadják is a malmot, az fogja őket magával vinni. Olyan, mintha a pók el akarná fogni hálójával a szarvasbogarat.
A ladik azonban nem is tartotta magát a Duna közepén, hanem igyekezett a sziklasziget nyugati ormát elérni.
A folyam olyan hullámokat hányt e helyen, hogy az öt férfi el-eltűnt a hullámvölgyben, s a másik percben ismét fenn libegett a szilaj habgerinc tetején, ingatva, hányatva a megbomlott ár által, mely habzott alatta, mint a forró, bugyborékoló víz!

A FEHÉR MACSKA
Az öt hajóslegény a hullámhányta ladikban tanakodott, hogy mit kellene tenni.
Az egyik azt mondta, be kell ütni fejszével a malom oldalát vízszín alatt, hogy elsüllyedjen.
Ez nem menekülés. Azért a sebes ár az elsüllyesztett malmot is csak nekiviszi a terhes hajónak.
A másik azt mondta, bele kell fogózni csáklyákkal, s akkor aztán a ladikról adni a kormánnyal olyan irányt a malomnak, hogy az a forgóba belekerüljön.
Ez is rossz tanács, mert a forgó aztán a ladikot is magával ragadná.
Timár azt a parancsot adta a kormányosnak, hogy tartson a Perigrada-sziget orma felé, melynek koronáját képezi a „szeretők sziklája”.
Mikor a zuhogóhoz közel értek, fölemelte a mázsányi horgonyt, s kilökte azt a vízbe, anélkül, hogy a ladikot megingatta volna. Ekkor tűnt ki, hogy vékony testalkatának szívós izmai vannak.
A horgony nagy tekercset rántott maga után a kötélből; ott mély a víz.
Akkor parancsot adott Timár a kormányosnak, hogy siessenek a malom felé.
Most már értették a szándékát. El akarja fogni a malmot a horgonnyal.
- Rossz gondolat! - mondák a hajósok. - Akkor éppen keresztbe fog feküdni a malom a járható csatornán, s elállja a hajó útját, a kötél pedig oly hosszú, hogy vékonysága mellett hamar el fogja szakítani az a nehéz jármű.
Trikalisz Euthym, amint a hajórul észrevette ezt a szándékát Timárnak, ijedten hajítá el kezéből a csibukot, s a hajógerincen végigfutva, rákiálta a kormányosra, hogy vágja el a vontatókötelet, s bocsássa vissza a hajót víz mentében.
A kormányos nem értett görögül; de a kézmozdulatokból megérté, hogy mit kívánnak tőle.
Nagy nyugalommal felelt, vállát a timonrúdnak vetve:
- Nem kell mozogni; tudja Timár, mit csinál!
Trikalisz a rémület dühével rántotta ki handzsárját öve mellől, hogy maga vágja el a kötelet; hanem a kormányos akkor a háta mögé mutatott. S amit Trikalisz Euthym ott látott, az megváltoztatta a szándékát.
Az Al-Duna felől a folyam közepén jött fel egy jármű. Mértföldnyi távolból is kiismeri a gyakorlott szem. Vitorlás árboca van, melyen a vitorla össze van most húzva, magas hátulja és huszonnégy evezője.
Ez török ágyúnaszád.
Amint ezt meglátta Trikalisz Euthym, visszadugta a handzsárt az övébe. Az első látványtól, mely a hajó orra előtt mutatkozott, veres lett az arca; a másodiktól elsárgult.
Odasietett Timéához.
Az a Perigrada sziklaormot nézte a távcsővel.
- Add ide a távcsövet! - szólt Euthym rémülettől rekedten.
- Ah! be kedves! - monda Timéa, mikor a távcsövet átadta.
- Mi az?
- Azon a sziklán apró marmotácskák laknak, s úgy játszanak egymással, mint a mókusok.
Euthym odairányzá a távcsövet az alulról jövő járműre, s szemöldei még jobban összehúzódtak, arca halálsápadt lett.
Timéa visszavette tőle a távcsövet, s újra fölkereste vele a sziklalakó marmotákat. Euthym átölelte jobb karjával a leány derekát.
- Hogy táncolnak, hogy ugrálnak! Egy kergeti a többit. Ah! be kedves.
És Timéa közel volt ahhoz, hogy az az ölelő kar hirtelen felkapja a levegőbe, s a hajómellvéden keresztül behajítsa a tajtékzó hullámba.
Hanem amit ezután a másik oldalon látott Euthym, az ismét visszaadá arcának eltűnt életszínét.
Timár, amint olyan közel jutott a malomhoz, hogy egy hajítással elérheté, egy hosszú tekercset fogott jobbjába a horgonykötélből. Annak végén volt egy vaskampó.
A kormánytalan malom jött sebesen közeledve, mint valami özönvízi szörnyeteg az áramlat közepén. Nagy lapátkereke forgott sebesen a rohanó árban, s az üres garad alatt kelepelve dolgozott a pitlén őrölő korong, mintha egész moltert járatna le.
Senki sem volt a veszendőbe menő alkotmányon; csak egy fehér macska ült a pirosra festett zsindelytetőn, s onnan nyávogott kétségbeesett hangon.
Timár, a malomhoz érve, hirtelen megcsóválta a feje fölött a vaskampós végű kötelet, s ráhajítá a lapátkerékre. Amint a vaskampó beleakadt az egyik lapátba, a víztől hajtott kerék elkezdte szépen felgombolyítani a horgonykötelet, s ennélfogva csendes eltérő irányt adott a malomnak a perigradai sziget felé; saját gépezetével hajtva végre azt az öngyilkos munkát, hogy a szirthez csapja magát.
- Mondtam, hogy tudja Timár, mit csinál! - dörmögé Fabula János, míg Euthym örömkitöréssel kiálta fel: „Jól van, fiam!” s oly erősen megszorítá Timéa kezét, hogy az felijedt, s abbahagyta a marmotákat.
- Nézd!
Timéa most már a malmot kezdte nézni. Ahhoz már nem kellett távcső, mert a malom és hajó oly közel jöttek már egymáshoz, hogy a szűk, ötvenöles csatornában alig tízölnyi távolság maradhatott köztük.
Éppen elég, hogy a hajó sértetlenül elmehessen veszedelmes pokolgépe mellett.
Timéa nem látta sem a veszélyt, sem a megmenekülést; csupán a magára hagyott fehér macskát.
Az a nyavalyás, most, hogy egy emberlakta hajót látott maga felé közeledni, felszökött helyéből, s elkezdett a tető párkányán végigszaladgálni, sírva, nyivákolva, s méregetve a tért a hajó és a malom között, ha át bírná-e ugrani?
- Ah! A szegény kis cica! - szepegett Timéa. - Bárcsak olyan közel jönne hozzánk, hogy átjöhetne a hajónkra.
Ettől a szerencsétől ugyan megőrizte a Szent Borbálát védszentje meg az a kötél, mely egyre rövidebbre húzódva a motolláló kerék lapátain, a malmot közelebb vontatta a sziklaszigethez, s távolabb a hajó útjától.
- Szegény szép fehér cica!
- Ne féltsd azt, gyermekem - vigasztalá őt Euthym -, ha a sziklához ér a malom, majd kiszökik a partra, s ha ott marmoták laknak, elélhet úri módon.
Csakhogy a fehér cica nem akarta meglátni a szigetet a malom túlsó oldala felől; folyvást az innenső párkányon szaladgált. Timéa integetett neki kendőjével, mikor hajójuk már szerencsésen elhaladt a megbűvölt malom mellett, s kiáltozott rá majd görögül, majd a minden macskák nyelvén; „eredj! fordulj meg! ki a partra! sicc! szaladj!” de a kétségbeesett állat csak nem értette azt meg.
Abban a pillanatban aztán, amint a hajó hátulja elhaladt a malom mellett, ezen egyet fordított a zuhogó, s ezáltal visszafelé tekerintve a lapátkereket, az arra felgombolyított kötél hirtelen leszaladt róla; mire az elszabadult malom vágtatva rohant előre a part melletti ártorlatban.
A fehér cica a rémülettől tüszkölve szaladt föl a tetőgerincre.
- Ah!
A malom pedig rohant a maga veszedelmébe.
A szikla mögött a forgó!
Egyike a legnevezetesebb örvényeknek, miket folyamóriások képeznek. Minden hajóstérképen meg van jelölve ez a hely, két, egymással szemközt irányzott meghajló nyíllal. Jaj a járműnek, amelyik e nyilak irányába beletéved: az óriási örvénytölcsér körül úgy habzik a vízár, mintha tűzkatlan forralná, s a rétes alakú körforgó ölnyi mélyedéssel tűnik ki a hullám közül. Ez örvény százhúsz lábnyi mélységet vájt a sziklában, s amit e mély sírba leragad magával, azt ember nem szedi többet össze, s ha ember volt, dolga lesz vele a feltámadásnak!
Az áradat most ennek az örvénynek vitte neki az elszabadult malmot.
Amíg odáig ért, fenekén törést kapott, féloldalt megmerült, a lapátkereke gerendelyével egyenesen állt az ég felé, a fehér cica annak a végére futott fel, s ott állt meg, felgörbített háttal; a forgó megkapta a deszkaalkotványt, egy nagyot lódított rajta széles körben, az négyszer-ötször megfordult saját maga körül, recsegett, ropogott minden gerendája, s aztán eltűnt a víz alatt.
A fehér cica is.
Timéa ideges borzadállyal takarta el arcát vékony sáljába.
Hanem a Szent Borbála meg volt mentve.
A visszatérő hajósoknak mind egyenkint megszorongatta a kezeit Euthym. Timárt meg is ölelte.
Timár azt hitte, hogy talán Timéa is fog neki mondani valamit.
Timéa azt kérdezé tőle:
- Most mi lesz abból a malomból?
S rémült képpel mutatott az örvényre.
- Forgács és pozdorja.
- S a szegény cicából?
A leány ajkai remegtek, és szemeibe könny gyűlt.
- Annak bizony vége.
- De hisz az a malom más szegény emberé volt! - szólt Timéa.
- Igaz; de nekünk a magunk hajóját s a magunk életét kellett megvédelmeznünk; különben mi süllyedünk el, s minket sodor le az örvény a mélységbe, s minket hány ki majd a partra szétszaggatva.
Timéa ránézett a szemeiben ülő könnyek prizmáján keresztül a férfira, aki ezt mondá.
Egy idegen, előtte érthetetlen világba pillantott be e könnyeken át:
„Hogy nekünk szabad a más szegény ember malmát az örvénynek taszítanunk azért, hogy a magunk hajóját megmentsük, s szabad egy macskát a vízbe fojtanunk azért, hogy magunk ne vesszünk a vízbe.”
Ezt ő nem akarta megérteni.
S e perctől fogva nem hallgatott Timár tündérmeséire, hanem kikerülte őt, ha meglátta.

A SALTO MORTALE EGY MAMMUTTÓL
De nem is volt kedve Timárnak ezúttal a mesemondáshoz; mert még jóformán ki sem fújhatta magát a halálveszélyes küzdelemtől, midőn Euthym a kezébe adta a távcsövet, s mutatta neki a háta mögött, hogy hová nézzen vele.
Timár odanézett a távolban látott hajóra, s azt mondá csendesen, elmorzsolgatva szájában a szót:
- Ágyúnaszád... Huszonnégy evezős... „Szaloniki” a neve.
Azután le sem tette a távcsövet mindaddig, míg a Perigrada-sziget ormai egészen el nem takarták előle azt a másik hajót.
Akkor hirtelen letette a távcsövet, s a tülköt szájához illesztve, rövid taszító hangokban először hármat, azután hatot kürtölt vele, mire a hajcsárok elkezdték lovaikat gyorsabban hajtani.
A Perigrada sziklaszigetet két ágban folyja körül a Duna. A szerb part felőli ág az, melyen a terhes hajók fölfelé mehetnek a Dunán. Ez a kényelmesebb, biztosabb és olcsóbb út, mert itt még felényi vontatóerővel lehet a hajót előremozdítani. A román part mentében szintén van a parti sziklák hosszában egy oly keskeny sziklaárok vágva, hogy egy hajó éppen elfér benne; de már itt ökrökkel lehet csak a hajót vontatni, s néha százhúszat is eléje fognak. A Duna másik ága a Perigrada-sziget túlfelén meg egy éppen keresztben álló kisebb sziget által szoríttatik össze. Ennek a neve Reszkivál. (Jelenleg ez a sziget már félig fel van vettetve; történetünk idejében még egészen megvolt.) E két sziget okozta szoroson nyílsebességgel rohan át a folyam; e szoroson felül pedig szélesen elterülve, a két sziklafal közét mint egy nagy tó tölti be.
Csakhogy ennek a tónak nincsen tükre; az szüntelen hullámzik, s a legkeményebb télben sem fagy be soha. Ennek a tónak a feneke tele van sziklákkal; némelyik szikla egészen el van rejtőzve a víz alá, másik több ölnyire emeli ki idomtalan torzalakját, s igyekezik megérdemelni jó vagy rossz nevét a ferdeségével.
Ott néz farkasszemet egymással a Golubacska mare és mika vadgalamb lakta odúival; ott nyúlik ki előrehajolva a fenyegető Rasbojnik; a Horan Mare csak a fejét emeli ki, a két vállán átzuhan a hullám; hanem a Piatra Klimyere egészen visszafordulni kényszeríti a nekirohanó árt, s egy csoport meg nem nevezett szirt árulja el magát szerteszéjjel a csillámló víz által, mely rajta megtörik.
Ez a legveszélyesebb hely a világ minden hajósára nézve. Edzett tengerészek, angolok, törökök, olaszok, kik a tenger minden vészeit megszokták, remegve közelítenek e sziklameder felé még most is.
Itt ezen a helyen süllyed el a legtöbb hajó. Itt jutott tönkre a török kormány gyönyörű vas hadihajója is, a „Silistria”, mely Belgrád alá volt rendelve, s mely talán egészen új korszakba rántotta volna a keleti ügyeket, ha a Reszkivál-sziget, egy békeszerető bölcs politikus szirthegye olyan élesen ki nem vágta volna az oldalát, hogy ott maradjon.
És e veszélyes szirtfenekű tavon keresztül mégis van egy átjárás, hanem azt kevés hajós ismeri, s még kevesebb merte valaha felhasználni.
Ez az átjárás arra való, hogy a szerb partról át lehessen menni a terhes hajóval a romániai part sziklacsatornájába.
Ezt az utóbbi csatornát egész hosszában folytonos sziklapad zárja el a nagy Dunától, s belemenni csak Szvinicánál lehet, kijönni belőle csak Szkela Gládovánál.
Hanem akik tudják a módját, ahol a Piatra Kalugera fölött a Duna nyugvót képez, ott azon a helyen, egy rézsút vonalon át tudnak vágni terhes hajóval a szerb csatornából a román csatornába.
Ez a salto mortale egy úszó mammuttal.
A tülök hármat kurjant, azután hatot, a hajcsárok tudják már, mit jelent ez; a fullajtár is leszáll a lováról, van oka rá, s akkor nagy lármával, ostorpattogással kezdik űzni a lovakat. A hajó sebesen nyomul a víz ellenében.
A tülök kilencet üvölt.
A hajcsárok ütik a lovakat egész a dühödésig, a szegény pára érti a szót, s érzi az ütést, vágtat előre a megszakadásig. Ötpercnyi ilyen munka több neki az egész napi húzásnál.
Most a kürt tizenkettőt bömböl. Amire ember és állat képes, előveszi most; a végső erőfeszítés az összerogyásig megy; a hajókötél, három ujjnyi vastag alattság megfeszült már, mint a felvont kézíj, s az a vashenger, amelyen a hajó orrán keresztül van vonva, oly forró tőle, mint a tűztől; a hajóbiztos ott áll a kötél előtt, kezében egy éles hajósszekerce.
S mikor legsebesebben vágtat előre a hajó, a szekercének egy csapásával kettévágja a hajó orrán a kötelet.
A kifeszített kötél mint valami óriási húr bőg végig a levegőben, magasan felcsapva; a vontató lovak mind rakásra esnek, a legelső lónak nyaka törik, azért szállt le róla a lovásza jó előre; a köteléről elszabadult hajó pedig egyszerre sebesen megváltoztatja irányát, s orrával az északi partnak fordulva elkezd víz ellenében rézsút keresztülvágni a folyamon.
A hajósok „átvádolás”-nak nevezik ezt a merész műveletet.
A nehéz hajót akkor semmi sem hajtja; sem gőz, sem evező; a hullám is ellene jő: csak a kapott mozdulat folytonossága az, mely a túlsó partra átviszi.
Ezt a mozderőt kiszámítani, ezt arányba helyezni a távollal, az erőfogyasztó ellenerővel, bármely képzett gépésznek is becsületére válnék: a paraszt hajós megtanulta azt a tapasztalatból.
Attól a perctől fogva, amelyben Timár elvágta a hajókötelet, minden rajta levőnek az élete egyedül egy ember kezébe volt adva: a kormányoséba.
Fabula János ekkor mutatta meg, hogy mit tud.
- Segíts, Jézus! Uram Jézus! - dörmögé, hanem maga is hozzálátott. Eleinte a hajó sebesen vágtatott a Duna képezte tóba befelé; a kormányrúdhoz most két ember kellett, az is alig bírta a szaladásnak indult szörnyeteget fékezni.
Timár azalatt a hajó orrán állt, s a fenékmérő ónnal kémlelte a medret, fél kezével a zsineget tartva, másik kezét a levegőbe emelve, s ujjaival mutogatva percenkint a kormányosnak, hány láb víz van a hajófenék alatt még.
- Segíts, Jézus!
A kormányos úgy ismerte azokat a sziklákat, amik mellette elmaradoztak, hogy azt is meg tudta volna becsülni, hány lábnyit áradt körülöttük a Duna a múlt hét óta. Bizton van az ő kezében a kormányrúd; és ha csak egy arasznyi mozdulatot tévesztene, ha csak egy lökést kapna a hajója, csak annyit, amennyi annak rohamát egy percre megakasztja, a hajó és utazói mind utána mennének a perigradai húszöles örvénybe az eltűnt malomnak, s a szép fehér gyermek is a szép fehér cicának.
Már átfutottak szerencsésen a Reszkivál kataraktáit megelőző sekélyen is. Ez a leggonoszabb hely, a hajó futása már lassul, a mozderő hatását elfogyasztá az ellenár, s a vízfenék hegyes sziklacsúcsokkal van tele.
Timéa a mellvédről kihajolva nézett alá a vízbe. Az átlátszó hullám fénytörésében oly közel látszottak a sziklatömegek, szép eleven tarka színeikkel, zöld, sárga, vörös kődarabok, mint egy óriási mozaik; közöttük fürgén evickélt végig egy-egy ezüstfényű hal piros ússzárnyaival. Úgy gyönyörködött ebben!
Mély hallgatásnak való jelenet volt az; mindenki tudta, hogy most temetője fölött úszik; csak az Isten irgalma őrzi, ha sírkövét meg nem találja ott alant a sok között. Csak a gyermek nem félt még semmitől.
Most egy öbölszerű sziklakör közepébe jutottak. A hajósok, puskás szikláknak nevezik azokat, talán azért, mert a bennük megtörő hullám hangja hasonlít a folytonos fegyvertüzelés robajához.
Itt a fő Duna-ág megtorlik, s mély medencét képez. A fenék sziklái nem veszélyesek, mert mélyen feküsznek; a zöld homályban ott a fenéken látni az óriási lomha tömegeket, mik csak néha mozdulnak meg, a tenger vendégeit, a vizákat, s látni, amint a vizek farkasa, a mázsányi csuka szétriasztja megjelenésével a pihenő halak tarka seregét.
Timéa elbámult a víz alatt lakók játékain, olyan volt az, mint egy amfiteátrum - madártávlatból.
Egyszer aztán azon vette észre, hogy Timár megragadja karjánál fogva, elszakítja a mellvédtől, s betaszítja a kajütbe, erőszakosan rácsapva az ajtót.
- Vigyázz, hahóóó! - hangzik az egész hajósnép szava egyszerre.
Timéa nem tudta, mi történt, miért bánnak vele ilyen durván, s a kajüt ablakához futott, hogy kinézzen rajta. Csak az történt, hogy a hajó szerencsésen áthaladt a puskás sziklák öblén is, s készült a román csatornába befutni, hanem az öböl medencéjéből, kivált nagy szél mellett, a csatornába oly sebesen ömlik át a hullám, hogy valódi zuhatagot képez, s itt a salto mortale leghalálosabb pillanata.
Amint Timéa kitekintett a kis ablakon, csak annyit látott, hogy Timár a hajó orrán áll egy csáklyával kezében, s azután rettentő nagy harsogás támad, egy óriási hullámhegy fehér tajtékot túrva keresztülcsap a hajó orrán, odavágva az ablak üvegtábláihoz zöld kristálytömegét, mely egy percre Timéát elvakítja. A másik percben, amint kitekint, már nem látja a hajó orrán a biztost.
Künn nagy kiabálás van; Timéa kirohan az ajtón: ott atyjával találkozik.
- Elsüllyedünk-e? - kérdi tőle.
- Nem. A hajó megmenekült, hanem a biztos a vízbe esett.
Látta azt Timéa, hiszen a szeme előtt sodorta őt le a hajó orráról a hullám.
Hanem azért a szíve meg sem dobbant e szóra.
Csodálatos az!
Mikor a fehér cicát a hullámok közé veszni látta, akkor kétségbe volt esve, akkor nem tudta könnyeit visszatartóztatni, s most, mikor a hajóbiztost elnyelte a hullám, azt sem mondta rá, hogy „szegény”!
Igen, mert a fehér cica oly keservesen könyörgött mindenkinek, az az ember pedig úgy dacolt mindenkivel! Aztán a fehér cica egy kedves kis szeretni való állat volt, a hajóbiztos pedig egy csúf férfi. És mert elvégre a szegény kis fehér cica nem tudott magán segíteni, a hajóbiztos pedig erős, ügyes ember, bizonyosan kiszabadítja magát a bajból: hiszen azért férfi.
A hajó az utolsó salto mortale után meg volt mentve, s biztos helyen úszott a csatornában; a legénység csáklyákkal futott a dereglyéhez, az eltűnt biztost keresni. Euthym magasra emelt erszényét mutogatá nekik jutalmul, ha Timárt megszabadítják. „Száz arany a jutalma annak, aki élve felhozza a vízből!”
- Csak tartsa ön meg a száz aranyát, uram! - hangzék a hajó túlsó oldalán a keresett férfi szava. - Itt vagyok magamtól is.
Ő a hajó hátulján a horgonykötélen felkapaszkodott a vízből. Nem kell azt félteni: nem vesz az el olyan könnyen.
S azzal, mintha semmi sem történt volna, hozzákezdett a rendelkezéshez.
- Le kell ereszteni a vasmacskákat.
A hárommázsás horgonyt bocsáták le a vízbe, s arra a hajó a csatorna közepén megállt, a Duna felől a sziklák által teljesen eltakarva.
- S most ki a ladikkal a partra! - parancsolá Timár három legénynek.
- Váltson ön száraz öltönyt! - tanácsolá neki Euthym.
- Nagy pazarlás volna! - mondá Timár. - Még ma többször is lesz ilyen keresztelő. Legalább már most vízmentes vagyok. Sietnünk kell.
Ez utóbbi szót súgva ejté Euthymhoz.
Annak helyeslően villantak a szemei.
S a hajóbiztos sietve szökött a ladikba, maga kormányzott, hogy gyorsabban jussanak a révházig, ahol a vontatókat lehet találni, ott nagyhamar összetoborzott nyolcvan igásbarmot, a hajón ezalatt felvonták az új alattságot, az ökröket hozzákötötték: nem telt bele másfél óra, hogy a Szent Borbála folytatta az útját a Vaskapun keresztül, mégpedig az ellenkező part mentében, mint amelyen megkezdé.
Mire Timár visszatért a hajóra, minden öltöny meg volt a testén száradva a nagy fáradságtól.
A hajó meg volt mentve, talán kétszer is megmentve, s vele együtt az egész hajóteher, Euthym és Timéa. Bizony Timár menté meg őket.
Pedig hát mi köze neki ezekhez? Miért így törnie magát? Hisz ő csak egy biztos a hajón, csak egy „schreiber”, akinek évi fizetése jár, elég szűken, s akire nézve mindegy, akár búzával van tele a hajó, akár csempészett dohánnyal, akár igazgyönggyel: az ő díja csak egy marad.
Ilyenformát gondolt magában a „tisztító” is, mikor a román csatornába érve, újra megkezdé a beszélgetést a kormányossal, amire egy darab ideig nem volt jó idő.
- Vallja meg kegyelmed, hogy sohasem voltunk közelebb ahhoz, hogy együtt valamennyien a pokolra menjünk, mint a mai napon.
- Ami igaz, az igaz! - felelt rá Fabula János.
- De hát mi szükségünk volt nekünk megkísérlenünk, hogy vajon Szent Mihály napján belefullad-e az ember a vízbe?
- Hm! - monda Fabula János, s egy rövidet szítt a butykosból. - Mi lénungja van kendnek egy napra?
- Húsz krajcár! - felelt a tisztító.
- Hát az ördög hozta kendet ide húsz krajcárért meghalni! Én nem híttam kendet ide. Nekem egy forintom van egy napra, meg a szabad koszt. Nekem negyven krajcárral több okom van a nyakamat kockáztatni, mint kendnek. Hát mi baja mármost?
A tisztító a fejét csóválta, s aztán letolta a sipkájáról a csuklyát, hogy jobban érthetővé tegye magát.
- Hallja kegyelmed, én azt hiszem, hogy ezt a kegyelmetek hajóját az a török hajó, ami ott a hátunk mögött jön, üldözőbe fogta, s most a Szent Borbála az elől menekül.
- Hm! - A kormányos nagyot dörmögött, s egyszerre úgy berekedt, hogy nem tudott hangot adni.
- No! Nekem semmi közöm hozzá - szólt vállvonva a tisztító -, én osztrák granicsár vagyok; semmi dolgom a törökökkel, hanem amit tudok, azt tudom.
- No hát tudja meg kend, amit még nem tud! - monda Fabula János - Persze hogy üldöz bennünket az a török hajó, persze hogy az elől vesztettünk most utat, mert hát az a baj van, hogy ezt a fehér képű leányt, ott ni, el akarták vinni a szultán háremébe; aztán az apja nem engedte, inkább elszökött vele Törökországból, s most az a dolgunk, hogy mentül elébb magyar földre léphessünk, ahol nem üldözheti őket többé a szultán. No mármost tud kend mindent, hát ne kérdezzen kend többet, hanem menjen oda a Szent Borbála dicsőséges szent képe elé, s ha a hullám el találta előtte oltani a lámpást, gyújtsa meg kend újra, s ne felejtsen el kend három szentelt barkát megégetni előtte, ha igazhitű katolikus ember kend.
A tisztító felcihelődött, s előkeresgélte a tűzszerszámát, lassú hangon dörmögve a kormányoshoz:
- Én csak igazhitű katolikus ember vagyok, de kendről azt beszélik, hogy csak a hajón pápista, amint a szárazföldre lép, mindjárt kálvinista, mikor a vízen van, akkor imádkozik, de alig várhatja, hogy amint a szárazra lép, kikáromkodhassa magát. Aztán meg azt is mondják, hogy a kend neve Fabula János, s hogy Fabula deákul azt jelenti, hogy mese. Hanem azért elhiszek mindent, amit kendtől hallottam, csak ne haragudjék.
- Azt bölcsen teszi. Mármost hát csak menjen, s addig ide ne jöjjön, amíg nem hívom.
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
A huszonnégy evezősnek három óráig tartott feljönni arról a pontról, ahol a Szent Borbáláról legelébb meglátták, a perigradai szigetig, ahol a Duna két ágra válik. Ennek a szigetnek a sziklatömegei eltakarták előle az egész Duna-öblöt, az ágyúnaszádról nem lehetett látni, mi történt a sziklák mögött.
A szigeten alul már találkozott a naszád egyes úszó hajóroncsokkal, miket az örvény sodra felhányt a víz színére. Ezek az elmerült malom töredékei voltak. Nem lehetett már felismerni, hogy malomhoz tartoznak-e vagy hajóhoz.
Amint a Perigradát elhagyta az ágyúnaszád, a Duna előtte állt másfél mértföldnyi hosszúságban, végig lehetett rajta tekinteni.
Egyetlenegy terhes hajó sem látszott sem a folyamon, sem a parthoz kötve. Amik a part mellett libegtek, apró halászladikok s kisszerű burdzsellák voltak.
Az ágyúnaszád még előbbre hatolt, s a Duna közepéig cirkált némely helyen, azután visszatért a parthoz. A török hajónagy a partőröktől tudakozódott az előtte haladt terhes hajó felől. Azok nem láttak semmit, odáig már nem jött a hajó.
Még feljebb haladva, utolérte a Szent Borbála vontató hajcsárait.
A hajónagy azokat is kérdezte.
Azok derék, jó szerbek voltak. Azok aztán jól felvilágosították a törököt, hogy hol keresse a Szent Borbála hajót.
„Elnyelte azt a perigradai örvény, zsákostul, emberestül, íme a hajókötél is elszakadt.”
A török ágyúnaszád hagyta a szerb hajcsárokat nagy lamentával odább vonulni, hogy ki fizeti meg mármost az ő díjaikat? (Majd Orsovánál összetalálkoznak, s ők vontatják a hajót megint odább.) Maga pedig visszafordult, s víz mentében ereszkedett aláfelé.
Amint ismét a perigradai sziget elé ért, a hajósok egy szál deszkát láttak a hullámokon táncolni, mely nem haladt a vízzel odább. Azt kihorgászták, a deszkához egy kötél volt akasztva vaskampónál fogva: az a deszka pedig az elsüllyedt malom lapátkerekéből való volt.
A kötelet felvontatták, annak a végén meglelték a horgonyt, azt is felhúzták: annak a keresztdorongjára be volt égetve nagy betűkkel a Szent Borbála neve.
Világos volt az egész katasztrófa. A Szent Borbála vontatókötele elszakadt, azután horgonyt vetettek, az nem bírta meg a terhet, a hajó belekerült az örvénybe, s most annak a deszkái úsznak a víz színén, emberei ott hallgatnak a mély kősírban.
- Mash Allah! Oda nem mehetünk utánuk.

A SZIGORÚ VIZSGÁLAT
Két veszedelmét már kikerülte a Szent Borbála, a Vaskapu szikláit s a török ágyúnaszádot; még kettő hátravolt: az egyik a bóra, a másik az orsovai vesztegzár.
A Vaskapu öblén felül a két part sziklameredélye százölnyi szűk torkolatba szorítja össze az óriás folyót, a kettős fal között rohan alá a veszedelmes ár, néhol huszonnyolc lábnyi eséssel. A bércfalak rétegekre látszanak osztva, mik sárga, vörös, zöld színekben váltakoznak, s legfelső párkányaikon, mint bozontos zöld üstök, koronázza őket az őserdő minden fája.
Fenn, a háromezer lábnyi sziklafokon is felül, a bérci sasok fenségesen nyugodt körrepülése látszik a szűkre szorított égen, melynek tiszta kékje mint egy üvegboltozat tűnik fel a halotti mélységből. S a sziklák tömege odább még egyre emelkedik.
S valóban egy minden ördögöket bosszantó látvány az, hogy úszik előre e szűk sziklamederben egy tehetetlen hajó, egy túlterhelt dióhéj, melynek se keze, se lába, se uszánya nincsen, mégis halad víz ellen, és rajta egy csoport ember, aki eszére, kincsére, erejére, szépségére büszke.
S a bóra nem árthat nekik itten, mert a kettős sziklafal elfogja a szelet. Könnyebb a munkája most mind a kormányosnak, mind a vontatónak.
Hanem a bóra nem alszik!
Délután volt már az idő. A kormányos átadta a kormányrudat a másodkormányosnak; ő maga letelepedett a hajó hátulján rakott tűzhely mellé; tüzet rakott, s hozzákezdett a „zsiványpecsenye” készítéséhez, aminek a tudománya az, hogy egy hosszú fanyársra egy darab marhahús, egy darab szalonna, egy darab disznóhús s aztán megint ugyanez a sorrend szorosan felhúzatik, s mindaz együtt a szabadon lángoló tűzön forgattatik, míg megehetővé lesz. Ekkor egyszerre elsötétült az a szűk égboltozat odafenn a két összehajlani látszó szikla között.
A bóra nem hagyja magát kigúnyolni.
Egyszerre oly fergeteget támaszt maga előtt, mely egy pillanat alatt elfogja a két bércfal közti kék boltozatot, s éjjeli sötétség lesz idelenn a völgyben. Odafenn tolongó felhők, kétfelől sötét sziklák. Néha átcikázik a magasban a zöld fényű villám, hirtelen megdördülő s hirtelen kettészakadó csattanással, amint a szűk sziklaverem csak egy akkordot képes elfogni a szörnyű orgonahangból; egyszer aztán egyenesen lecsap a Dunába, a hajó orra előtt, iszonyú tűzsugarával pillanatra lángpokollá gyújtja fel az egész bérctemplomot, s csattanása mint a világomlás harsog végig a visszhangos titánfolyosón. A zápor szakad.
A hajónak pedig mégis előre kell menni.
Mennie kell, hogy az éjszaka Orsován ne találja többé.
Látni nem lehet, csak a villámlobbanásnál; a tülök szavával jelt adni nem szabad többé, mert azt nemcsak a román parton hallanák meg. Hanem a furfangos ember még itt is tud segíteni magán.
A hajóbiztos kiáll a hajó orrára, s elővéve a tűzkövet és acélt, elkezd vele csiholni.
Ezt a tüzet nem olthatja ki a zápor. Ezt a záporon keresztül is meglátják a vontatók, s ahányszor szikrát vet az acél, értik már a jelből, mit kell tenniök. A partról szintén hasonló tűzkőcsiholás villanásai adnak feleletet. Ez a Vaskapu hajósainak, csempészeinek titkos távírászata. A néma nyelvet a két egymástól különzárt part népei nagy tökélyre vitték.
Timéának tetszett ez a zivatar.
Török kámzsáját fejére húzva, kinézett kajütje ablakán, s megszólítá a hajóbiztost:
- Sírboltban járunk-e?
- Nem - monda Timár -, hanem sír előtt. Amott az a magas kőszál, ami a villámfénynél úgy ragyog, mint a tűzhegy, a Szent Péter sírja, a Gropa lui Petro. S az a két másik kőbálvány mellette a két vénasszony.
- Miféle vénasszony?
- A népmonda szerint egy magyar meg egy oláh asszony perlekedett azon, hogy melyiknek az országához tartozik Szent Péter sírja. Az apostol nem tudott tőlök aludni a sírban, s haragjában mind a kettőt kővé változtatta.
Timéa nem nevetett e tréfás adatán a népmítosz

(törölt) 2012.10.06. 14:43:12

@Hózen Tróger: aljas dolog volt, hogy elhitetted velem, hogy végig olvashatom az egészet, erre csak a feléig másoltad be... tudod mennyi időt szántam rá?... most hogy tudjam meg mi lesz a vége? :D

(törölt) 2012.10.06. 14:44:46

@Hózen Tróger: egyébként túlspiláztad. pont a poént basztad el. én "bosszúnak" szántam valakinek, te meg bosszút állsz a bosszúállón. de rossz regényíró lenne belőled... :D

-wilson

Drogon 2012.10.06. 15:10:33

ez most gyilkolóspornó?

papugaja 2012.10.06. 22:13:00

Emberek, az Íliász attól a Homér nevű csávótól nincs meg valakinek? Bekopizhatná...

Sákif za morro? 2012.10.06. 23:37:12

ELSŐ ÉNEK

A DÖGVÉSZ
AKHILLEUSZ HARAGJA

Haragot, istennő zengd Péleidész Akhileuszét,
vészest, mely sokezer kínt szerzett minden akhájnak,
mert sok hősnek erős lelkét Hádészra vetette,
míg őket magukat zsákmányul a dögmadaraknak
és a kutyáknak dobta. Betelt vele Zeusz akaratja,
attól kezdve, hogy egyszer szétváltak civakodva
Átreidész, seregek fejedelme s a fényes Akhilleusz.

És melyik égilakó uszitotta viszályra a kettőt?
Létó s Zeusz fia: mert neki gyúlt a királyra haragja,
s ártó vészt keltett a seregben; hulltak a népek:
mert ama Khrűszészt megsértette, az ő szent papját,
Átreidész: odajött az a fürge akháji hajókhoz,
végtelenül sok váltsággal megváltani lányát,
messzelövő Phoibosz koszorúját tartva kezében,
fönt aranyos botján, s kérlelte az összes akháj hőst,
Átreusz két sereget-tagoló sarját a leginkább:

"Átreidák s valamennyi remek-lábvértes akháj hős,
nektek az égilakók adják meg, hogy Priamosznak
várát feldúlván, haza épen térjetek innen,
csak szeretett lányom kérem, s ti vegyétek e díjat,
Zeusz sarját tisztelve, a messzelövő nagy Apollónt."

Erre helyeslően zúgtak fel az összes akhájok:
tiszteljék a papot, s tartsák meg a nagyszerű díjat;
mégsem tetszett így Agamemnón Átreidésznak,
rútul ráförmedt, elküldte goromba szavakkal:

"Hallod, öreg, ne találjalak én a nagyöblü hajóknál,
most se időzz hosszan, később se kerülj ide vissza:
úgy ne legyen, hogy e bot s isten koszorúja se véd meg.
Én a leányt nem adom ki, előbb utoléri az aggkor
messze hazájától, Argoszban, az én palotámban,
míg a szövőszéken szövöget, s velem ágyamat osztja;
menj hát, föl ne dühíts, hogy egészségben hazatérhess."

Így szólt ő; megijedt az öreg s hajlott a szavára;
hallgatagon haladott zsivajos tenger vize mellett,
majd, hogy messzevonult az öreg, sok imával esengett
büszke Apollónhoz, kinek anyja a széphaju Létó:

"Halld, te Ezüstíjú, aki óvón Khrűsza fölött állsz
az isteni Killa fölött, Tenedoszban erősen uralkodsz,
Szmintheusz: hogyha neked kedves szentélyt betetőztem
bármikor is, ha kövér combját égettem ökörnek
vagy kecskének, e vágyam vidd most teljesedésbe:
könnyeimért az akhájokon állj bosszút nyilaiddal!"

Így szólt ő könyörögve; meg is hallgatta Apollón:
jött az Olümposz csúcsairól, haragudva szivében,
íját s kétfödelű tegezét hordozva a vállán:
és a haragvó válla fölött csörrentek a vesszők
minden mozdulatára: közelgett, mint a sötét éj.
Majd a hajóktól messze leült, s röpitette a vesszőt:
rettenetes pengés hangzott, bongott az ezüst íj.
Kezdetben csak az öszvérekre s a fürge kutyákra
lőtte hegyes nyilait, de utána magára a népre:
szűntelen és sűrűn tetemek máglyái lobogtak.

Hosszú kilenc napon át dúlt ott isten lövedéke;
végre tizednap a népet Akhilleusz egybehivatta,
mert szívére helyezte e tervet a hókaru Héra,
szánva a szűntelenül hulló danaosz daliákat.
Majd mikor egybesereglett s együtt volt valamennyi,
szólt, fölemelkedvén köztük, gyorslábu Akhilleusz:

"Azt hiszem, Átreidész, célunktól újra elestünk
s így mehetünk haza már, ha ugyan kikerüljük a vesztünk;
mert az akhájt együtt veri most le a harc meg a dögvész.
Hát csak kérdjünk meg valamely jóst vagy papot, álmok
fejtőjét is akár - hisz az is Zeusztól van, az álom -,
hogy megmondja, miért íly bosszús Phoibosz Apollón;
tán nem teljesitett fogadalmak vagy hekatombák
bántják; s hátha juhok, kiszemelt kecskék neki-szálló
füstjét kapva, kivánja a dögvészt innen elűzni."

Így szólt és le is ült; mire köztük szólani fölkelt
Kalkhász Thesztoridész, madarak legjobbszavu jósa,
ő, aki tudta, mi van, mi jön el, mi esett meg a múltban,
és ki hajón az akháj sereget Trójába vezette
jóstudományával, mit adott neki Phoibosz Apollón;
jóakarón szólalt meg köztük, ilyen szavakat szólt:

"Zeuszkedvelt Akhileusz, felszólítsz, hogy kijelentsem,
messzelövő nagy Apollónnak mi okozta haragját.
Én hát szólni fogok: de figyelj rám, s tégy nekem esküt,
hogy szóval, vagy akár kézzel megvédeni kész vagy.
Mert attól tartok, haragudni fog az, ki az összes
argosziak feje, és ki parancsol minden akhájnak.
Mert hisz erős a király, amikor gyengébbre neheztel:
mert a haragját aznap tán elfojtja magában,
bosszúját később mégis, míg nem viszi véghez,
őrzi szivében; ezért csak mondd meg, védeni fogsz-e."

Erre a gyorslábú Akhileusz neki válaszul így szólt:
"Bármit tudsz, sose félj, bátran csak, mondd ki a jósszót;
mert Phoiboszra, akit Zeusz kedvel, s kit te imáddal
kérlelvén, Kalkhász, mutatod fel az isteni végzést,
senki se tudja, amíg én élek s látok a földön,
rád a hajók mellett súlyos kezeit fölemelni,
egy danaosz sem; akár Agamemnónt mondd, aki fennen
hirdeti most, hogy az összes akháj közt ő a legelső."

Hát nekibátorodott, s ezt mondta a tisztanevű jós:
"Nem fogadalmak bántják őt és nem hekatombák:
papja miatt haragos, kit semmibevett Agamemnón,
mert a leányt ki nem adta, s a díját el se fogadta.
Látod, ezért ad a Messzelövő kínt, s ád ezután is:
s addig a csúf dögvészt seregünktől messze nem űzi,
míg szerető apjának a szépszemü lányt ki nem adjuk
ingyen, díjtalanul, s Khrűszébe a szent hekatombát
nem hajtjuk: s akkor tán megbékítjük esengve."

Így szólt és le is ült; de közöttük szólani fölkelt
szélesen országló hős Átreidész Agamemnón,
bosszúsan: feketébe borult kebelét iszonyú düh
duzzasztotta, s olyan volt két szeme, mint lobogó tűz,
és legelőbb is Kalkhászhoz szólt, vészt sugarazva:

"Jósa a rossznak, jót sose mondtál még nekem eddig:
mindig örül szíved, ha a rosszat jósolhatja:
még soha egy jó szót nem szóltál, végbe se vittél:
most is jósolgatva locsogsz az akháji seregben,
hogy csak azért veri őket a Messzelövő e csapással,
mert Khrűszész hajadon-lányáért nagyszerű díjat
át nem akartam venni - hisz őt bírnám szivesebben
otthon, e lányt, ki Klütaimnésztránál több a szivemnek,
törvényes feleségemnél: csöppet se silányabb
nála alakja s a termete és esze és kezeműve.
Mégis visszaadom s önként, ha ez így igazán jobb,
mert hisz népem egészségét akarom s nem a vesztét.
Csakhogy tiszteletül nekem adjatok újat azonnal,
hogy zsákmánytalan én egyedül ne legyek: nem is illik;
hisz látjátok mind, hogy mekkora kincs hagy el engem."

Erre az isteni gyorslábú Akhileusz neki így szólt:
"Hírneves Átreidész, legkapzsibb ember a földön,
hogy tiszteljünk most adománnyal, büszke akhájok?
Egyberakott heverő kincsekről nincs tudomásunk.
Mert mit a várakból hordtunk ide, szét van az osztva,
újra begyűjteni mind a seregtől mégse való már.
Hát a leányt most add ki az istennek: s mi, akhájok
három-négyszeresen kárpótlunk érte, ha majd Zeusz
engedi, hogy bástyás Tróját feldúljuk egészen."

Válaszul őhozzá így szólt a király, Agamemnón:
"Isteni hős Akhileusz, ha derék vagy is, így ne ravaszkodj:
mert hiszen úgysem jársz eszemen túl, rá se beszélhetsz.
Azt akarod, hogy ajándékod teneked legyen, én meg
üljek üres kézzel? Noszogatsz, hogy a lányt odaadjam?
Hogyha tehát nékem zsákmányt ad a büszke akháj nép,
mely lelkem kedvére való s föl is ér a leánnyal -
hogyha pedig nem ad, én veszem el, magam elmegyek érte,
vagy tiedet vagy az Aiászét; vagy akár Odüszeuszét,
megfogom és viszem én: s akihez megyek, az haragos lesz.
Csakhogy minderről később majd újra beszélünk:
most föl! a barna hajót vontassuk az isteni vízre,
rakjunk rá evezőst eleget, hordjunk hekatombát;
aztán ő maga is, Khrűszész széparcu leánya,
lépjen föl, s legyen egy vezető, ki tanácsbeli férfi,
Aiász, Ídomeneusz, vagy az isteni fényes Odüsszeusz,
vagy te, te Péleidész, legszörnyűbb férfi a földön,
engeszteld meg a Messzelövőt, áldozva, irántunk."

Görbén fölfele nézve felelt gyorslábu Akhilleusz:
"Jaj, te szemérmetlenség-öltönyü, kapzsiszivű, te,
hát hogy akadna akháj, ki szavadra hajolva, utakra
indul még ezután s hevesen küzd férfisereggel?
Én nem a dárdavető trósz népért jöttem e földre,
harcot vívni velük: nem vétett énnekem egy sem.
Nem hajtották el soha ökreim és paripáim,
és az erősrögü, férfinövesztő Phthía vidékén
nem gázoltak a termésembe, hiszen nagy a térség
közbül: mélyárnyú hegyek és zúgózaju tenger.
Szemtelen, érted jöttünk mind ide, hogy te örülhess,
hogy Meneláosznak s neked, ebszemü, itt kicsikarjunk
harccal elégtételt: de te ezzel mit se törődöl,
sőt, most még fenyegetsz, hogy a zsákmányrészem elorzod,
melyért fáradtam sokat, és mit a nép nekem osztott.
Úgysincs akkora zsákmányom, mint néked, ahányszor
földúlnak valamely trósz várat a bajnok akhájok.
Bárha a sokrohamú viadalnak legjavarészét
mindig az én kezeim végzik: ha az osztogatás jön,
több a te zsákmányod, míg én édeskevesemmel
térek a gályákhoz, miután kimerültem a harcban.
Most Phthíába megyek; sokkal jobb lesz nekem innen
görbe hajóimmal hazatérnem; nincs is eszemben
így legyalázva neked halmoznom kincsre a kincset."

Válaszul így szólt most sereget-vezető Agamemnón:
"Rajta, rohanj, ha a lelked hajt: bizony én könyörögni
nem fogok, énértem ne maradj: akad itt körülöttem
más, aki még tisztel, de leginkább tisztel a bölcs Zeusz.
Zeusz-táplálta királyok közt legjobban utállak:
mindig a harc kedves neked és a viszály meg a dúlás.
Istentől kaptad bizonyára, akármily erős vagy.
Hát csak eredj haza bárkáiddal s embereiddel,
mürmidonoknak légy ura, én veled úgyse törődöm,
és haragodtól nem félek, hanem így fenyegetlek:
úgy, ahogyan tőlem Khrűszéiszt elveszi Phoibosz,
őt hát én most bárkámmal meg az embereimmel
elküldöm - szép Bríszéiszt majd úgy viszem én el
sátradból, a te zsákmányrészed: hogy magad is tudd,
mennyire több vagyok én nálad, s hogy utáljon ezentúl
más vetekedni velem, s énhozzám mérni személyét."

Szólt; mire fájdalom ébredt Péleiónban: a szíve
bundás melle alatt hányódott kétfele: vajjon
rántsa-e most ki hegyes kardját hamar oldala mellől,
s szétvervén azokat, beledöfjön az Átreidészba,
vagy szűntesse haragját és lecsitítsa a lelkét.
Míg ezt hányta-vetette a lelkében s a szivében,
és hüvelyéből nagy kardját kiragadta, Athéné
jött le az égből, mert odaküldte a hókaru Héré,
az, ki a lelkéből mindkettőt féltve szerette;
háta mögé lépett, s megfogván szőke hajánál
Péleiónt, neki tűnt csak föl; nem látta a többi.
Megdöbbent Akhileusz, megfordult, látta azonnal,
hogy nagy Athéné az: szeme oly félelmesen égett;
hát őt megszólítva, ilyen szárnyas szavakat szólt:

"Pajzstartó Zeusz lánya, miért jöttél ide ismét?
Tán, hogy dölyfét lásd Agamemnón Átreidésznak?
Ezt mondom neked, és hiszem, ez megy teljesedésbe:
feldühödött gőgjében még elveszti a lelkét."

Erre az istennő így szólt, a bagolyszemü Pallasz:
"Jöttem, hogy szűnjék haragod, ha ügyelsz a szavamra;
istennő küldött le az égből, hókaru Héré,
ő, aki lelkéből szeret és félt téged is, őt is.
Szűntesd hát a viszályt, kardod ki ne rántsd a kezeddel:
szóval azonban csak szídd őt kedvedre tovább is.
Íme kimondom a szót, és ez megy teljesedésbe:
dölyfe miatt háromszor ilyen nagy fényes ajándék
lesz a te részed még: szelidülj hát, tedd a szavunkat."

Erre a gyorslábú Akhileusz neki válaszul így szólt:
"Istennő, hisz ügyelnie kell szavatokra örökké
még a nagyon haragos lelkűnek is: így igazán jobb.
Mert aki hallgat rá, azt meghallgatja az isten."

Szólt; s az ezüst kardmarkolatot súlyos keze fogta,
s lökte a nagy kardot hüvelyébe megint; szava ellen
nem tett Pallasznak; s az ment az olümposzi csúcsra,
aigisztartó Zeusz házába, az isteni néphez.
Míg Akhileusz ádáz szókkal támadt neki ismét
Átreidésznak, s csöppet sem szűntette haragját:

"Lomha borostömlő, szarvasszivü és kutyaképű,
együtt népeddel vértet felövezni csatára,
vagy kifeküdni a lesre a legderekabb daliákkal
lelked még sose mert; úgy érzed, hogy belehalnál.
Hát hisz sokkal jobb az akhájok nagy seregében
annak a zsákmányát elorozni, ki szól szavad ellen:
nép rágója, király, hitvány nép várja parancsod,
máskép, Átreidész, ez a vétked volna utolsó.
Íme kimondom a szót, szent esküvel is kijelentem:
esküszöm én e jogarra, amely soha lombokat, ágat
nem hajt már, miután törzsét elhagyta a bércen,
és ki se zöldülhet: hisz az érc körülötte lenyeste
kérgét és levelét, és most az akháj fiusarjak
hordozzák a kezükben, a bírák, kikre a nagy Zeusz
bízza a rendeletét; a nagy eskűt erre teszem, halld:
egykor Akhilleuszért valamennyi akháj ivadékban
vágy ébred: s te segíteni nem tudsz rajtuk, a bánat
bárhogy emészt, ha a férfiölő Hektór keze által
hullanak el sokan, és haragodban téped a lelked,
mert az akhájok közt a legelsőt semmibevetted."

Így szólt Péleidész, s jogarát odavágta a földhöz,
díszes aranyszögü pálcáját, s le is ült a helyére,
Átreidész meg amott dúlt-fúlt; s édesszavu Nesztór
kélt most szóra, Pülosz zengőszavu szónoka, köztük,
nyelvéről a beszéd, mint színméz, édesen ömlött.
S már a beszédes földilakóknak két ivadéka
hullt el, amely vele együtt nőtt, vele jött a világra
szent Püloszon, s ő harmadikon gyakorolta uralmát;
jóakarón szólalt meg köztük, ilyen szavakat szólt:

"Jaj, be hatalmas gyász közelít az akhájai földhöz;
bezzeg örül Priamosz s Priamosz minden fia ennek;
s Trójának valamennyi vitéze vidul bizonyára,
hogyha ti kettőtökről hallja, hogy így marakodtok,
kik kiemelkedtek közülünk a tanácsban, a harcban.
Ifjabbak vagytok nálam, hallgassatok énrám.
Mert hiszen én még nálatok is derekabb daliáknak
voltam a társa, de nem kicsinyelték ők se személyem.
Mert oly férfiakat sose láttam s már sose látok,
mint nagy Peirithoosz, mint nép őrzője Drüász volt,
s Kaineusz s Exadiosz, vagy az isteni hős Polüphémosz,
s Thészeusz Aigeidész, ki hasonlatos isteneinkhez.
Ők legerősebbek voltak valamennyi vitéz közt,
ők biz azok, s legerősebbekkel vívtak is egykor,
nagy hegyi szörnyekkel, riadalmas végüket osztva.
Én társuk voltam, közibük keveredve Pülosznak
távoleső mezejéről, mert hívtak csapatukba:
és verekedtem, ahogy tőlem telt: ámde azokkal
egy sem tudna csatázni ma-élő földi halandó;
s mégis hallgatták szavamat, s hajlottak a szóra.
Hát ti is így tegyetek, mert jobb a tanácsra ügyelni:
s tőle te, bármi hatalmas vagy, ne ragadd el a szűzet,
hagyd ott, mert neki adták már az akháj ivadékok;
és, Akhileusz, te se vágyj civakodni tovább a királlyal
szemben, hisz sose volt, kit olyan nagy tisztelet illet,
mint jogaras fejedelmet, akit Zeusz áld meg a hírrel.
Hogyha erős vagy is, és istennő szült is a földre,
ő tehetősebb, mert többön gyakorolja uralmát.
Átreidész, haragodnak vess véget magad; én meg
kérve Akhilleuszt békítem, valamennyi akhájnak
nagyszerü védőbástyáját a gonosz viadalban."

Néki felelve eképen szólt a király, Agamemnón:
"Jól van, öreg, hiszen ezt úgy mondtad mind, ahogy illik:
csakhogy ez itt mindenki fölé kívánna kerülni,
és valamennyin uralkodnék, adná a parancsát,
mindünkkel rendelkeznék: de, hitemre, hiába.
Tán mert dárdássá tették örök isteneink őt,
azt is akarják, hogy szabadon szórhassa szidalmát?"

Erre szavába kapott, s ezt mondta a fényes Akhilleusz:
"Méltán volna nevem hitvány és semmirekellő,
hogyha akármit akarsz, engednék mindig a szódnak:
hát csak rendelkezz mással, de nekem ne parancsolj,
mert a hitem bizony az, hogy többé nem fogadom meg.
Mást mondok neked én, te pedig vesd jól a szivedbe:
nem fogok én kezeimmel a lányért küzdeni úgysem,
sem mással, se veled, ha mit adtatok, elveszitek most.
Csakhogy más holmit gyors barna hajóm közeléből
tőlem erőszakosan bizony egyet sem kaparintsz meg.
Rajta, kiséreld meg, hogy mind láthassa, ki itt áll:
nyomban előfröccsen dárdám körül éjszinü véred."

Indulatos szavaikkal ezek hát így tusakodván,
fölkeltek s gyűlést oszlattak akháji hajóknál.
Péleidész sátrához, az ívelt karcsu hajókhoz
ment és véle Menoitiadész meg többi barátja;
Átreidész meg a fürge hajót levonatta a vízre,
húsz evezőst kiszemelt, hordatta hajóra az isten
áldozatát; s vele Khrűszéisz, széparcu leányt is
küldte: vigyék; vezetőjük volt leleményes Odüsszeusz.
Aztán fölszálltak, s kihajóztak a nedves utakra.
S Átreidész most megtisztulni hivatta a népet.
Megmosakodtak mind, szennyük tengerbe vetették:
és áldoztak Apollónnak gyönyörű hekatombát,
ökröket és kecskéket a meddő víz közelében:
áldozatillat szállt, égig kanyarogva a füsttel.
Így fáradtak a táborban; de az Átreidész sem
állt el a bosszútól, amivel fenyegette Akhilleuszt:
Talthübioszhoz fordult most és Eurübatészhez,
hírmondója s ügyes fegyvernöke volt ez a kettő:

"Menjetek el sátrába a Péleión Akhileusznak;
fogjátok kézen, s hozzátok a szép Bríszéiszt;
s hogyha nem adja ki, én veszem el, magam elmegyek érte,
többekkel: hanem ez dermesztőbb lesz neki aztán."

Ezt mondotta, kemény szókkal tovaküldte a kettőt.
Kelletlen mentek meddő tenger vize mentén:
sátraihoz s bárkáihoz értek a mürmidonoknak.
Őt meg a sátra előtt lelték, éjszínü hajónál,
ott ült, és nem örült, mikor őket látta Akhilleusz.
Megzavarodva megállt mindkettő, mert a királytól
félt, szégyellte magát, s nem szólt, kérdezni se merte.
Csakhogy az átértette szivében, s így szólalt meg:

"Üdv, követek, Zeusznak hiradói s a földilakóknak!
Csak közelebb! Hisz nem ti okoztatok, ám Agamemnón
bajt nékem, mikor elküldött sátramhoz a lányért.
Rajta tehát, Zeusz-sarj, Patroklosz, hozd a leányt ki,
s add át, elvihetik: de legyen tanum egykor e kettő
boldog olümposzi isteneink meg a földi halandók
és vadszívü királyuk előtt, ha reám a jövőben
szükség lesz, hogy a többi felől a gonosz veszedelmet
elhárítsam. Mert őrjöng ádáz kebelében,
és elméje tekinteni nem tud előre, se hátra,
hogy hogyan óvja hadát, ha a harc a hajókig elér majd."

Szólt; mire Patroklosz megtette barátja parancsát,
s hozta a széparcú Bríszéiszt sátruk öléből,
és odaadta: s azok vitték az akháji hajókhoz.
Ment a leány, noha kelletlen, velük; ekkor Akhilleusz
sírva fakadt s elment; társaktól távol, a szürke
víz partjára leült, bámulta a borszinü tengert.
S tárt karral szeretett anyjához hosszan esengett:

"Édesanyám, rövidéletünek hoztál a világra,
hát legalább tisztelnie kellett volna a fennen-
mennydörgő Zeusznak: de bizony csöppet se becsült most.
Mert hiszen Átreidész, széltébe király Agamemnón
semmibevett: az ajándékom bitorolja erővel."

Könnyeket ontva beszélt; szavait hallotta az úrnő,
tenger mélységes mélyén, öreg apja lakában:
gyorsan fölszállt, mint ködfelleg a hószinü habból;
és tüstént odaült elibé, míg könnyeket ontott;
megsimogatta szelíd kézzel, szót szólva kimondta:

"Drága fiam, mért sírsz? Míly bánat fért a szivedhez?
Mondd ki, az elmédben sose rejtsd, tudjam veled én is."

Erre nehéz sóhajjal szólt gyorslábu Akhilleusz:
"Jól tudod; én a tudónak mért is mondjam el újra?
Éetión szent városa, Théba alá kivonultunk
és feldúltuk a várost, és mindent idehoztunk:
egymás közt az akhájok jól szétosztva a zsákmányt,
szépszemü Khrűszéiszt Agamemnónnak kiemelték;
ám azután Khrűszész, szent papja a Messzelövőnek,
páncélinges akhájok gyors bárkáihoz eljött,
végtelenül sok váltsággal megváltani lányát,
Messzelövő Phoibosz koszorúját tartva kezében
fönt aranyos botján, s kérlelte az összes akháj hőst,
Átreusz két sereget-tagoló sarját a leginkább.
Arra helyeslően zúgtak fel az összes akhájok:
tiszteljék a papot, s tartsák meg a nagyszerü díjat;
mégsem tetszett így Agamemnón Átreidésznak,
rútul ráförmedt, elküldte goromba szavakkal.
Megharagudva vonult el az agg: s neki Phoibosz Apollón
meghallgatta imáját, mert kedvelte erősen.
Lőtte gonosz nyilait le az argosziakra: s a népek
pusztultak sűrűn: s isten lövedékei dúltak
szerte a széles akháj táborban: majd meg a bölcs jós
isteni szándékát feltárta a Messzehatónak.
Én javasoltam először, hogy békítsük az istent;
Átreidész meg fölpattant, elfogta a méreg,
és fenyegetve beszélt: szava most vált, íme, valóra.
Mert a leányt ragyogószemü hősök fürge hajóval
már Khrűszébe viszik, s adományt Phoibosznak is egyben;
míg sátramból most vitték el a hírnökök éppen
Bríszeusz lányát, kit nekem adtak már az akhájok.
Hát te, ha megteheted, most védd meg hős fiusarjad.
Menj az olümposzi csúcsra, esengj Zeuszhoz, ha a múltban
már a szivét szóval vagy tettel felviditottad.
Hisz hallottalak én gyakran, termében apámnak
vallottad büszkén: a sötétfelhős Kronióntól
csúfos vészt a haláltalanok közül egymagad űztél
messze, mikor meg akarták kötni a többiek, ott fönn,
Héra, Poszeidáón s velük együtt Pallasz Athéné:
ám odamentél megszabadítani őt a bilincstől
és odahívtad a százkezüt is sietősen a csúcsra,
kit Briareusznak hívnak az istenek, ám a halandók
mind Aigaiónnak; mivel apjánál is erősebb.
Ez Kronidész mellé ült ekkor büszke örömmel:
és megijedtek a boldogok és már meg se kötözték.
Emlékeztesd most odaülve, ragadd meg a térdét,
tán hajlandó lesz kedvezni a trójaiaknak
s visszaszorítani minden akhájt a hajókhoz, a vízhez:
pusztítsák őket: lakjék jól mind a királlyal;
s tudja meg Átreidész is, a széltiben-úr Agamemnón,
mit vétett, hogy a legderekabb hőst semmibevette."

Válaszul így szólt erre Thetisz, sürü könnyeket ontva:
"Jaj, minek is dajkáltalak én, átokra kit szültem?
Bárcsak a bárkáknál könny nélkül, nem keserítve
ültél volna: hisz életed oly rövid, és sok időd nincs:
most már nemcsak gyors ez a végzet: a legszomorúbb is;
ennyire gyászterhes sorsúnak szültelek otthon.
Hát villámszerető Kronidészhoz, a hóboritotta
csúcsra megyek, s érted szólok, tán hallgat a szómra.
Most te maradj itt ülve a gyorsjárásu hajóknál,
tartsd az akhájokkal haragod, légy távol a harctól.
Ókeanosz mellé, lakomára, az aithiopokhoz
ment Zeusz még tegnap, s vele ment valamennyi nagy isten;
ámde tizenkét nap multán hazatér az oromra:
ércküszöbű palotáját akkor fölkeresem majd,
átkarolom térdét, s hiszem is, hogy hajlik a szómra."

Így szólt és elment; Akhileuszt otthagyta magára,
ez haragot táplált lelkében a szépövü nőért,
kit sátrából elhurcoltak. S közben Odüsszeusz
már Khrűszébe is ért, odavitte a szent hekatombát.
Majd azután, hogy a mélyöblű kikötőbe kerültek,
vásznuk a barna hajóba helyezték, összesodorva:
majd meg az árbocfát lebocsátották kötelekkel
tartójába, sietve, utána a révbe eveztek;
és nehezéket dobva, a tatkötelet lekötözték;
és maguk is szálltak ki a tenger torlata mellett:
és hekatombáját hordták ki a Messzelövőnek,
és Khrűszéisz is, ím, odahagyta a tengeri gályát.
Majd odavitte az oltárhoz leleményes Odüsszeusz,
apjának karjába helyezte s ilyen szavakat szólt:

"Átreidész küldött, Khrűszész, a sereg fejedelme,
hogy neked elhozzam lányod, s hogy szent hekatombát
adjak Apollónnak, s értünk kérleljem az istent,
őt, aki sokjaju kínt küldött le az argosziakra."

Szólt, s karjába helyezte: örömmel vette a kedves
gyermeket át Khrűszész; s ők ekkor a szent hekatombát
Phoibosz erős oltáránál szép rendbe helyezték.
Majd kezüket mosván, markoltak az árpadarából.
S Khrűszész fennhangon, kezeit fölemelve, könyörgött:

"Halld, te Ezüstíjú, aki óvón Khrűsza fölött állsz
s isteni Killa fölött, Tenedoszban erősen uralkodsz.
Meghallgattál már ezelőtt, amikor könyörögtem:
mert megtiszteltél, az akháj hadinépre lecsaptál;
most pedig ezt a kivánságom vidd teljesedésbe:
hárítsd már el a rút dögvészt danaók seregéről."

Így szólt ő könyörögve, meg is hallgatta Apollón.
És miután könyörögtek, hintvén árpadarát is,
hátrafeszítve nyakát elvágták áldozatuknak,
megnyúzták, combját szétszelték, hájba takarták,
kétrét hajtva előbb és nyershúst rakva fölébe.
Fán pörkölte az agg, rőt bort loccsantva a lángra,
körben ötágú villákat tartottak az ifjak.
És hogy elégtek a combok; a belsőrészt meg is ették,
fölszelték maradékait, és fölhúzva a nyársra,
mesterien kisütötték mind, majd újra lehúzták.
És, hogy a munkát szűntették, s kész volt lakomájuk,
lelkük nem maradott híjával a dús lakomának.
Majd miután elverték végül az éhet, a szomjat,
minden borkeverőt peremig töltöttek az ifjak,
s osztották az italt, áldozva előbb a pohárból.
És az egész napon át kérlelte dalokkal az istent,
fennen zengte a szép paiánt az akháj fiatalság,
zengte a Messzehatót: s ő ezt hallgatta örömmel.
Végre mikor lebukott a nap, és eljött a sötétség,
akkor a tatkötelek mellett nyugovóra ledőltek.
Majd hogy a rózsásujjú Hajnal kélt ki a ködből,
akkor a széles akháj tábor fele visszahajóztak.
Jó szelet is küldött nékik nagy Phoibosz Apollón.
Árbocot állítván, vonták föl a hószinü vásznat:
duzzasztotta a szél a vitorlát, körben a bíbor
hullám mosta gerincét s zengett, míg a hajó ment:
száguldott a hajó, habos árban vágta az útját.
És, hogy a téres akháj tábort útjukban elérték,
éjszinü bárkájuk húzták ki a parti homokra,
jó magasan, s megtámasztották hosszu bakokkal.
Végül a sátrakhoz széledtek el és a hajókhoz.

Ő meg a fürge hajók mellett ült, telve haraggal,
isteni sarj, fia Péleusznak, gyorslábu Akhilleusz.
Férfidicsőséget szerző gyűlésbe se járt már,
harcba se ment, kedves szívét sorvasztva csak ült ott,
és így vágyakozott a csatára s a harci zsivajra.
Ámde tizenkettedszer amint jött újra a hajnal,
akkor a nemmúlók az olümposzi csúcsra vonultak
együtt, s Zeusz vezetett; de Thetisz se feledte fiának
kívánságát, mert fölbukva a tengeri habból,
szállt kora hajnalban csúcsára az égi oromnak:
messziredörgő nagy Kronidészt külön ülve találta
sokszakadéku Olümposznak legfőbb tetejében.
Hát odaült elibe tüstént, megfogta a térdét
bal kézzel, s jobb kézzel az álla alatt simogatta,
és könyörögve ekép szólt Zeusz Kroniónhoz, az úrhoz:

"Zeusz atya, hogyha neked használtam az égilakók közt
bármikor is szóval vagy tettel, tedd, mire kérlek:
tiszteld meg fiamat; leggyorsabb-végzetü úgyis
mind a halandók közt, s a seregvezető Agamemnón
semmibevette: ajándékát bitorolja erővel.
Hát legalább te becsüld őt meg, te olümposzi bölcs Zeusz:
s add az erőt addig Trójának, míg az akhájok
gyermekemet nem tisztelik úgy, mint illeti, kinccsel."

Mondta; de mit se felelt neki fellegtorlaszoló Zeusz,
ült csak hallgatagon, hosszan: Thetisz ekkor a térdét
fogva simult hozzá, s másodszor is újra könyörgött:

"Most igazán ígérd meg nékem, s ints a fejeddel,
vagy mondd azt, hogy nem (mért félnél?), hadd tudom én is:
mennyire legkevesebbre becsültök az istennők közt."

Felsóhajtva felelte a fellegtorlaszoló Zeusz:
"Hej, be gyalázatos ügy, ha ezért most összeveszítesz
Hérával, ki gyalázó szókkal földühösít majd.
Mert hiszen ő a haláltalanok közt úgyis örökké
szíd, s azt mondja, hogy én Tróját segitem meg a harcban.
Menj most el rögtön, nehogy itt még észrevehessen
Héra; s a kérésed bízd rám, én teljesitem majd.
Sőt, ide nézz, hogy nékem higgy, a fejemmel is intek.
Mert ez a nemmúlók közt tőlem a legmagasabb jel:
vissza sosem vonom azt, sosem ámítás, soha nem lesz
teljesületlen, amit fejbólintásom erősít."

Szólt Kronión, és bólintott rá barna szemölddel:
ambrosziás hajafürtje előreomolt a hatalmas
nemmúló főről, s megrendült a nagy Olümposz.
Így döntöttek ezek s elváltak: majd Thetisz ismét
mély tengerbe szökött le a fényes olümposzi csúcsról,
Zeusz meg ment házába. Fölálltak az istenek ott mind
székükről, apjukkal szemben: senki se merte
őt a helyén megvárni, de mind indultak elébe.
S ő trónjára leült: de bizony Héré nagyon is jól
látta, mihelyt ránézett, hogy vele volt tanakodni
lánya a tengeri vénnek, ezüstlábú Thetisz úrnő:
nyomban eképen szólt szúró szavakat Kronidészhoz:

"Mondd, te ravasz, melyik isten volt, akivel tanakodtál?
Annak örülsz mindig te, ha tőlem messzevonulva
titkosan elgondolt dolgokban döntesz: egyetlen
nyílt szót sem mondasz soha nékem a gondolatodból."

Válaszul ezt mondotta az emberek, istenek apja:
"Héré, bár feleségem vagy, ne reméld, hogy a szómat
tudni fogod mindig, bizony ez nem könnyü neked sem.
Mert amit illendő meghallanod, azt teelőtted
meg nem tudja sem égilakó, sem földi halandó:
ám amit én távol kívánok az égilakóktól
elgondolni, ne kérdezgesd te se és sose firtasd."

Válaszul így szólt most a tehénszemü Héra, az úrnő:
"Rettenetes Kronidész, mit mondtál? Hisz soha eddig
nem faggattalak én, nem jártam utána szavadnak:
mindig háboritatlan tervezed azt, amit óhajtsz.
Csakhogy most a szivem szörnyen fél: félrevezethet
téged a tengeri vénnek ezüstöslábu leánya,
hisz kora reggel melléd ült, átfonta a térded.
S azt gyanitom, bólintottál neki, hogy te Akhilleuszt
megbecsülöd, s a hajóknál ölsz meg számos akháj hőst."

Válaszul így szólt erre a fellegtorlaszoló Zeusz:
"Szörnyü, te, csak gyanakodsz, titkom se lehet teelőtted;
bár mire sem jutsz így, a szivemtől messze kerülsz csak
még inkább ezután, s dermesztőbb lesz neked ez még.
Hogyha ez így van, hát így lesz tetsző a szivemnek.
Ülj veszteg helyeden, s hallgatva hajolj a szavamra:
úgy ne legyen, hogy meg nem véd valamennyi nagy isten,
hogyha neked rontok, győztes kezemet fölemelve."

Így szólt ő; megijedt a tehénszemü Héra, az úrnő;
hang nélkül le is ült, kedves szívét leigázva.
Elszomorodtak Zeusz házában az égilakók mind.
Köztük a híres-ügyes Héphaisztosz szólt legelőször,
hogy szeretett anyját vídítsa, fehérkaru Hérát:

"Hej, be gyalázatos ügy, többé már tűrni se tudjuk,
hogy ti halandókért civakodjatok ennyire ketten,
íly zajt verve az isteni nép közt; jó lakománknak
édessége is elvész már, mert győz a silányság.
Hát így intem anyám, akiben van amúgy is okosság:
csak járjon kedvében Zeusznak, kedves apánknak,
hogy vele újra ne cívódjék, ne zavarja az asztalt.
Mert ha akarna a villámló nagy Olümposzi minket
székünkből letaszítani -! hisz mind közt legerősebb.
Fordulj hát hozzá hízelgőhangu szavakkal:
nyomban utána kegyes lesz majd az Olümposzi hozzánk."

Szólt és fölpattant: szeretett anyjának a kettős
serleget átnyujtotta kezébe, s ilyen szavakat szólt:

"Tűrj, fékezd magad, édesanyám, noha kínoz a bánat,
hogy sose lássam, amint téged, kit kedvel a szívem,
vernek: mert megvédeni én, bármint busulok majd,
nem tudlak: harcolni nehéz az Olümposzi ellen.
Egyszer már, amikor meg akartalak ellene óvni,
elhajitott, lábamnál fogva, az égi küszöbről:
és az egész napon át hullottam napnyugovásig,
Lémnoszban lent értem a földet, s már alig éltem:
gonddal a szintisz férfiak ott szedtek föl a földről."

Mondta; mosolygott rá a fehérkaru Héra, az úrnő,
és mosolyogva a serleget át is vette fiától.
Ez meg az égilakóknak mind töltötte az édes
nektárt, jobbra haladt, meregette a nagy keverőből.
És ki nem oltódó nevetésre fakadtak a boldog
istenek ott, látván Héphaisztosz mint sürög és fúj.

Így lakomáztak egész napon át ők napnyugovásig,
és lelkük nem volt híjával a dús lakomának,
sem gyönyörű lantnak, melyet Phoibosz keze tartott,
Múzsáknak se, kik elragadó dalukat feleselték.

És miután lebukott tündöklő fénye a napnak,
akkor mind hazaindult már lepihenni lakába,
ott, hol mindegyiküknek házat a nagynevü sánta
Héphaisztosz remekelt egykor, leleményes eszével.
S ment kerevetje felé az olümposzi mennykövező Zeusz,
hol szunnyadni szokott, ha elérte a mézizü álom:
ott lepihent, s mellé az aranyló trónusu Héra.

MÁSODIK ÉNEK

AGAMEMNÓN ÁLMA
A NÉPGYŰLÉS
A HAJÓK FELSOROLÁSA

Minden más isten s minden jó hadszekeres hős
végigaludta az éjt; csak Zeuszt nem fogta az édes
álom: azon töprengett, mint tisztelje Akhilleuszt,
és hogyan öljön meg sok akháj harcost a hajóknál.
És az a terv látszott lelkében a leghelyesebbnek,
hogy gonosz álomképet küld le az Átreidészra;
hát ezt megszólítva ilyen szárnyas szavakat szólt:

"Fuss csak a fürge akháji hajók fele, fuss, gonosz Álom:
s ott sátrába siess Agamemnón Átreidésznak,
hogy neki mindent, mit rád bízok, pontosan elmondj:
szólítsd föl, hogy a fürtös akhájt fegyverbe hivassa,
mind az egész sereget: mert most vehetik be a trószok
szélesutú várát: nincs már két terve az égi
elnemenyészőknek: Héré valamennyit esengve
meghajlította, s vész csap le a trójaiakra."

Szólt; s miután hallotta a szót, illant is az Álom;
és az akhájok gyors gályáihoz ért el azonnal.
Átreidész Agamemnónhoz ment: sátra ölében
lelte: aludt már, ambrosziás szender boritotta.
Néleusz gyermeke képében lépett a fejéhez,
Nesztóréban, akit minden vén közt a leginkább
tisztelt Átreidész; s ezt mondta az isteni Álom:

"Lónevelő, harcban-kitünő Átreusz fia, alszol?
Végig az éjt a tanácsbeli férfiu át ne aludja,
az, kire rá van bízva a nép, kinek oly sok a gondja.
Hallgasd csak szavamat: Zeusznak vagyok én hiradója;
tudd meg: a távolból is ügyel rád, szán is erősen.
Elrendelte: a fürtös akhájt fegyverbe hivassad,
mind az egész sereget: mert most veheted be a trószok
szélesutú várát: nincs már két terve az égi
elnemenyészőknek: Héré valamennyit esengve
meghajlította, s vész csap le a trójaiakra
Zeusztól: ezt őrizd elmédben, s el ne ragadjon
majd feledés azután, hogy a mézizü álom elenged."

Így szólt és elment, s a királyt ott hagyta magára:
hadd tervelje, mi nem volt úgysem teljesülendő:
hisz Priamosz várát még aznap vélte bevenni
balgatagon: sejtelme se volt, hogy Zeusz mit akar még.
Mert az sok kínnal, sóhajjal akarta gyötörni
még ezután is a trószt s danaoszt heves ütközetekben.
Felserkent: de a szent hang még körülötte kavargott.
Majd föl is ült ágyán, s fölvette a szép puha, most-szőtt
inget, s inge fölé széles köpenyét köritette;
fényes talpa alá gyönyörű sarukat kötözött fel;
majd az ezüstszögü érckardot vállára vetette;
apjától örökölt örökös jogarát fölemelte,
ércinges görögök bárkáihoz evvel eredt el.

Fölhágott az olümposzi bércre az isteni Hajnal,
hogy hirdesse a fényt Zeusznak meg az égilakóknak;
s ő csengőszavu hírnökeit küldötte paranccsal,
hogy hívják gyűlésbe a fürtös akháj daliákat.
Ők vitték is a hírt, amazok gyorsan gyülekeztek.
És legelőször a nagyszivü vének harci tanácsa
ült le, Pülosz-beli úr Nesztór bárkája tövében;
összehiván ezeket, tervét okosan szövögette:

"Hallga, barátaim: isteni álom látogatott meg
ambrosziás éjben, s a leginkább, láttam, a fényes
nagy Nesztórhoz volt termetre s alakra hasonló.
És odaállt a fejemhez, s hozzám íly szavakat szólt:
»Lónevelő, harcban-kitünő Átreusz fia, alszol?
Végig az éjt a tanácsbeli férfiu át ne aludja,
az, kire rá van bízva a nép, kinek oly sok a gondja.
Hallgasd csak szavamat: Zeusznak vagyok én hiradója;
tudd meg: a távolból is ügyel rád, szán is erősen.
Elrendelte: a fürtös akhájt fegyverbe hivassad,
mind az egész sereget: mert most veheted be a trószok
szélesutú várát; nincs már két terve az égi
elnemenyészőknek: Héré valamennyit esengve
meghajlította, s vész csap le a trójaiakra
Zeusztól: ezt őrizd elmédben.« Mondta s utána
elröppent; s eleresztett engem a mézizü álom.
Lássuk: mint vértezhetnők fel akháj fiainkat.
Én próbára teszem szavaimmal előbb, ahogy illik,
s azt mondom, hogy a sokpadu gályákkal meneküljünk:
míg ti marasszátok szavatokkal emitt is, amott is."

Így szólt és le is ült; mire köztük szólani fölkelt
Nesztór, ő, ki Pülosz fövenyén gyakorolta uralmát;
jóakarón szólalt meg köztük, ilyen szavakat szólt:

"Híveim, argosziak fejedelmei és vezetői,
hogyha ez álomképről más szólt volna közöttünk,
úgy vélnők, hazudik, s még inkább visszariadnánk:
ám az látta, ki büszkén vallja, hogy ő a legelső;
lássuk: mint vértezhetnők fel akháj fiainkat."

Így szólt és legelől indult kifelé a tanácsból.
Fölkeltek s tették, mit a népek pásztora mondott,
mind a jogart tartó fejedelmek; a nép meg özönlött.
Mint amikor méhek raja röpdös sűrű sereggel,
sziklaüreg-mélyből új, s új csapatokban özönlik,
és a tavasz mezejére kiröppen fürtös alakban,
és itt surran az egyik sűrü raj, ott meg a másik:
így jött sűrün a nép sátraktól, fürge hajóktól,
és a magas part mentén mind csapatokban özönlött
gyűlésére; s a Hír, Kronidész küldötte közöttük
lángrakapott, sürgette előre az egybejövőket:
megbolydult a tömeg, s jajdult föl a föld is alattuk,
hogy helyük elfoglalták; zaj kélt; járt rivalogva
föl-le kilenc hírnök, s fékezte a népet: a lármát
szűnteti tán s hallgat sok Zeusz-táplálta királyra.
Nagy nehezen le is ültek mind, egyhelybe maradtak,
és a zaj is megszűnt; fölkelt a király; Agamemnón,
tartva királyi jogart, mit Héphaisztosz keze munkált.
Azt Héphaisztosz Zeusznak ajándékozta, az úrnak,
Zeusz meg a hírnöknek, Hermésznek, az Argoszölőnek,
nagy Hermész pedig adta Pelopsznak, a lónevelőnek,
majd odaadta Pelopsz Átreusznak, a népterelőnek;
haldokoló Átreusztól meg dúsnyáju Thüesztész,
kapta Thüesztésztől Agamemnón végül örökbe,
hogy vele sok szigetén legyen úr és argoszi földjén;
rá támaszkodván, ezt mondta az argosziak közt:

"Kedveseim, danaosz daliák, követői Arésznak,
szörnyü nehéz vaksággal vert kötelékbe Kroníón:
mert megigérte a rettentő, s a fejével is intett,
hogy haza, jóbástyás Tróját földúlva, hajózom:
most csúnyán megcsalt, hazaküld Argoszba parancsa,
dicstelenül, miután már sok népet veszitettem.
Így tetszik bizonyára a szörnyüerős Kronidésznak,
néki, ki már sok városnak bontotta meg ormát,
s még ezután is bontja, hiszen legfőbb a hatalma.
Még az utódok előtt is csúfság lesz, ha beszélik,
hogy mi, ilyen sok akháj, íly nagy nép, háboruságunk
hasztalanul vívtuk s harcoltuk ilyen kevesekkel,
és be se végeztük: célunk még most se tünik fel.
Hisz ha talán hű szerződést kötnénk mi a trósszal,
és meg akarnók mindketten számlálni magunkat,
s felsorakoznék Trójának valamennyi lakója,
míg mi tizes csapatokra oszolnánk, harcos akhájok,
s vennénk hozzájuk bortöltögetőül egy-egy trószt,
sok szakaszunknak még mindig nem jutna pohárnok.
Azt mondom, hogy ilyen sokkal több itt az akháj hős,
mint amazok, kik a várban laknak: csakhogy igen sok
városból vannak kelevézrázó segitőik,
visszaszorítanak ők, s nem hagyják, bárhogy akarnám,
jólakosú Troié várát földúlnom egészen.
Íme, kilenc esztendeje tűnt tova nagy Kronidésznak;
már korhadt a hajók deszkája, kötélzete foszlott:
és feleségünk és csacsogó gyerekünk valamennyi
várja a jöttünket palotánkban, míg mi a munkánk
el nem végeztük, melyért oly rég idejöttünk.
Rajta tehát, ahogy én mondom, mind úgy cselekedjünk:
fürge hajón szálljunk szeretett földjére hazánknak,
mert seregünk soha nem veszi már be a tágutu Tróját."

Szólt; és fölzaklatta az ő kebelükben a lelket;
mindnek a nép sora közt, aki nem hallotta a tervet.
Mozdult gyűlésük, valamint a magashegyü hullám
Íkari tengerben, ha megűzi Notosz meg az Eurosz,
Zeusz atya sok felhője közül rácsapva az árra.
Vagy mint hogyha magas búzán Zephürosz szele száguld,
rádől s fut sebesen, s bólongat a búzakalász mind:
úgy mozdult meg a nagy gyűlés: valamennyi rivalgó
zajjal tört a hajók fele: mindnek lába alatt por
fellege szállt: egymást bíztatva parancsokat adtak,
hogy húzzák a hajót, vonják ki az isteni vízre;
árkot tisztítgattak: az égig elért a honukba
vágyakozók zaja; talpfáit húzták a hajóknak.

Ekkor az argosziak hazatérnek végzetük ellen,
hogyha Athénához Héré nem szól e szavakkal:
"Ó, jaj, pajzstartó Zeusz gyermeke, győztes Athéné,
hát így szöknek-e már szeretett földjére honuknak
innen az argosziak, tengernek tágterü hátán?
És diadaljelül itthagynák Priamosznak, a trósznak
argoszi szép Helenát, akiért már annyi akháj hős
halt meg Trója alatt, oly távol a drága hazától?
Menj csak az ércinges danaosz daliák seregéhez,
és valamennyi vitézt tartsd vissza szelíd szavaiddal,
vízre a kettősívü hajókat vonni ne engedd."

Szólt; s a bagolyszemü Pallasz nem volt szófogadatlan:
útnak eredt, az olümposzi csúcsról alászökkenve:
és az akhájok gyors bárkáit azonnal elérte;
ott Odüszeuszra talált, ki tanácsban Zeusszal egyenlő:
ott állt ez, s nem is érintette a jópadu barna
gályát, mert a szivét-lelkét nagy fájdalom érte.
Hát közelébe megállt és szólt a bagolyszemü Pallasz:

"Isteni sarj, Láertiadész, leleményes Odüsszeusz,
hát így szöktök-e már szeretett földjére a honnak,
sokpadu gályáknak mind így estek neki nyomban?
És diadalmul hagynátok Priamosznak, a trósznak
argoszi szép Helenát, akiért már annyi akháj hős
halt meg Trója alatt, oly távol a drága hazától?
Hát csak eredj tüstént, ne habozz, az akháj csapatokhoz:
és valamennyi vitézt tartsd vissza szelíd szavaiddal,
vízre a kettősívü hajókat vonni ne engedd."

Szólt; s ő ráismert hangjára az istennőnek:
futni eredt, köpenyét lehajítva: de ezt fölemelte
hírnöke, Eurübatész, Ithakából-jött követője;
ő maga meg sietett Agamemnón Átreidészhoz,
és örökölt örökös jogarát átvette kezéből,
ércinges görögök bárkáihoz evvel eredt el.

Ott meg ahány vezető hőst lelt csak, ahány fejedelmet,
oldala mellé állt, és tartóztatta szelíden:

"Jaj, te szegény, nem járja, hogy így félsz, mint aki gyáva;
inkább ülj nyugton, s nyugtasd meg a néped is éppúgy.
Nem tudjátok jól szándékát Átreidésznak:
próba alá veti most, később majd bünteti népét.
Nem hallottuk mind, mit mondott ott a tanácsban;
úgy ne legyen, hogy majd seregünket sújtja haragja.
Mert nagy az indulat úgyis a Zeusz-táplálta királyban,
tiszte pedig Zeusztól van, a bölcs Zeusz kedveli mindig."

S hogyha a népből volt, akit ott hallott kiabálni,
azt a jogarral ütötte meg, így korholta szavával:

"Ülj veszteg, nyomorult, s másnak hallgass a szavára,
arra, ki nálad több: te silány vagy s gyáva a harcra.
Nem jössz számba te sem harcban, sem a harci tanácsban.
Nem lehetünk itt mindnyájan fejedelmek, akhájok!
Nem jó ám a sok úr kormányzata; egy legyen úr csak,
egy a király, kit sarja csavartelméjü Kronosznak
tett fejedelmünkké törvényeivel s jogarával."

Így osztotta parancsát, így rendezte a tábort:
s ők gyűlésbe rohantak a sátraktól s a hajóktól
újra; zajongva: miként hulláma a sokzaju víznek
bömböl a tágterü part peremén, s visszhangzik a tenger.

És le is ültek mind, s helyükön vártak nyugalomban.
Therszítész egyedül morgott, fék nélkül acsargott,
az, kinek oly sok rút, zavaros szó járt az eszében,
helytelenül kész volt a királyokkal civakodni,
és csak azért, hogy az argoszi nép mind rajta nevessen.
Legrútabb volt ő mind közt, aki Trója alá jött:
kancsal volt, és sánta a féllábára; a válla
ferde, s a melle behorpadt volt, feje búbja csücsökben
végződött, s tetején ritkás pihe szálai lengtek.
Őt mind közt Akhileusz s Odüszeusz útálta leginkább;
őket szokta gyalázni, de most ragyogó Agamemnónt
ócsárolta süvöltő hangon: mert az akhájok
rá szörnyen haragudtak, a lelküket ette a méreg:
nagy hangon kiabált, Agamemnónt szídta szavával:

"Átreidész, mi hiányzik, mondd, no megint mi bajod van?
Már megtelt érccel sok sátrad, válogatott sok
rabnővel szintén, akiket mi akhájok először
néked adunk mindig, ha egy-egy várost kiraboltunk.
Tán az arany kell még, mit hozzád hozna a várból
egyik lónevelő trósz hős, váltságba fiáért,
kit neked én hoznék ide, vagy más, összekötözve?
Vagy fiatal lány kéne, kivel szerelembe vegyülhess,
míg mástól távol tartod? Nem járja sehogy sem,
hogy te vezér létedre bajokba keverjed a népet.
Nyámnyila nép, gyávák, ti akháj nők, már nem akhájok,
induljunk haza hát a hajókkal, hagyjuk is itt őt
Trója alatt, egye csak zsákmányát, s tudja meg immár,
használunk-e mi is valamit neki, vagy nem, a harcban.
Most is, lám, a vitéz Akhileuszt, aki nála kiválóbb,
megsértette: ajándékát bitorolja erővel.
Csakhogy Akhilleuszban sincs tán epe, annyira lomha:
máskép, Átreidész, ez a vétked volna utolsó."

Szólt, így szídva szavával a népterelő Agamemnónt,
Therszítész; de hamar melléállt fényes Odüsszeusz,
s görbén fölfele nézve reá, korholta keményen:

"Therszítész, locsogó, légy bár élesszavu szónok,
tartsad a szád, ne kivánj a királyokkal civakodni.
Azt mondom, nálad hitványabb földi halandó
mind közt sincs, kik idáig jöttek az Átreidákkal.
Hát a királyoknak sose vedd a nevét ajakadra,
és ne gyalázd őket, hazatértüket így sose lessed.
Biztosan azt sem tudjuk még, hogyan üt ki a dolgunk:
hogy mi, akháj sarjak, haza jól vagy csúfosan érünk.
Itt lebzselve azért ócsárlod a nép terelőjét,
Átreidész Agamemnónt, mert neki oly sokat adnak
mindig a hős danaók: te ezért szúrod szavaiddal.
Én mondom neked, és úgy lesz, ahogyan kijelentem:
hogyha azon kaplak, hogy eként őrjöngsz ezután is,
akkor már Odüszeusz feje itt ne maradjon a vállán,
s Télemakhosz nemzőjének sose hívjanak engem,
hogyha le nem rántom rólad valamennyi ruhádat,
inged meg köpenyed, s ami még betakarja szemérmed,
és zokogásod közt nem verlek a fürge hajókig
innen a gyűlésből sok fájó, csúnya csapással."

Így szólt, és jogarával háton s vállon ütötte:
az kétrét görnyedt, s a kövér könny hullt a szeméből.
És az arany pálcától véres nagy daganat kélt
nyomban a hátán: erre leült ott megzavarodva,
fájdalmas képpel, bambán, s dörgölte a könnyét.
Búsak voltak bár, édes nevetésre fakadtak,
s volt, aki így szólt köztük, a szomszédjára tekintve:

"Ejnye, bizony már sok jót mívelt eddig Odüsszeusz:
drága tanácsot adott, csatarendbe vezette a népünk;
mégis a legjobbat most tette az argosziakkal,
most, hogy e szájasnak kedvét elvette a szótól.
Ezt bizony íly bátran soha már rá nem veszi lelke,
hogy fejedelmeket ócsároljon csúnya szavával."

Ezt mondották mind. S városdúló nagy Odüsszeusz
kélt, jogaras kézzel, szólásra (bagolyszemü Pallasz
hírnök alakjában rendelt nagy csendet a népnek,
hogy valamennyi akháj ivadék, első vagy utolsó,
meghallgassa a szót, és átgondolja a tervet);
jóakarón szólalt meg köztük, ilyen szavakat szólt:

"Átreidész, az akhájok az összes földi halandó
színe előtt kívánnak, uram, szégyenbe keverni:
mert hisz nem váltják be, amit teneked megigértek,
még amikor lovas Argosz földjéről idejöttek,
hogy haza jóbástyás Tróját feldúlva hajózol.
Most meg akárcsak az özvegy nők vagy a kisgyerekek,
mind egymásnak sírnak s kívánják, hogy hazatérjünk.
Hát hisz akad baj elég, hogy csüggedten hazatérjünk.
Mert feleségétől ki csak egy hónapra szakadt el,
már nehezen vár sokpadu bárkánál, mit a téli
szélviharoktól dúlt tenger késleltet az útján:
s íme, kilencedik esztendőnk perdül tova immár,
míg itt veszteglünk; sose korholom én seregünket,
hogy nehezen marad itt a hajóknál; ámde gyalázat
hosszas várakozások után üresen hazatérni.
Tűrjetek itt, társak, kissé, hadd lássuk utána,
hogy Kalkhász a jövőről jól, vagy helytelenül szólt.
Mert hisz az elménkben tudjuk jól, és ti is éppúgy
mind tanuink vagytok, kiket el nem vittek a Kérek:
tegnap, tegnapelőtt volt csak, hogy az argoszi gályák
Aulisz alá gyűltek, hogy vészt vigyenek Priamoszra;
s szentelt oltáron, forrás köribé gyülekezve
áldoztunk a haláltalanoknak nagy hekatombát,
szép boglárfa alatt, hol a víz tisztán bugyogott fel;
nagy csodajelt láttunk: sárkány jött vérszinü háttal,
rettenetes, melyet maga Zeusz küldött a világra;
oltárunk mögül ez nekilendült gyorsan a fának:
ott fönn meg verebek voltak, kicsi gyönge fiókák,
legmagasabb ágán, levelek sürüjébe lapulva,
nyolc kicsi, és a kilencedik anyjuk volt, aki szülte;
mind fölfalta a szánnivalón csipogókat a sárkány;
sírt a fiókákért, repesett körülöttük, az anyjuk;
s az tekerőzve, a szárnyánál elkapta a sírót.
Majd miután elnyelte a többi után az anyát is,
véle csodát mutatott, aki hozzánk küldte, az isten:
csalfa Kronosz fia kővé dermesztette a sárkányt;
és mi csak álltunk ott, s bámultunk, hogy mi esett meg.
Hát hogy ez isteni szörnyű jel jött áldozatunkhoz,
Kalkhász nyomban utána ekép mondotta a jós-szót:
»Mért némultatok el, hosszúhaju harcos akhájok?
Terv-eszelő bölcs Zeusz e csodát minekünk maga küldte,
későt, késve-beteljesülőt, hírét sose vesztőt.
Mint ahogyan verebet falt föl kicsinyestül a sárkány,
nyolc kicsit és a kilencedik anyjuk volt, aki szülte,
úgy mi kilenc évig küzdünk majd Trója tövében,
szélesutú váruk tizedikben már a miénk lesz.«
Így szólt ő; s most már ez megy mind teljesedésbe.
Hát csak várjatok itt mind, jólábvértes akhájok,
míg el nem foglaljuk erős várát Priamosznak."

Szólt, s rivalogtak az argosziak rá (körben a gályák
zúgtak rettentőn az akhájok hadriadásán)
s isteni hős Odüszeusz szavait mindenki dicsérte.
Majd pedig így kelt szóra Gerénia bajnoka, Nesztór:

"Jaj, bizony úgy szóltok, mint kis gügyögő gyerekek mind,
kiknek a háboru dolgaiból nincs semmire gondjuk.
Esküszavunk hova tűnik már, hova sok fogadalmunk?
Hulljon tűzbe tehát döntésünk, férfitanácsunk,
tiszta-bor áldozatunk, s amiben bíztunk, az adott kéz.
Hasztalanul, csak üres szókkal vetekedve, sehogy sem
leljük a jó eszközt, pedig itt oly hosszan időzünk.
Átreidész, te szilárd akarattal, akárcsak idáig,
légy vezetője az argosziaknak a vad viadalban:
s hagyd amaz egy-kettőt odaveszni, ki azt javasolná
itt az akhájok közt (de nem érhet célt az amúgy sem),
hogy hazainduljunk, mielőtt megtudjuk: a pajzsos
Zeusz ígérete ámítás volt-é, vagy igaz jel.
Mert kijelentem: a büszke-erős Kronidész feje intett,
aznap, amint az akhájok a gyors gályákra vonultak,
hogy vészt hozzanak és veszedelmet a trójaiakra:
jobbról villámlott, villámát jó jelül adta.
Éppen ezért ne kivánjon senki honába sietni,
míg feleségével nem hált egy trójainak, hogy
megbosszulja az elragadott Helené zokogását.
S hogyha akad, ki olyan szörnyen vágyik hazatérni,
jópadu barna hajójához nyúljon csak egy ujjal,
hogy mindenki közűl legelőbb lelhesse halálát.
Rajta, király, magad is tervezz, hallgass is a szóra:
az sem lesz megvetnivaló, amit én kijelentek.
Törzsenként s nemzetségenként oszd föl a népet,
nemzet a nemzetnek segit így és törzsök a törzsnek:
hogyha eként cselekedsz, és hallgat rád az akhájság,
megtudod azt, vezetők s köznép közt hogy ki a gyáva
és ki a jó harcos, mert elkülönítve csatáznak,
s megtudod: isteni sors nem ereszt feldúlnod a várost,
vagy csak az embereid gyávák és harcra silányak."

Válaszul őhozzá így szólt a király, Agamemnón:
"Lám, az akháj fiakat te legyőzöd, öreg, szavaiddal.
Bárcsak - Zeusz atya, Pallasz Athénaié meg Apollón! -
volna tanácsosztó még tíz íly férfi köröttem!
gyorsan omolna le városa úgy Priamosznak, az úrnak,
elfoglalva karunk által s feldúlva egészen.
Csakhogy a pajzstartó Zeusz nékem kínokat osztott,
mert meddő cívódásokba, viszályba taszított.
Egymás ellen küzdöttünk Akhileusszal a lányért,
pörlekedő szókkal: s bizony én kezdtem meg a sértést.
Hej, ha mi egyet gondolnánk még, már nem akadna
csöpp haladék sem, hogy Tróját utolérje a romlás.
Most lakomára tehát, hogy majd kezdhessük a harcot:
fenje ki dárdáját ki-ki jól, készítse a pajzsát,
és rohanólábú paripáinak abrakot adjon,
s jól megvizsgálván szekerét, gondoljon a harcra:
hogy majd naphosszat mérkőzzünk vad viadalban.
Mert közben nem lesz bizony egy csöpp megpihenés sem,
csak ha az éjszaka jő, s szétválaszt harcos erőket.
Izzad a férfiakat boritó pajzs szíja a mellén
soknak, s elfárad keze még a gerelyszoritásba.
Izzad a ló is, amíg a gyalult szekeret viszi-vonja.
Ám kit rajtakapok, hogy a harctól visszahuzódik,
görbe hajók mellett kuporogva, bizony sohasem lesz
módja ebektől és keselyűktől megmenekülni."

Szólt; rivalogtak az argosziak, mint harsog a hullám
nagy meredek parton, ha Notosz jő, és a kiugró
szirthez hajtja, amit sürü hullám ver szakadatlan,
mert innen vagy amonnan örökké szélvihar űzi.
Fölkeltek, s gomolyogva a gályáikhoz oszoltak.
Füstöt csaptak a sátraknál, s lakomájukat ették.
Mindegyikük más-más istent kért áldozatával,
hogy kikerülje a szörnyü halált s a csaták veszedelmét.
Büszke bikát szentelt a seregvezető Agamemnón,
hájas ötesztendőset a szörnyüerős Kronidésznak.
Majd az akháj vének legjobbjait egybehivatta:
mindjük előtt Nesztórt és Ídomeneusz fejedelmet,
majd meg a két Aiászt s vélük Tűdeusz fiusarját,
és hatodiknak a Zeuszra ütő elméjü Odüsszeuszt.
Hívás nélkül jött riadóhangú Meneláosz,
mert testvérének gondját ismerte a lelke.
Hát a bikát körülállva, emeltek az árpadarából.
Majd köztük könyörögve beszélt a király, Agamemnón:

"Zeusz, te dicsőnevü, fönt a sötét felhők magasában,
tedd, hogy a nap ne merüljön előbb le, s az éj le ne szálljon,
míg Priamosz lobogó fedelét nem döntöm a földre,
s el nem hamvasztom kapuját vad lánggal egészen,
és Hektór kebelén nem tépem még cafatokra
érckardommal az inget, míg körülötte a síkon
porba zuhant sok harcostársa harapja a földet."

Szólt; de bizony neki ezt még meg nem tette Kroníón:
áldozatát átvette, baját meg nagyra növelte.
És miután könyörögtek, hintvén árpadarát is,
hátrafeszítve nyakát elvágták áldozatuknak,
megnyúzták, combját szétszelték, hájba takarták,
kétrét hajtva előbb és nyershúst rakva fölébe.
És meg is égették a levélfosztott fahasábon.
Belsőrészeit ott tartották nyárson a lángon.
És hogy elégtek a combok, a belsőrészt meg is ették,
fölszelték maradékait, és fölhúzva a nyársra,
mesterien kisütötték mind, majd újra lehúzták.
És hogy a munkát szűntették, s kész volt lakomájuk,
lelkük nem maradott híjával a dús lakomának.
Majd miután elverték végül az éhet, a szomjat,
köztük a szót így kezdte Gerénia bajnoka, Nesztór:

"Hírneves Átreidész, sereget-vezető Agamemnón,
már ne beszélgessünk itt helyben, hosszan a munkát
már ne halasszuk, amit most tesz mi kezünkbe az isten.
Hírnökeink hívják hát össze a bajnok akhájok
ércinget viselő népét tüstént a hajókhoz;
és mi meg így együtt járjuk be a tágterü tábort,
hogy mennél hamarabb fölverjük a vadszivü Árészt."

Szólt; s nem volt a király, Agamemnón, szófogadatlan:
mert csengőszavu hírnökeit küldötte paranccsal,
hogy hívják hadirendbe a fürtös akháj daliákat.
Ők vitték is a hírt, s amazok gyorsan gyülekeztek.
Átreión körül állva a Zeusz-táplálta királyok
rendezték seregük; s a bagolyszemü Pallasz Athéné
köztük vitte örök, nem-öregvő, nagyszerü pajzsát:
szépenfont szinarany száz rojt repesett körülötte,
százökör-értékű volt egy-egy bojtja a pajzsnak.
Evvel száguldott-lobogott az akháji seregben,
s buzdított viadalra: szivében mindegyiküknek
szörnyü erőt keltett verekedni, tusázni szünetlen.
S nékik a háboru lett tüstént szebb, mint elevezni
öblös gályáik seregével a drága hazába.

Mint pusztító tűz ha emészti a rengeteg erdőt
fönn a hegyek tetején, s nagy messzire terjed a fénye:
sűrű fegyvereik ragyogása, mikor kivonultak,
úgy szállt át a magas levegőn, csillogva, az égig.

Mint amikor szárnyas madaraknak sok raja röpköd,
vadludak és darvak, vagy hattyúk hosszu nyakukkal,
Kaüsztrosz medre körül szállonganak, Ázsia rétjén,
föl-le, a szárnyukkal kérkedve, s amint lepihennek
itt vagy amott, csattog zajuk, és visszhangzik a rétség:
így jött sűrün a népsátraktól, fürge hajóktól,
és özönölt a szkamandroszi síkra: alattuk a föld is
rettentőn remegett a lovak s lovasok robajától.
S ott álltak viruló mezején a szkamandroszi partnak,
számtalanul, valamint a levél s a virág, ha tavasz kél.

Mint amidőn a legyeknek sűrű sok raja röpköd,
melyek a pásztorakol tájékán körbe keringnek,

Sákif za morro? 2012.10.06. 23:37:24

ELSŐ ÉNEK

A DÖGVÉSZ
AKHILLEUSZ HARAGJA

Haragot, istennő zengd Péleidész Akhileuszét,
vészest, mely sokezer kínt szerzett minden akhájnak,
mert sok hősnek erős lelkét Hádészra vetette,
míg őket magukat zsákmányul a dögmadaraknak
és a kutyáknak dobta. Betelt vele Zeusz akaratja,
attól kezdve, hogy egyszer szétváltak civakodva
Átreidész, seregek fejedelme s a fényes Akhilleusz.

És melyik égilakó uszitotta viszályra a kettőt?
Létó s Zeusz fia: mert neki gyúlt a királyra haragja,
s ártó vészt keltett a seregben; hulltak a népek:
mert ama Khrűszészt megsértette, az ő szent papját,
Átreidész: odajött az a fürge akháji hajókhoz,
végtelenül sok váltsággal megváltani lányát,
messzelövő Phoibosz koszorúját tartva kezében,
fönt aranyos botján, s kérlelte az összes akháj hőst,
Átreusz két sereget-tagoló sarját a leginkább:

"Átreidák s valamennyi remek-lábvértes akháj hős,
nektek az égilakók adják meg, hogy Priamosznak
várát feldúlván, haza épen térjetek innen,
csak szeretett lányom kérem, s ti vegyétek e díjat,
Zeusz sarját tisztelve, a messzelövő nagy Apollónt."

Erre helyeslően zúgtak fel az összes akhájok:
tiszteljék a papot, s tartsák meg a nagyszerű díjat;
mégsem tetszett így Agamemnón Átreidésznak,
rútul ráförmedt, elküldte goromba szavakkal:

"Hallod, öreg, ne találjalak én a nagyöblü hajóknál,
most se időzz hosszan, később se kerülj ide vissza:
úgy ne legyen, hogy e bot s isten koszorúja se véd meg.
Én a leányt nem adom ki, előbb utoléri az aggkor
messze hazájától, Argoszban, az én palotámban,
míg a szövőszéken szövöget, s velem ágyamat osztja;
menj hát, föl ne dühíts, hogy egészségben hazatérhess."

Így szólt ő; megijedt az öreg s hajlott a szavára;
hallgatagon haladott zsivajos tenger vize mellett,
majd, hogy messzevonult az öreg, sok imával esengett
büszke Apollónhoz, kinek anyja a széphaju Létó:

"Halld, te Ezüstíjú, aki óvón Khrűsza fölött állsz
az isteni Killa fölött, Tenedoszban erősen uralkodsz,
Szmintheusz: hogyha neked kedves szentélyt betetőztem
bármikor is, ha kövér combját égettem ökörnek
vagy kecskének, e vágyam vidd most teljesedésbe:
könnyeimért az akhájokon állj bosszút nyilaiddal!"

Így szólt ő könyörögve; meg is hallgatta Apollón:
jött az Olümposz csúcsairól, haragudva szivében,
íját s kétfödelű tegezét hordozva a vállán:
és a haragvó válla fölött csörrentek a vesszők
minden mozdulatára: közelgett, mint a sötét éj.
Majd a hajóktól messze leült, s röpitette a vesszőt:
rettenetes pengés hangzott, bongott az ezüst íj.
Kezdetben csak az öszvérekre s a fürge kutyákra
lőtte hegyes nyilait, de utána magára a népre:
szűntelen és sűrűn tetemek máglyái lobogtak.

Hosszú kilenc napon át dúlt ott isten lövedéke;
végre tizednap a népet Akhilleusz egybehivatta,
mert szívére helyezte e tervet a hókaru Héra,
szánva a szűntelenül hulló danaosz daliákat.
Majd mikor egybesereglett s együtt volt valamennyi,
szólt, fölemelkedvén köztük, gyorslábu Akhilleusz:

"Azt hiszem, Átreidész, célunktól újra elestünk
s így mehetünk haza már, ha ugyan kikerüljük a vesztünk;
mert az akhájt együtt veri most le a harc meg a dögvész.
Hát csak kérdjünk meg valamely jóst vagy papot, álmok
fejtőjét is akár - hisz az is Zeusztól van, az álom -,
hogy megmondja, miért íly bosszús Phoibosz Apollón;
tán nem teljesitett fogadalmak vagy hekatombák
bántják; s hátha juhok, kiszemelt kecskék neki-szálló
füstjét kapva, kivánja a dögvészt innen elűzni."

Így szólt és le is ült; mire köztük szólani fölkelt
Kalkhász Thesztoridész, madarak legjobbszavu jósa,
ő, aki tudta, mi van, mi jön el, mi esett meg a múltban,
és ki hajón az akháj sereget Trójába vezette
jóstudományával, mit adott neki Phoibosz Apollón;
jóakarón szólalt meg köztük, ilyen szavakat szólt:

"Zeuszkedvelt Akhileusz, felszólítsz, hogy kijelentsem,
messzelövő nagy Apollónnak mi okozta haragját.
Én hát szólni fogok: de figyelj rám, s tégy nekem esküt,
hogy szóval, vagy akár kézzel megvédeni kész vagy.
Mert attól tartok, haragudni fog az, ki az összes
argosziak feje, és ki parancsol minden akhájnak.
Mert hisz erős a király, amikor gyengébbre neheztel:
mert a haragját aznap tán elfojtja magában,
bosszúját később mégis, míg nem viszi véghez,
őrzi szivében; ezért csak mondd meg, védeni fogsz-e."

Erre a gyorslábú Akhileusz neki válaszul így szólt:
"Bármit tudsz, sose félj, bátran csak, mondd ki a jósszót;
mert Phoiboszra, akit Zeusz kedvel, s kit te imáddal
kérlelvén, Kalkhász, mutatod fel az isteni végzést,
senki se tudja, amíg én élek s látok a földön,
rád a hajók mellett súlyos kezeit fölemelni,
egy danaosz sem; akár Agamemnónt mondd, aki fennen
hirdeti most, hogy az összes akháj közt ő a legelső."

Hát nekibátorodott, s ezt mondta a tisztanevű jós:
"Nem fogadalmak bántják őt és nem hekatombák:
papja miatt haragos, kit semmibevett Agamemnón,
mert a leányt ki nem adta, s a díját el se fogadta.
Látod, ezért ad a Messzelövő kínt, s ád ezután is:
s addig a csúf dögvészt seregünktől messze nem űzi,
míg szerető apjának a szépszemü lányt ki nem adjuk
ingyen, díjtalanul, s Khrűszébe a szent hekatombát
nem hajtjuk: s akkor tán megbékítjük esengve."

Így szólt és le is ült; de közöttük szólani fölkelt
szélesen országló hős Átreidész Agamemnón,
bosszúsan: feketébe borult kebelét iszonyú düh
duzzasztotta, s olyan volt két szeme, mint lobogó tűz,
és legelőbb is Kalkhászhoz szólt, vészt sugarazva:

"Jósa a rossznak, jót sose mondtál még nekem eddig:
mindig örül szíved, ha a rosszat jósolhatja:
még soha egy jó szót nem szóltál, végbe se vittél:
most is jósolgatva locsogsz az akháji seregben,
hogy csak azért veri őket a Messzelövő e csapással,
mert Khrűszész hajadon-lányáért nagyszerű díjat
át nem akartam venni - hisz őt bírnám szivesebben
otthon, e lányt, ki Klütaimnésztránál több a szivemnek,
törvényes feleségemnél: csöppet se silányabb
nála alakja s a termete és esze és kezeműve.
Mégis visszaadom s önként, ha ez így igazán jobb,
mert hisz népem egészségét akarom s nem a vesztét.
Csakhogy tiszteletül nekem adjatok újat azonnal,
hogy zsákmánytalan én egyedül ne legyek: nem is illik;
hisz látjátok mind, hogy mekkora kincs hagy el engem."

Erre az isteni gyorslábú Akhileusz neki így szólt:
"Hírneves Átreidész, legkapzsibb ember a földön,
hogy tiszteljünk most adománnyal, büszke akhájok?
Egyberakott heverő kincsekről nincs tudomásunk.
Mert mit a várakból hordtunk ide, szét van az osztva,
újra begyűjteni mind a seregtől mégse való már.
Hát a leányt most add ki az istennek: s mi, akhájok
három-négyszeresen kárpótlunk érte, ha majd Zeusz
engedi, hogy bástyás Tróját feldúljuk egészen."

Válaszul őhozzá így szólt a király, Agamemnón:
"Isteni hős Akhileusz, ha derék vagy is, így ne ravaszkodj:
mert hiszen úgysem jársz eszemen túl, rá se beszélhetsz.
Azt akarod, hogy ajándékod teneked legyen, én meg
üljek üres kézzel? Noszogatsz, hogy a lányt odaadjam?
Hogyha tehát nékem zsákmányt ad a büszke akháj nép,
mely lelkem kedvére való s föl is ér a leánnyal -
hogyha pedig nem ad, én veszem el, magam elmegyek érte,
vagy tiedet vagy az Aiászét; vagy akár Odüszeuszét,
megfogom és viszem én: s akihez megyek, az haragos lesz.
Csakhogy minderről később majd újra beszélünk:
most föl! a barna hajót vontassuk az isteni vízre,
rakjunk rá evezőst eleget, hordjunk hekatombát;
aztán ő maga is, Khrűszész széparcu leánya,
lépjen föl, s legyen egy vezető, ki tanácsbeli férfi,
Aiász, Ídomeneusz, vagy az isteni fényes Odüsszeusz,
vagy te, te Péleidész, legszörnyűbb férfi a földön,
engeszteld meg a Messzelövőt, áldozva, irántunk."

Görbén fölfele nézve felelt gyorslábu Akhilleusz:
"Jaj, te szemérmetlenség-öltönyü, kapzsiszivű, te,
hát hogy akadna akháj, ki szavadra hajolva, utakra
indul még ezután s hevesen küzd férfisereggel?
Én nem a dárdavető trósz népért jöttem e földre,
harcot vívni velük: nem vétett énnekem egy sem.
Nem hajtották el soha ökreim és paripáim,
és az erősrögü, férfinövesztő Phthía vidékén
nem gázoltak a termésembe, hiszen nagy a térség
közbül: mélyárnyú hegyek és zúgózaju tenger.
Szemtelen, érted jöttünk mind ide, hogy te örülhess,
hogy Meneláosznak s neked, ebszemü, itt kicsikarjunk
harccal elégtételt: de te ezzel mit se törődöl,
sőt, most még fenyegetsz, hogy a zsákmányrészem elorzod,
melyért fáradtam sokat, és mit a nép nekem osztott.
Úgysincs akkora zsákmányom, mint néked, ahányszor
földúlnak valamely trósz várat a bajnok akhájok.
Bárha a sokrohamú viadalnak legjavarészét
mindig az én kezeim végzik: ha az osztogatás jön,
több a te zsákmányod, míg én édeskevesemmel
térek a gályákhoz, miután kimerültem a harcban.
Most Phthíába megyek; sokkal jobb lesz nekem innen
görbe hajóimmal hazatérnem; nincs is eszemben
így legyalázva neked halmoznom kincsre a kincset."

Válaszul így szólt most sereget-vezető Agamemnón:
"Rajta, rohanj, ha a lelked hajt: bizony én könyörögni
nem fogok, énértem ne maradj: akad itt körülöttem
más, aki még tisztel, de leginkább tisztel a bölcs Zeusz.
Zeusz-táplálta királyok közt legjobban utállak:
mindig a harc kedves neked és a viszály meg a dúlás.
Istentől kaptad bizonyára, akármily erős vagy.
Hát csak eredj haza bárkáiddal s embereiddel,
mürmidonoknak légy ura, én veled úgyse törődöm,
és haragodtól nem félek, hanem így fenyegetlek:
úgy, ahogyan tőlem Khrűszéiszt elveszi Phoibosz,
őt hát én most bárkámmal meg az embereimmel
elküldöm - szép Bríszéiszt majd úgy viszem én el
sátradból, a te zsákmányrészed: hogy magad is tudd,
mennyire több vagyok én nálad, s hogy utáljon ezentúl
más vetekedni velem, s énhozzám mérni személyét."

Szólt; mire fájdalom ébredt Péleiónban: a szíve
bundás melle alatt hányódott kétfele: vajjon
rántsa-e most ki hegyes kardját hamar oldala mellől,
s szétvervén azokat, beledöfjön az Átreidészba,
vagy szűntesse haragját és lecsitítsa a lelkét.
Míg ezt hányta-vetette a lelkében s a szivében,
és hüvelyéből nagy kardját kiragadta, Athéné
jött le az égből, mert odaküldte a hókaru Héré,
az, ki a lelkéből mindkettőt féltve szerette;
háta mögé lépett, s megfogván szőke hajánál
Péleiónt, neki tűnt csak föl; nem látta a többi.
Megdöbbent Akhileusz, megfordult, látta azonnal,
hogy nagy Athéné az: szeme oly félelmesen égett;
hát őt megszólítva, ilyen szárnyas szavakat szólt:

"Pajzstartó Zeusz lánya, miért jöttél ide ismét?
Tán, hogy dölyfét lásd Agamemnón Átreidésznak?
Ezt mondom neked, és hiszem, ez megy teljesedésbe:
feldühödött gőgjében még elveszti a lelkét."

Erre az istennő így szólt, a bagolyszemü Pallasz:
"Jöttem, hogy szűnjék haragod, ha ügyelsz a szavamra;
istennő küldött le az égből, hókaru Héré,
ő, aki lelkéből szeret és félt téged is, őt is.
Szűntesd hát a viszályt, kardod ki ne rántsd a kezeddel:
szóval azonban csak szídd őt kedvedre tovább is.
Íme kimondom a szót, és ez megy teljesedésbe:
dölyfe miatt háromszor ilyen nagy fényes ajándék
lesz a te részed még: szelidülj hát, tedd a szavunkat."

Erre a gyorslábú Akhileusz neki válaszul így szólt:
"Istennő, hisz ügyelnie kell szavatokra örökké
még a nagyon haragos lelkűnek is: így igazán jobb.
Mert aki hallgat rá, azt meghallgatja az isten."

Szólt; s az ezüst kardmarkolatot súlyos keze fogta,
s lökte a nagy kardot hüvelyébe megint; szava ellen
nem tett Pallasznak; s az ment az olümposzi csúcsra,
aigisztartó Zeusz házába, az isteni néphez.
Míg Akhileusz ádáz szókkal támadt neki ismét
Átreidésznak, s csöppet sem szűntette haragját:

"Lomha borostömlő, szarvasszivü és kutyaképű,
együtt népeddel vértet felövezni csatára,
vagy kifeküdni a lesre a legderekabb daliákkal
lelked még sose mert; úgy érzed, hogy belehalnál.
Hát hisz sokkal jobb az akhájok nagy seregében
annak a zsákmányát elorozni, ki szól szavad ellen:
nép rágója, király, hitvány nép várja parancsod,
máskép, Átreidész, ez a vétked volna utolsó.
Íme kimondom a szót, szent esküvel is kijelentem:
esküszöm én e jogarra, amely soha lombokat, ágat
nem hajt már, miután törzsét elhagyta a bércen,
és ki se zöldülhet: hisz az érc körülötte lenyeste
kérgét és levelét, és most az akháj fiusarjak
hordozzák a kezükben, a bírák, kikre a nagy Zeusz
bízza a rendeletét; a nagy eskűt erre teszem, halld:
egykor Akhilleuszért valamennyi akháj ivadékban
vágy ébred: s te segíteni nem tudsz rajtuk, a bánat
bárhogy emészt, ha a férfiölő Hektór keze által
hullanak el sokan, és haragodban téped a lelked,
mert az akhájok közt a legelsőt semmibevetted."

Így szólt Péleidész, s jogarát odavágta a földhöz,
díszes aranyszögü pálcáját, s le is ült a helyére,
Átreidész meg amott dúlt-fúlt; s édesszavu Nesztór
kélt most szóra, Pülosz zengőszavu szónoka, köztük,
nyelvéről a beszéd, mint színméz, édesen ömlött.
S már a beszédes földilakóknak két ivadéka
hullt el, amely vele együtt nőtt, vele jött a világra
szent Püloszon, s ő harmadikon gyakorolta uralmát;
jóakarón szólalt meg köztük, ilyen szavakat szólt:

"Jaj, be hatalmas gyász közelít az akhájai földhöz;
bezzeg örül Priamosz s Priamosz minden fia ennek;
s Trójának valamennyi vitéze vidul bizonyára,
hogyha ti kettőtökről hallja, hogy így marakodtok,
kik kiemelkedtek közülünk a tanácsban, a harcban.
Ifjabbak vagytok nálam, hallgassatok énrám.
Mert hiszen én még nálatok is derekabb daliáknak
voltam a társa, de nem kicsinyelték ők se személyem.
Mert oly férfiakat sose láttam s már sose látok,
mint nagy Peirithoosz, mint nép őrzője Drüász volt,
s Kaineusz s Exadiosz, vagy az isteni hős Polüphémosz,
s Thészeusz Aigeidész, ki hasonlatos isteneinkhez.
Ők legerősebbek voltak valamennyi vitéz közt,
ők biz azok, s legerősebbekkel vívtak is egykor,
nagy hegyi szörnyekkel, riadalmas végüket osztva.
Én társuk voltam, közibük keveredve Pülosznak
távoleső mezejéről, mert hívtak csapatukba:
és verekedtem, ahogy tőlem telt: ámde azokkal
egy sem tudna csatázni ma-élő földi halandó;
s mégis hallgatták szavamat, s hajlottak a szóra.
Hát ti is így tegyetek, mert jobb a tanácsra ügyelni:
s tőle te, bármi hatalmas vagy, ne ragadd el a szűzet,
hagyd ott, mert neki adták már az akháj ivadékok;
és, Akhileusz, te se vágyj civakodni tovább a királlyal
szemben, hisz sose volt, kit olyan nagy tisztelet illet,
mint jogaras fejedelmet, akit Zeusz áld meg a hírrel.
Hogyha erős vagy is, és istennő szült is a földre,
ő tehetősebb, mert többön gyakorolja uralmát.
Átreidész, haragodnak vess véget magad; én meg
kérve Akhilleuszt békítem, valamennyi akhájnak
nagyszerü védőbástyáját a gonosz viadalban."

Néki felelve eképen szólt a király, Agamemnón:
"Jól van, öreg, hiszen ezt úgy mondtad mind, ahogy illik:
csakhogy ez itt mindenki fölé kívánna kerülni,
és valamennyin uralkodnék, adná a parancsát,
mindünkkel rendelkeznék: de, hitemre, hiába.
Tán mert dárdássá tették örök isteneink őt,
azt is akarják, hogy szabadon szórhassa szidalmát?"

Erre szavába kapott, s ezt mondta a fényes Akhilleusz:
"Méltán volna nevem hitvány és semmirekellő,
hogyha akármit akarsz, engednék mindig a szódnak:
hát csak rendelkezz mással, de nekem ne parancsolj,
mert a hitem bizony az, hogy többé nem fogadom meg.
Mást mondok neked én, te pedig vesd jól a szivedbe:
nem fogok én kezeimmel a lányért küzdeni úgysem,
sem mással, se veled, ha mit adtatok, elveszitek most.
Csakhogy más holmit gyors barna hajóm közeléből
tőlem erőszakosan bizony egyet sem kaparintsz meg.
Rajta, kiséreld meg, hogy mind láthassa, ki itt áll:
nyomban előfröccsen dárdám körül éjszinü véred."

Indulatos szavaikkal ezek hát így tusakodván,
fölkeltek s gyűlést oszlattak akháji hajóknál.
Péleidész sátrához, az ívelt karcsu hajókhoz
ment és véle Menoitiadész meg többi barátja;
Átreidész meg a fürge hajót levonatta a vízre,
húsz evezőst kiszemelt, hordatta hajóra az isten
áldozatát; s vele Khrűszéisz, széparcu leányt is
küldte: vigyék; vezetőjük volt leleményes Odüsszeusz.
Aztán fölszálltak, s kihajóztak a nedves utakra.
S Átreidész most megtisztulni hivatta a népet.
Megmosakodtak mind, szennyük tengerbe vetették:
és áldoztak Apollónnak gyönyörű hekatombát,
ökröket és kecskéket a meddő víz közelében:
áldozatillat szállt, égig kanyarogva a füsttel.
Így fáradtak a táborban; de az Átreidész sem
állt el a bosszútól, amivel fenyegette Akhilleuszt:
Talthübioszhoz fordult most és Eurübatészhez,
hírmondója s ügyes fegyvernöke volt ez a kettő:

"Menjetek el sátrába a Péleión Akhileusznak;
fogjátok kézen, s hozzátok a szép Bríszéiszt;
s hogyha nem adja ki, én veszem el, magam elmegyek érte,
többekkel: hanem ez dermesztőbb lesz neki aztán."

Ezt mondotta, kemény szókkal tovaküldte a kettőt.
Kelletlen mentek meddő tenger vize mentén:
sátraihoz s bárkáihoz értek a mürmidonoknak.
Őt meg a sátra előtt lelték, éjszínü hajónál,
ott ült, és nem örült, mikor őket látta Akhilleusz.
Megzavarodva megállt mindkettő, mert a királytól
félt, szégyellte magát, s nem szólt, kérdezni se merte.
Csakhogy az átértette szivében, s így szólalt meg:

"Üdv, követek, Zeusznak hiradói s a földilakóknak!
Csak közelebb! Hisz nem ti okoztatok, ám Agamemnón
bajt nékem, mikor elküldött sátramhoz a lányért.
Rajta tehát, Zeusz-sarj, Patroklosz, hozd a leányt ki,
s add át, elvihetik: de legyen tanum egykor e kettő
boldog olümposzi isteneink meg a földi halandók
és vadszívü királyuk előtt, ha reám a jövőben
szükség lesz, hogy a többi felől a gonosz veszedelmet
elhárítsam. Mert őrjöng ádáz kebelében,
és elméje tekinteni nem tud előre, se hátra,
hogy hogyan óvja hadát, ha a harc a hajókig elér majd."

Szólt; mire Patroklosz megtette barátja parancsát,
s hozta a széparcú Bríszéiszt sátruk öléből,
és odaadta: s azok vitték az akháji hajókhoz.
Ment a leány, noha kelletlen, velük; ekkor Akhilleusz
sírva fakadt s elment; társaktól távol, a szürke
víz partjára leült, bámulta a borszinü tengert.
S tárt karral szeretett anyjához hosszan esengett:

"Édesanyám, rövidéletünek hoztál a világra,
hát legalább tisztelnie kellett volna a fennen-
mennydörgő Zeusznak: de bizony csöppet se becsült most.
Mert hiszen Átreidész, széltébe király Agamemnón
semmibevett: az ajándékom bitorolja erővel."

Könnyeket ontva beszélt; szavait hallotta az úrnő,
tenger mélységes mélyén, öreg apja lakában:
gyorsan fölszállt, mint ködfelleg a hószinü habból;
és tüstént odaült elibé, míg könnyeket ontott;
megsimogatta szelíd kézzel, szót szólva kimondta:

"Drága fiam, mért sírsz? Míly bánat fért a szivedhez?
Mondd ki, az elmédben sose rejtsd, tudjam veled én is."

Erre nehéz sóhajjal szólt gyorslábu Akhilleusz:
"Jól tudod; én a tudónak mért is mondjam el újra?
Éetión szent városa, Théba alá kivonultunk
és feldúltuk a várost, és mindent idehoztunk:
egymás közt az akhájok jól szétosztva a zsákmányt,
szépszemü Khrűszéiszt Agamemnónnak kiemelték;
ám azután Khrűszész, szent papja a Messzelövőnek,
páncélinges akhájok gyors bárkáihoz eljött,
végtelenül sok váltsággal megváltani lányát,
Messzelövő Phoibosz koszorúját tartva kezében
fönt aranyos botján, s kérlelte az összes akháj hőst,
Átreusz két sereget-tagoló sarját a leginkább.
Arra helyeslően zúgtak fel az összes akhájok:
tiszteljék a papot, s tartsák meg a nagyszerü díjat;
mégsem tetszett így Agamemnón Átreidésznak,
rútul ráförmedt, elküldte goromba szavakkal.
Megharagudva vonult el az agg: s neki Phoibosz Apollón
meghallgatta imáját, mert kedvelte erősen.
Lőtte gonosz nyilait le az argosziakra: s a népek
pusztultak sűrűn: s isten lövedékei dúltak
szerte a széles akháj táborban: majd meg a bölcs jós
isteni szándékát feltárta a Messzehatónak.
Én javasoltam először, hogy békítsük az istent;
Átreidész meg fölpattant, elfogta a méreg,
és fenyegetve beszélt: szava most vált, íme, valóra.
Mert a leányt ragyogószemü hősök fürge hajóval
már Khrűszébe viszik, s adományt Phoibosznak is egyben;
míg sátramból most vitték el a hírnökök éppen
Bríszeusz lányát, kit nekem adtak már az akhájok.
Hát te, ha megteheted, most védd meg hős fiusarjad.
Menj az olümposzi csúcsra, esengj Zeuszhoz, ha a múltban
már a szivét szóval vagy tettel felviditottad.
Hisz hallottalak én gyakran, termében apámnak
vallottad büszkén: a sötétfelhős Kronióntól
csúfos vészt a haláltalanok közül egymagad űztél
messze, mikor meg akarták kötni a többiek, ott fönn,
Héra, Poszeidáón s velük együtt Pallasz Athéné:
ám odamentél megszabadítani őt a bilincstől
és odahívtad a százkezüt is sietősen a csúcsra,
kit Briareusznak hívnak az istenek, ám a halandók
mind Aigaiónnak; mivel apjánál is erősebb.
Ez Kronidész mellé ült ekkor büszke örömmel:
és megijedtek a boldogok és már meg se kötözték.
Emlékeztesd most odaülve, ragadd meg a térdét,
tán hajlandó lesz kedvezni a trójaiaknak
s visszaszorítani minden akhájt a hajókhoz, a vízhez:
pusztítsák őket: lakjék jól mind a királlyal;
s tudja meg Átreidész is, a széltiben-úr Agamemnón,
mit vétett, hogy a legderekabb hőst semmibevette."

Válaszul így szólt erre Thetisz, sürü könnyeket ontva:
"Jaj, minek is dajkáltalak én, átokra kit szültem?
Bárcsak a bárkáknál könny nélkül, nem keserítve
ültél volna: hisz életed oly rövid, és sok időd nincs:
most már nemcsak gyors ez a végzet: a legszomorúbb is;
ennyire gyászterhes sorsúnak szültelek otthon.
Hát villámszerető Kronidészhoz, a hóboritotta
csúcsra megyek, s érted szólok, tán hallgat a szómra.
Most te maradj itt ülve a gyorsjárásu hajóknál,
tartsd az akhájokkal haragod, légy távol a harctól.
Ókeanosz mellé, lakomára, az aithiopokhoz
ment Zeusz még tegnap, s vele ment valamennyi nagy isten;
ámde tizenkét nap multán hazatér az oromra:
ércküszöbű palotáját akkor fölkeresem majd,
átkarolom térdét, s hiszem is, hogy hajlik a szómra."

Így szólt és elment; Akhileuszt otthagyta magára,
ez haragot táplált lelkében a szépövü nőért,
kit sátrából elhurcoltak. S közben Odüsszeusz
már Khrűszébe is ért, odavitte a szent hekatombát.
Majd azután, hogy a mélyöblű kikötőbe kerültek,
vásznuk a barna hajóba helyezték, összesodorva:
majd meg az árbocfát lebocsátották kötelekkel
tartójába, sietve, utána a révbe eveztek;
és nehezéket dobva, a tatkötelet lekötözték;
és maguk is szálltak ki a tenger torlata mellett:
és hekatombáját hordták ki a Messzelövőnek,
és Khrűszéisz is, ím, odahagyta a tengeri gályát.
Majd odavitte az oltárhoz leleményes Odüsszeusz,
apjának karjába helyezte s ilyen szavakat szólt:

"Átreidész küldött, Khrűszész, a sereg fejedelme,
hogy neked elhozzam lányod, s hogy szent hekatombát
adjak Apollónnak, s értünk kérleljem az istent,
őt, aki sokjaju kínt küldött le az argosziakra."

Szólt, s karjába helyezte: örömmel vette a kedves
gyermeket át Khrűszész; s ők ekkor a szent hekatombát
Phoibosz erős oltáránál szép rendbe helyezték.
Majd kezüket mosván, markoltak az árpadarából.
S Khrűszész fennhangon, kezeit fölemelve, könyörgött:

"Halld, te Ezüstíjú, aki óvón Khrűsza fölött állsz
s isteni Killa fölött, Tenedoszban erősen uralkodsz.
Meghallgattál már ezelőtt, amikor könyörögtem:
mert megtiszteltél, az akháj hadinépre lecsaptál;
most pedig ezt a kivánságom vidd teljesedésbe:
hárítsd már el a rút dögvészt danaók seregéről."

Így szólt ő könyörögve, meg is hallgatta Apollón.
És miután könyörögtek, hintvén árpadarát is,
hátrafeszítve nyakát elvágták áldozatuknak,
megnyúzták, combját szétszelték, hájba takarták,
kétrét hajtva előbb és nyershúst rakva fölébe.
Fán pörkölte az agg, rőt bort loccsantva a lángra,
körben ötágú villákat tartottak az ifjak.
És hogy elégtek a combok; a belsőrészt meg is ették,
fölszelték maradékait, és fölhúzva a nyársra,
mesterien kisütötték mind, majd újra lehúzták.
És, hogy a munkát szűntették, s kész volt lakomájuk,
lelkük nem maradott híjával a dús lakomának.
Majd miután elverték végül az éhet, a szomjat,
minden borkeverőt peremig töltöttek az ifjak,
s osztották az italt, áldozva előbb a pohárból.
És az egész napon át kérlelte dalokkal az istent,
fennen zengte a szép paiánt az akháj fiatalság,
zengte a Messzehatót: s ő ezt hallgatta örömmel.
Végre mikor lebukott a nap, és eljött a sötétség,
akkor a tatkötelek mellett nyugovóra ledőltek.
Majd hogy a rózsásujjú Hajnal kélt ki a ködből,
akkor a széles akháj tábor fele visszahajóztak.
Jó szelet is küldött nékik nagy Phoibosz Apollón.
Árbocot állítván, vonták föl a hószinü vásznat:
duzzasztotta a szél a vitorlát, körben a bíbor
hullám mosta gerincét s zengett, míg a hajó ment:
száguldott a hajó, habos árban vágta az útját.
És, hogy a téres akháj tábort útjukban elérték,
éjszinü bárkájuk húzták ki a parti homokra,
jó magasan, s megtámasztották hosszu bakokkal.
Végül a sátrakhoz széledtek el és a hajókhoz.

Ő meg a fürge hajók mellett ült, telve haraggal,
isteni sarj, fia Péleusznak, gyorslábu Akhilleusz.
Férfidicsőséget szerző gyűlésbe se járt már,
harcba se ment, kedves szívét sorvasztva csak ült ott,
és így vágyakozott a csatára s a harci zsivajra.
Ámde tizenkettedszer amint jött újra a hajnal,
akkor a nemmúlók az olümposzi csúcsra vonultak
együtt, s Zeusz vezetett; de Thetisz se feledte fiának
kívánságát, mert fölbukva a tengeri habból,
szállt kora hajnalban csúcsára az égi oromnak:
messziredörgő nagy Kronidészt külön ülve találta
sokszakadéku Olümposznak legfőbb tetejében.
Hát odaült elibe tüstént, megfogta a térdét
bal kézzel, s jobb kézzel az álla alatt simogatta,
és könyörögve ekép szólt Zeusz Kroniónhoz, az úrhoz:

"Zeusz atya, hogyha neked használtam az égilakók közt
bármikor is szóval vagy tettel, tedd, mire kérlek:
tiszteld meg fiamat; leggyorsabb-végzetü úgyis
mind a halandók közt, s a seregvezető Agamemnón
semmibevette: ajándékát bitorolja erővel.
Hát legalább te becsüld őt meg, te olümposzi bölcs Zeusz:
s add az erőt addig Trójának, míg az akhájok
gyermekemet nem tisztelik úgy, mint illeti, kinccsel."

Mondta; de mit se felelt neki fellegtorlaszoló Zeusz,
ült csak hallgatagon, hosszan: Thetisz ekkor a térdét
fogva simult hozzá, s másodszor is újra könyörgött:

"Most igazán ígérd meg nékem, s ints a fejeddel,
vagy mondd azt, hogy nem (mért félnél?), hadd tudom én is:
mennyire legkevesebbre becsültök az istennők közt."

Felsóhajtva felelte a fellegtorlaszoló Zeusz:
"Hej, be gyalázatos ügy, ha ezért most összeveszítesz
Hérával, ki gyalázó szókkal földühösít majd.
Mert hiszen ő a haláltalanok közt úgyis örökké
szíd, s azt mondja, hogy én Tróját segitem meg a harcban.
Menj most el rögtön, nehogy itt még észrevehessen
Héra; s a kérésed bízd rám, én teljesitem majd.
Sőt, ide nézz, hogy nékem higgy, a fejemmel is intek.
Mert ez a nemmúlók közt tőlem a legmagasabb jel:
vissza sosem vonom azt, sosem ámítás, soha nem lesz
teljesületlen, amit fejbólintásom erősít."

Szólt Kronión, és bólintott rá barna szemölddel:
ambrosziás hajafürtje előreomolt a hatalmas
nemmúló főről, s megrendült a nagy Olümposz.
Így döntöttek ezek s elváltak: majd Thetisz ismét
mély tengerbe szökött le a fényes olümposzi csúcsról,
Zeusz meg ment házába. Fölálltak az istenek ott mind
székükről, apjukkal szemben: senki se merte
őt a helyén megvárni, de mind indultak elébe.
S ő trónjára leült: de bizony Héré nagyon is jól
látta, mihelyt ránézett, hogy vele volt tanakodni
lánya a tengeri vénnek, ezüstlábú Thetisz úrnő:
nyomban eképen szólt szúró szavakat Kronidészhoz:

"Mondd, te ravasz, melyik isten volt, akivel tanakodtál?
Annak örülsz mindig te, ha tőlem messzevonulva
titkosan elgondolt dolgokban döntesz: egyetlen
nyílt szót sem mondasz soha nékem a gondolatodból."

Válaszul ezt mondotta az emberek, istenek apja:
"Héré, bár feleségem vagy, ne reméld, hogy a szómat
tudni fogod mindig, bizony ez nem könnyü neked sem.
Mert amit illendő meghallanod, azt teelőtted
meg nem tudja sem égilakó, sem földi halandó:
ám amit én távol kívánok az égilakóktól
elgondolni, ne kérdezgesd te se és sose firtasd."

Válaszul így szólt most a tehénszemü Héra, az úrnő:
"Rettenetes Kronidész, mit mondtál? Hisz soha eddig
nem faggattalak én, nem jártam utána szavadnak:
mindig háboritatlan tervezed azt, amit óhajtsz.
Csakhogy most a szivem szörnyen fél: félrevezethet
téged a tengeri vénnek ezüstöslábu leánya,
hisz kora reggel melléd ült, átfonta a térded.
S azt gyanitom, bólintottál neki, hogy te Akhilleuszt
megbecsülöd, s a hajóknál ölsz meg számos akháj hőst."

Válaszul így szólt erre a fellegtorlaszoló Zeusz:
"Szörnyü, te, csak gyanakodsz, titkom se lehet teelőtted;
bár mire sem jutsz így, a szivemtől messze kerülsz csak
még inkább ezután, s dermesztőbb lesz neked ez még.
Hogyha ez így van, hát így lesz tetsző a szivemnek.
Ülj veszteg helyeden, s hallgatva hajolj a szavamra:
úgy ne legyen, hogy meg nem véd valamennyi nagy isten,
hogyha neked rontok, győztes kezemet fölemelve."

Így szólt ő; megijedt a tehénszemü Héra, az úrnő;
hang nélkül le is ült, kedves szívét leigázva.
Elszomorodtak Zeusz házában az égilakók mind.
Köztük a híres-ügyes Héphaisztosz szólt legelőször,
hogy szeretett anyját vídítsa, fehérkaru Hérát:

"Hej, be gyalázatos ügy, többé már tűrni se tudjuk,
hogy ti halandókért civakodjatok ennyire ketten,
íly zajt verve az isteni nép közt; jó lakománknak
édessége is elvész már, mert győz a silányság.
Hát így intem anyám, akiben van amúgy is okosság:
csak járjon kedvében Zeusznak, kedves apánknak,
hogy vele újra ne cívódjék, ne zavarja az asztalt.
Mert ha akarna a villámló nagy Olümposzi minket
székünkből letaszítani -! hisz mind közt legerősebb.
Fordulj hát hozzá hízelgőhangu szavakkal:
nyomban utána kegyes lesz majd az Olümposzi hozzánk."

Szólt és fölpattant: szeretett anyjának a kettős
serleget átnyujtotta kezébe, s ilyen szavakat szólt:

"Tűrj, fékezd magad, édesanyám, noha kínoz a bánat,
hogy sose lássam, amint téged, kit kedvel a szívem,
vernek: mert megvédeni én, bármint busulok majd,
nem tudlak: harcolni nehéz az Olümposzi ellen.
Egyszer már, amikor meg akartalak ellene óvni,
elhajitott, lábamnál fogva, az égi küszöbről:
és az egész napon át hullottam napnyugovásig,
Lémnoszban lent értem a földet, s már alig éltem:
gonddal a szintisz férfiak ott szedtek föl a földről."

Mondta; mosolygott rá a fehérkaru Héra, az úrnő,
és mosolyogva a serleget át is vette fiától.
Ez meg az égilakóknak mind töltötte az édes
nektárt, jobbra haladt, meregette a nagy keverőből.
És ki nem oltódó nevetésre fakadtak a boldog
istenek ott, látván Héphaisztosz mint sürög és fúj.

Így lakomáztak egész napon át ők napnyugovásig,
és lelkük nem volt híjával a dús lakomának,
sem gyönyörű lantnak, melyet Phoibosz keze tartott,
Múzsáknak se, kik elragadó dalukat feleselték.

És miután lebukott tündöklő fénye a napnak,
akkor mind hazaindult már lepihenni lakába,
ott, hol mindegyiküknek házat a nagynevü sánta
Héphaisztosz remekelt egykor, leleményes eszével.
S ment kerevetje felé az olümposzi mennykövező Zeusz,
hol szunnyadni szokott, ha elérte a mézizü álom:
ott lepihent, s mellé az aranyló trónusu Héra.

MÁSODIK ÉNEK

AGAMEMNÓN ÁLMA
A NÉPGYŰLÉS
A HAJÓK FELSOROLÁSA

Minden más isten s minden jó hadszekeres hős
végigaludta az éjt; csak Zeuszt nem fogta az édes
álom: azon töprengett, mint tisztelje Akhilleuszt,
és hogyan öljön meg sok akháj harcost a hajóknál.
És az a terv látszott lelkében a leghelyesebbnek,
hogy gonosz álomképet küld le az Átreidészra;
hát ezt megszólítva ilyen szárnyas szavakat szólt:

"Fuss csak a fürge akháji hajók fele, fuss, gonosz Álom:
s ott sátrába siess Agamemnón Átreidésznak,
hogy neki mindent, mit rád bízok, pontosan elmondj:
szólítsd föl, hogy a fürtös akhájt fegyverbe hivassa,
mind az egész sereget: mert most vehetik be a trószok
szélesutú várát: nincs már két terve az égi
elnemenyészőknek: Héré valamennyit esengve
meghajlította, s vész csap le a trójaiakra."

Szólt; s miután hallotta a szót, illant is az Álom;
és az akhájok gyors gályáihoz ért el azonnal.
Átreidész Agamemnónhoz ment: sátra ölében
lelte: aludt már, ambrosziás szender boritotta.
Néleusz gyermeke képében lépett a fejéhez,
Nesztóréban, akit minden vén közt a leginkább
tisztelt Átreidész; s ezt mondta az isteni Álom:

"Lónevelő, harcban-kitünő Átreusz fia, alszol?
Végig az éjt a tanácsbeli férfiu át ne aludja,
az, kire rá van bízva a nép, kinek oly sok a gondja.
Hallgasd csak szavamat: Zeusznak vagyok én hiradója;
tudd meg: a távolból is ügyel rád, szán is erősen.
Elrendelte: a fürtös akhájt fegyverbe hivassad,
mind az egész sereget: mert most veheted be a trószok
szélesutú várát: nincs már két terve az égi
elnemenyészőknek: Héré valamennyit esengve
meghajlította, s vész csap le a trójaiakra
Zeusztól: ezt őrizd elmédben, s el ne ragadjon
majd feledés azután, hogy a mézizü álom elenged."

Így szólt és elment, s a királyt ott hagyta magára:
hadd tervelje, mi nem volt úgysem teljesülendő:
hisz Priamosz várát még aznap vélte bevenni
balgatagon: sejtelme se volt, hogy Zeusz mit akar még.
Mert az sok kínnal, sóhajjal akarta gyötörni
még ezután is a trószt s danaoszt heves ütközetekben.
Felserkent: de a szent hang még körülötte kavargott.
Majd föl is ült ágyán, s fölvette a szép puha, most-szőtt
inget, s inge fölé széles köpenyét köritette;
fényes talpa alá gyönyörű sarukat kötözött fel;
majd az ezüstszögü érckardot vállára vetette;
apjától örökölt örökös jogarát fölemelte,
ércinges görögök bárkáihoz evvel eredt el.

Fölhágott az olümposzi bércre az isteni Hajnal,
hogy hirdesse a fényt Zeusznak meg az égilakóknak;
s ő csengőszavu hírnökeit küldötte paranccsal,
hogy hívják gyűlésbe a fürtös akháj daliákat.
Ők vitték is a hírt, amazok gyorsan gyülekeztek.
És legelőször a nagyszivü vének harci tanácsa
ült le, Pülosz-beli úr Nesztór bárkája tövében;
összehiván ezeket, tervét okosan szövögette:

"Hallga, barátaim: isteni álom látogatott meg
ambrosziás éjben, s a leginkább, láttam, a fényes
nagy Nesztórhoz volt termetre s alakra hasonló.
És odaállt a fejemhez, s hozzám íly szavakat szólt:
»Lónevelő, harcban-kitünő Átreusz fia, alszol?
Végig az éjt a tanácsbeli férfiu át ne aludja,
az, kire rá van bízva a nép, kinek oly sok a gondja.
Hallgasd csak szavamat: Zeusznak vagyok én hiradója;
tudd meg: a távolból is ügyel rád, szán is erősen.
Elrendelte: a fürtös akhájt fegyverbe hivassad,
mind az egész sereget: mert most veheted be a trószok
szélesutú várát; nincs már két terve az égi
elnemenyészőknek: Héré valamennyit esengve
meghajlította, s vész csap le a trójaiakra
Zeusztól: ezt őrizd elmédben.« Mondta s utána
elröppent; s eleresztett engem a mézizü álom.
Lássuk: mint vértezhetnők fel akháj fiainkat.
Én próbára teszem szavaimmal előbb, ahogy illik,
s azt mondom, hogy a sokpadu gályákkal meneküljünk:
míg ti marasszátok szavatokkal emitt is, amott is."

Így szólt és le is ült; mire köztük szólani fölkelt
Nesztór, ő, ki Pülosz fövenyén gyakorolta uralmát;
jóakarón szólalt meg köztük, ilyen szavakat szólt:

"Híveim, argosziak fejedelmei és vezetői,
hogyha ez álomképről más szólt volna közöttünk,
úgy vélnők, hazudik, s még inkább visszariadnánk:
ám az látta, ki büszkén vallja, hogy ő a legelső;
lássuk: mint vértezhetnők fel akháj fiainkat."

Így szólt és legelől indult kifelé a tanácsból.
Fölkeltek s tették, mit a népek pásztora mondott,
mind a jogart tartó fejedelmek; a nép meg özönlött.
Mint amikor méhek raja röpdös sűrű sereggel,
sziklaüreg-mélyből új, s új csapatokban özönlik,
és a tavasz mezejére kiröppen fürtös alakban,
és itt surran az egyik sűrü raj, ott meg a másik:
így jött sűrün a nép sátraktól, fürge hajóktól,
és a magas part mentén mind csapatokban özönlött
gyűlésére; s a Hír, Kronidész küldötte közöttük
lángrakapott, sürgette előre az egybejövőket:
megbolydult a tömeg, s jajdult föl a föld is alattuk,
hogy helyük elfoglalták; zaj kélt; járt rivalogva
föl-le kilenc hírnök, s fékezte a népet: a lármát
szűnteti tán s hallgat sok Zeusz-táplálta királyra.
Nagy nehezen le is ültek mind, egyhelybe maradtak,
és a zaj is megszűnt; fölkelt a király; Agamemnón,
tartva királyi jogart, mit Héphaisztosz keze munkált.
Azt Héphaisztosz Zeusznak ajándékozta, az úrnak,
Zeusz meg a hírnöknek, Hermésznek, az Argoszölőnek,
nagy Hermész pedig adta Pelopsznak, a lónevelőnek,
majd odaadta Pelopsz Átreusznak, a népterelőnek;
haldokoló Átreusztól meg dúsnyáju Thüesztész,
kapta Thüesztésztől Agamemnón végül örökbe,
hogy vele sok szigetén legyen úr és argoszi földjén;
rá támaszkodván, ezt mondta az argosziak közt:

"Kedveseim, danaosz daliák, követői Arésznak,
szörnyü nehéz vaksággal vert kötelékbe Kroníón:
mert megigérte a rettentő, s a fejével is intett,
hogy haza, jóbástyás Tróját földúlva, hajózom:
most csúnyán megcsalt, hazaküld Argoszba parancsa,
dicstelenül, miután már sok népet veszitettem.
Így tetszik bizonyára a szörnyüerős Kronidésznak,
néki, ki már sok városnak bontotta meg ormát,
s még ezután is bontja, hiszen legfőbb a hatalma.
Még az utódok előtt is csúfság lesz, ha beszélik,
hogy mi, ilyen sok akháj, íly nagy nép, háboruságunk
hasztalanul vívtuk s harcoltuk ilyen kevesekkel,
és be se végeztük: célunk még most se tünik fel.
Hisz ha talán hű szerződést kötnénk mi a trósszal,
és meg akarnók mindketten számlálni magunkat,
s felsorakoznék Trójának valamennyi lakója,
míg mi tizes csapatokra oszolnánk, harcos akhájok,
s vennénk hozzájuk bortöltögetőül egy-egy trószt,
sok szakaszunknak még mindig nem jutna pohárnok.
Azt mondom, hogy ilyen sokkal több itt az akháj hős,
mint amazok, kik a várban laknak: csakhogy igen sok
városból vannak kelevézrázó segitőik,
visszaszorítanak ők, s nem hagyják, bárhogy akarnám,
jólakosú Troié várát földúlnom egészen.
Íme, kilenc esztendeje tűnt tova nagy Kronidésznak;
már korhadt a hajók deszkája, kötélzete foszlott:
és feleségünk és csacsogó gyerekünk valamennyi
várja a jöttünket palotánkban, míg mi a munkánk
el nem végeztük, melyért oly rég idejöttünk.
Rajta tehát, ahogy én mondom, mind úgy cselekedjünk:
fürge hajón szálljunk szeretett földjére hazánknak,
mert seregünk soha nem veszi már be a tágutu Tróját."

Szólt; és fölzaklatta az ő kebelükben a lelket;
mindnek a nép sora közt, aki nem hallotta a tervet.
Mozdult gyűlésük, valamint a magashegyü hullám
Íkari tengerben, ha megűzi Notosz meg az Eurosz,
Zeusz atya sok felhője közül rácsapva az árra.
Vagy mint hogyha magas búzán Zephürosz szele száguld,
rádől s fut sebesen, s bólongat a búzakalász mind:
úgy mozdult meg a nagy gyűlés: valamennyi rivalgó
zajjal tört a hajók fele: mindnek lába alatt por
fellege szállt: egymást bíztatva parancsokat adtak,
hogy húzzák a hajót, vonják ki az isteni vízre;
árkot tisztítgattak: az égig elért a honukba
vágyakozók zaja; talpfáit húzták a hajóknak.

Ekkor az argosziak hazatérnek végzetük ellen,
hogyha Athénához Héré nem szól e szavakkal:
"Ó, jaj, pajzstartó Zeusz gyermeke, győztes Athéné,
hát így szöknek-e már szeretett földjére honuknak
innen az argosziak, tengernek tágterü hátán?
És diadaljelül itthagynák Priamosznak, a trósznak
argoszi szép Helenát, akiért már annyi akháj hős
halt meg Trója alatt, oly távol a drága hazától?
Menj csak az ércinges danaosz daliák seregéhez,
és valamennyi vitézt tartsd vissza szelíd szavaiddal,
vízre a kettősívü hajókat vonni ne engedd."

Szólt; s a bagolyszemü Pallasz nem volt szófogadatlan:
útnak eredt, az olümposzi csúcsról alászökkenve:
és az akhájok gyors bárkáit azonnal elérte;
ott Odüszeuszra talált, ki tanácsban Zeusszal egyenlő:
ott állt ez, s nem is érintette a jópadu barna
gályát, mert a szivét-lelkét nagy fájdalom érte.
Hát közelébe megállt és szólt a bagolyszemü Pallasz:

"Isteni sarj, Láertiadész, leleményes Odüsszeusz,
hát így szöktök-e már szeretett földjére a honnak,
sokpadu gályáknak mind így estek neki nyomban?
És diadalmul hagynátok Priamosznak, a trósznak
argoszi szép Helenát, akiért már annyi akháj hős
halt meg Trója alatt, oly távol a drága hazától?
Hát csak eredj tüstént, ne habozz, az akháj csapatokhoz:
és valamennyi vitézt tartsd vissza szelíd szavaiddal,
vízre a kettősívü hajókat vonni ne engedd."

Szólt; s ő ráismert hangjára az istennőnek:
futni eredt, köpenyét lehajítva: de ezt fölemelte
hírnöke, Eurübatész, Ithakából-jött követője;
ő maga meg sietett Agamemnón Átreidészhoz,
és örökölt örökös jogarát átvette kezéből,
ércinges görögök bárkáihoz evvel eredt el.

Ott meg ahány vezető hőst lelt csak, ahány fejedelmet,
oldala mellé állt, és tartóztatta szelíden:

"Jaj, te szegény, nem járja, hogy így félsz, mint aki gyáva;
inkább ülj nyugton, s nyugtasd meg a néped is éppúgy.
Nem tudjátok jól szándékát Átreidésznak:
próba alá veti most, később majd bünteti népét.
Nem hallottuk mind, mit mondott ott a tanácsban;
úgy ne legyen, hogy majd seregünket sújtja haragja.
Mert nagy az indulat úgyis a Zeusz-táplálta királyban,
tiszte pedig Zeusztól van, a bölcs Zeusz kedveli mindig."

S hogyha a népből volt, akit ott hallott kiabálni,
azt a jogarral ütötte meg, így korholta szavával:

"Ülj veszteg, nyomorult, s másnak hallgass a szavára,
arra, ki nálad több: te silány vagy s gyáva a harcra.
Nem jössz számba te sem harcban, sem a harci tanácsban.
Nem lehetünk itt mindnyájan fejedelmek, akhájok!
Nem jó ám a sok úr kormányzata; egy legyen úr csak,
egy a király, kit sarja csavartelméjü Kronosznak
tett fejedelmünkké törvényeivel s jogarával."

Így osztotta parancsát, így rendezte a tábort:
s ők gyűlésbe rohantak a sátraktól s a hajóktól
újra; zajongva: miként hulláma a sokzaju víznek
bömböl a tágterü part peremén, s visszhangzik a tenger.

És le is ültek mind, s helyükön vártak nyugalomban.
Therszítész egyedül morgott, fék nélkül acsargott,
az, kinek oly sok rút, zavaros szó járt az eszében,
helytelenül kész volt a királyokkal civakodni,
és csak azért, hogy az argoszi nép mind rajta nevessen.
Legrútabb volt ő mind közt, aki Trója alá jött:
kancsal volt, és sánta a féllábára; a válla
ferde, s a melle behorpadt volt, feje búbja csücsökben
végződött, s tetején ritkás pihe szálai lengtek.
Őt mind közt Akhileusz s Odüszeusz útálta leginkább;
őket szokta gyalázni, de most ragyogó Agamemnónt
ócsárolta süvöltő hangon: mert az akhájok
rá szörnyen haragudtak, a lelküket ette a méreg:
nagy hangon kiabált, Agamemnónt szídta szavával:

"Átreidész, mi hiányzik, mondd, no megint mi bajod van?
Már megtelt érccel sok sátrad, válogatott sok
rabnővel szintén, akiket mi akhájok először
néked adunk mindig, ha egy-egy várost kiraboltunk.
Tán az arany kell még, mit hozzád hozna a várból
egyik lónevelő trósz hős, váltságba fiáért,
kit neked én hoznék ide, vagy más, összekötözve?
Vagy fiatal lány kéne, kivel szerelembe vegyülhess,
míg mástól távol tartod? Nem járja sehogy sem,
hogy te vezér létedre bajokba keverjed a népet.
Nyámnyila nép, gyávák, ti akháj nők, már nem akhájok,
induljunk haza hát a hajókkal, hagyjuk is itt őt
Trója alatt, egye csak zsákmányát, s tudja meg immár,
használunk-e mi is valamit neki, vagy nem, a harcban.
Most is, lám, a vitéz Akhileuszt, aki nála kiválóbb,
megsértette: ajándékát bitorolja erővel.
Csakhogy Akhilleuszban sincs tán epe, annyira lomha:
máskép, Átreidész, ez a vétked volna utolsó."

Szólt, így szídva szavával a népterelő Agamemnónt,
Therszítész; de hamar melléállt fényes Odüsszeusz,
s görbén fölfele nézve reá, korholta keményen:

"Therszítész, locsogó, légy bár élesszavu szónok,
tartsad a szád, ne kivánj a királyokkal civakodni.
Azt mondom, nálad hitványabb földi halandó
mind közt sincs, kik idáig jöttek az Átreidákkal.
Hát a királyoknak sose vedd a nevét ajakadra,
és ne gyalázd őket, hazatértüket így sose lessed.
Biztosan azt sem tudjuk még, hogyan üt ki a dolgunk:
hogy mi, akháj sarjak, haza jól vagy csúfosan érünk.
Itt lebzselve azért ócsárlod a nép terelőjét,
Átreidész Agamemnónt, mert neki oly sokat adnak
mindig a hős danaók: te ezért szúrod szavaiddal.
Én mondom neked, és úgy lesz, ahogyan kijelentem:
hogyha azon kaplak, hogy eként őrjöngsz ezután is,
akkor már Odüszeusz feje itt ne maradjon a vállán,
s Télemakhosz nemzőjének sose hívjanak engem,
hogyha le nem rántom rólad valamennyi ruhádat,
inged meg köpenyed, s ami még betakarja szemérmed,
és zokogásod közt nem verlek a fürge hajókig
innen a gyűlésből sok fájó, csúnya csapással."

Így szólt, és jogarával háton s vállon ütötte:
az kétrét görnyedt, s a kövér könny hullt a szeméből.
És az arany pálcától véres nagy daganat kélt
nyomban a hátán: erre leült ott megzavarodva,
fájdalmas képpel, bambán, s dörgölte a könnyét.
Búsak voltak bár, édes nevetésre fakadtak,
s volt, aki így szólt köztük, a szomszédjára tekintve:

"Ejnye, bizony már sok jót mívelt eddig Odüsszeusz:
drága tanácsot adott, csatarendbe vezette a népünk;
mégis a legjobbat most tette az argosziakkal,
most, hogy e szájasnak kedvét elvette a szótól.
Ezt bizony íly bátran soha már rá nem veszi lelke,
hogy fejedelmeket ócsároljon csúnya szavával."

Ezt mondották mind. S városdúló nagy Odüsszeusz
kélt, jogaras kézzel, szólásra (bagolyszemü Pallasz
hírnök alakjában rendelt nagy csendet a népnek,
hogy valamennyi akháj ivadék, első vagy utolsó,
meghallgassa a szót, és átgondolja a tervet);
jóakarón szólalt meg köztük, ilyen szavakat szólt:

"Átreidész, az akhájok az összes földi halandó
színe előtt kívánnak, uram, szégyenbe keverni:
mert hisz nem váltják be, amit teneked megigértek,
még amikor lovas Argosz földjéről idejöttek,
hogy haza jóbástyás Tróját feldúlva hajózol.
Most meg akárcsak az özvegy nők vagy a kisgyerekek,
mind egymásnak sírnak s kívánják, hogy hazatérjünk.
Hát hisz akad baj elég, hogy csüggedten hazatérjünk.
Mert feleségétől ki csak egy hónapra szakadt el,
már nehezen vár sokpadu bárkánál, mit a téli
szélviharoktól dúlt tenger késleltet az útján:
s íme, kilencedik esztendőnk perdül tova immár,
míg itt veszteglünk; sose korholom én seregünket,
hogy nehezen marad itt a hajóknál; ámde gyalázat
hosszas várakozások után üresen hazatérni.
Tűrjetek itt, társak, kissé, hadd lássuk utána,
hogy Kalkhász a jövőről jól, vagy helytelenül szólt.
Mert hisz az elménkben tudjuk jól, és ti is éppúgy
mind tanuink vagytok, kiket el nem vittek a Kérek:
tegnap, tegnapelőtt volt csak, hogy az argoszi gályák
Aulisz alá gyűltek, hogy vészt vigyenek Priamoszra;
s szentelt oltáron, forrás köribé gyülekezve
áldoztunk a haláltalanoknak nagy hekatombát,
szép boglárfa alatt, hol a víz tisztán bugyogott fel;
nagy csodajelt láttunk: sárkány jött vérszinü háttal,
rettenetes, melyet maga Zeusz küldött a világra;
oltárunk mögül ez nekilendült gyorsan a fának:
ott fönn meg verebek voltak, kicsi gyönge fiókák,
legmagasabb ágán, levelek sürüjébe lapulva,
nyolc kicsi, és a kilencedik anyjuk volt, aki szülte;
mind fölfalta a szánnivalón csipogókat a sárkány;
sírt a fiókákért, repesett körülöttük, az anyjuk;
s az tekerőzve, a szárnyánál elkapta a sírót.
Majd miután elnyelte a többi után az anyát is,
véle csodát mutatott, aki hozzánk küldte, az isten:
csalfa Kronosz fia kővé dermesztette a sárkányt;
és mi csak álltunk ott, s bámultunk, hogy mi esett meg.
Hát hogy ez isteni szörnyű jel jött áldozatunkhoz,
Kalkhász nyomban utána ekép mondotta a jós-szót:
»Mért némultatok el, hosszúhaju harcos akhájok?
Terv-eszelő bölcs Zeusz e csodát minekünk maga küldte,
későt, késve-beteljesülőt, hírét sose vesztőt.
Mint ahogyan verebet falt föl kicsinyestül a sárkány,
nyolc kicsit és a kilencedik anyjuk volt, aki szülte,
úgy mi kilenc évig küzdünk majd Trója tövében,
szélesutú váruk tizedikben már a miénk lesz.«
Így szólt ő; s most már ez megy mind teljesedésbe.
Hát csak várjatok itt mind, jólábvértes akhájok,
míg el nem foglaljuk erős várát Priamosznak."

Szólt, s rivalogtak az argosziak rá (körben a gályák
zúgtak rettentőn az akhájok hadriadásán)
s isteni hős Odüszeusz szavait mindenki dicsérte.
Majd pedig így kelt szóra Gerénia bajnoka, Nesztór:

"Jaj, bizony úgy szóltok, mint kis gügyögő gyerekek mind,
kiknek a háboru dolgaiból nincs semmire gondjuk.
Esküszavunk hova tűnik már, hova sok fogadalmunk?
Hulljon tűzbe tehát döntésünk, férfitanácsunk,
tiszta-bor áldozatunk, s amiben bíztunk, az adott kéz.
Hasztalanul, csak üres szókkal vetekedve, sehogy sem
leljük a jó eszközt, pedig itt oly hosszan időzünk.
Átreidész, te szilárd akarattal, akárcsak idáig,
légy vezetője az argosziaknak a vad viadalban:
s hagyd amaz egy-kettőt odaveszni, ki azt javasolná
itt az akhájok közt (de nem érhet célt az amúgy sem),
hogy hazainduljunk, mielőtt megtudjuk: a pajzsos
Zeusz ígérete ámítás volt-é, vagy igaz jel.
Mert kijelentem: a büszke-erős Kronidész feje intett,
aznap, amint az akhájok a gyors gályákra vonultak,
hogy vészt hozzanak és veszedelmet a trójaiakra:
jobbról villámlott, villámát jó jelül adta.
Éppen ezért ne kivánjon senki honába sietni,
míg feleségével nem hált egy trójainak, hogy
megbosszulja az elragadott Helené zokogását.
S hogyha akad, ki olyan szörnyen vágyik hazatérni,
jópadu barna hajójához nyúljon csak egy ujjal,
hogy mindenki közűl legelőbb lelhesse halálát.
Rajta, király, magad is tervezz, hallgass is a szóra:
az sem lesz megvetnivaló, amit én kijelentek.
Törzsenként s nemzetségenként oszd föl a népet,
nemzet a nemzetnek segit így és törzsök a törzsnek:
hogyha eként cselekedsz, és hallgat rád az akhájság,
megtudod azt, vezetők s köznép közt hogy ki a gyáva
és ki a jó harcos, mert elkülönítve csatáznak,
s megtudod: isteni sors nem ereszt feldúlnod a várost,
vagy csak az embereid gyávák és harcra silányak."

Válaszul őhozzá így szólt a király, Agamemnón:
"Lám, az akháj fiakat te legyőzöd, öreg, szavaiddal.
Bárcsak - Zeusz atya, Pallasz Athénaié meg Apollón! -
volna tanácsosztó még tíz íly férfi köröttem!
gyorsan omolna le városa úgy Priamosznak, az úrnak,
elfoglalva karunk által s feldúlva egészen.
Csakhogy a pajzstartó Zeusz nékem kínokat osztott,
mert meddő cívódásokba, viszályba taszított.
Egymás ellen küzdöttünk Akhileusszal a lányért,
pörlekedő szókkal: s bizony én kezdtem meg a sértést.
Hej, ha mi egyet gondolnánk még, már nem akadna
csöpp haladék sem, hogy Tróját utolérje a romlás.
Most lakomára tehát, hogy majd kezdhessük a harcot:
fenje ki dárdáját ki-ki jól, készítse a pajzsát,
és rohanólábú paripáinak abrakot adjon,
s jól megvizsgálván szekerét, gondoljon a harcra:
hogy majd naphosszat mérkőzzünk vad viadalban.
Mert közben nem lesz bizony egy csöpp megpihenés sem,
csak ha az éjszaka jő, s szétválaszt harcos erőket.
Izzad a férfiakat boritó pajzs szíja a mellén
soknak, s elfárad keze még a gerelyszoritásba.
Izzad a ló is, amíg a gyalult szekeret viszi-vonja.
Ám kit rajtakapok, hogy a harctól visszahuzódik,
görbe hajók mellett kuporogva, bizony sohasem lesz
módja ebektől és keselyűktől megmenekülni."

Szólt; rivalogtak az argosziak, mint harsog a hullám
nagy meredek parton, ha Notosz jő, és a kiugró
szirthez hajtja, amit sürü hullám ver szakadatlan,
mert innen vagy amonnan örökké szélvihar űzi.
Fölkeltek, s gomolyogva a gályáikhoz oszoltak.
Füstöt csaptak a sátraknál, s lakomájukat ették.
Mindegyikük más-más istent kért áldozatával,
hogy kikerülje a szörnyü halált s a csaták veszedelmét.
Büszke bikát szentelt a seregvezető Agamemnón,
hájas ötesztendőset a szörnyüerős Kronidésznak.
Majd az akháj vének legjobbjait egybehivatta:
mindjük előtt Nesztórt és Ídomeneusz fejedelmet,
majd meg a két Aiászt s vélük Tűdeusz fiusarját,
és hatodiknak a Zeuszra ütő elméjü Odüsszeuszt.
Hívás nélkül jött riadóhangú Meneláosz,
mert testvérének gondját ismerte a lelke.
Hát a bikát körülállva, emeltek az árpadarából.
Majd köztük könyörögve beszélt a király, Agamemnón:

"Zeusz, te dicsőnevü, fönt a sötét felhők magasában,
tedd, hogy a nap ne merüljön előbb le, s az éj le ne szálljon,
míg Priamosz lobogó fedelét nem döntöm a földre,
s el nem hamvasztom kapuját vad lánggal egészen,
és Hektór kebelén nem tépem még cafatokra
érckardommal az inget, míg körülötte a síkon
porba zuhant sok harcostársa harapja a földet."

Szólt; de bizony neki ezt még meg nem tette Kroníón:
áldozatát átvette, baját meg nagyra növelte.
És miután könyörögtek, hintvén árpadarát is,
hátrafeszítve nyakát elvágták áldozatuknak,
megnyúzták, combját szétszelték, hájba takarták,
kétrét hajtva előbb és nyershúst rakva fölébe.
És meg is égették a levélfosztott fahasábon.
Belsőrészeit ott tartották nyárson a lángon.
És hogy elégtek a combok, a belsőrészt meg is ették,
fölszelték maradékait, és fölhúzva a nyársra,
mesterien kisütötték mind, majd újra lehúzták.
És hogy a munkát szűntették, s kész volt lakomájuk,
lelkük nem maradott híjával a dús lakomának.
Majd miután elverték végül az éhet, a szomjat,
köztük a szót így kezdte Gerénia bajnoka, Nesztór:

"Hírneves Átreidész, sereget-vezető Agamemnón,
már ne beszélgessünk itt helyben, hosszan a munkát
már ne halasszuk, amit most tesz mi kezünkbe az isten.
Hírnökeink hívják hát össze a bajnok akhájok
ércinget viselő népét tüstént a hajókhoz;
és mi meg így együtt járjuk be a tágterü tábort,
hogy mennél hamarabb fölverjük a vadszivü Árészt."

Szólt; s nem volt a király, Agamemnón, szófogadatlan:
mert csengőszavu hírnökeit küldötte paranccsal,
hogy hívják hadirendbe a fürtös akháj daliákat.
Ők vitték is a hírt, s amazok gyorsan gyülekeztek.
Átreión körül állva a Zeusz-táplálta királyok
rendezték seregük; s a bagolyszemü Pallasz Athéné
köztük vitte örök, nem-öregvő, nagyszerü pajzsát:
szépenfont szinarany száz rojt repesett körülötte,
százökör-értékű volt egy-egy bojtja a pajzsnak.
Evvel száguldott-lobogott az akháji seregben,
s buzdított viadalra: szivében mindegyiküknek
szörnyü erőt keltett verekedni, tusázni szünetlen.
S nékik a háboru lett tüstént szebb, mint elevezni
öblös gályáik seregével a drága hazába.

Mint pusztító tűz ha emészti a rengeteg erdőt
fönn a hegyek tetején, s nagy messzire terjed a fénye:
sűrű fegyvereik ragyogása, mikor kivonultak,
úgy szállt át a magas levegőn, csillogva, az égig.

Mint amikor szárnyas madaraknak sok raja röpköd,
vadludak és darvak, vagy hattyúk hosszu nyakukkal,
Kaüsztrosz medre körül szállonganak, Ázsia rétjén,
föl-le, a szárnyukkal kérkedve, s amint lepihennek
itt vagy amott, csattog zajuk, és visszhangzik a rétség:
így jött sűrün a népsátraktól, fürge hajóktól,
és özönölt a szkamandroszi síkra: alattuk a föld is
rettentőn remegett a lovak s lovasok robajától.
S ott álltak viruló mezején a szkamandroszi partnak,
számtalanul, valamint a levél s a virág, ha tavasz kél.

Mint amidőn a legyeknek sűrű sok raja röpköd,
melyek a pásztorakol tájékán körbe keringnek,

Az állandó szavazók között kisorsolunk 2012.10.07. 00:15:06

@Vérfürdő Bill: Meg! Meg! Ez nagyon jo, es az utolso betuig el is olvasom! De amugy nem. Sot csunya vagy!

abandi 2012.10.07. 00:44:26

Azért a pókemberes jobb volt...

abandi 2012.10.07. 00:47:19

@Vérfürdő Bill:
paraszt, mejik út vezet agamenonba?!

Zka77 2012.10.09. 13:39:30

Mi a szar ez a szar?
süti beállítások módosítása